Kígyóvonal XXV.

Szépirodalom / Novellák (555 katt) kisjankó
  2016.05.28.

– Üdvözlöm, tanár úr, Isten hozta, mi már nagyon vártuk. Értesültünk róla, hogy még egy kollégájával együtt fognak érkezni hozzánk. Egyelőre még mi sem tanítottunk, több időt töltünk a határon. A mi munkánk nélkül a kukorica nem kerülne be a raktárakba. Most is kinn vannak a diákok, és még folytatni is fogjuk. De gondunk lesz az elszállásolásával – ha megengeded, az elszállásolásoddal -, mert a helyi vezetőség nem töri magát, hogy az érkező fiatal tanároknak lakást biztosítson. Elmegyünk néhány helyre, aztán te eldöntöd, hogy melyiket választod.

Köszönt a kismamának, s az igazgatóval együtt nyakukba vették a falut, hogy lakást találjanak. Nem is kellett túl sokat barangolniuk, az egyik helyen külön bejáratú szobát találtak. A család más gondolkozású volt, mint általában Sarmadomb lakói. A férj sokáig dolgozott a fővárosban, ahol munkája mellett annyi ismeretet, műveltséget szedett össze, hogy hazatérése után kilógott a falu lakói közül. A felesége is igyekezett felnőni hozzá. A Sarmadombi Bányavállalatnál dolgozott, felesége szép, fiatal lány volt, mikor összeházasodtak. Az igazgató úgy gondolta, hogy a többit majd nélküle is megoldják, köszönt, és elment. Kálmán a háziasszonnyal visszavonult, hogy megbeszéljék a feltételeket.

– A szobával meg vagyok elégedve – kezdte Kálmán az alkut. - Szeretném bérelni. Mennyit kérne hónaponként?
– Úgy gondoltuk, hogy száz lej nem lenne sok.
– Én nem alkudozom – folytatta. - Vegye úgy, hogy ebben már meg is egyeztünk. Én kosztra is bejelentkeznék, s szeretném, ha a mosást is elvállalná.

Megegyeztek. A végösszeg olyan nagyra rúgott, hogy ezer-ötvenlejes fizetéséből neki alig maradt valami. Eldöntötte, hogy kettőszázat hazaküld. Feltétlenül támogatni akarta – most a maga rendjén – kedves öreg szüleit. Annak azonban örvendett, hogy mindennapi fenntartásának gondjai egyelőre megoldódtak. A maga kényelmének biztosításáért nem sajnálta kiadni a pénzt. Meg aztán hamar tapasztalhatta, hogy a háziak kifogástalanul viselkednek vele. Szász bácsi kimondottan alázattal közeledett hozzá, s mindig alázattal szólalt meg, ha beszélgetni akart. Ludovika néni pedig a hasán keresztül közeledett hozzá. Jókat főzött, s a reggelit és vacsorát is elmaradhatatlanul felszolgálta. Ha késő éjszaka tért haza, az asztalon akkor is várta a vacsora.

A szobát rendben tartotta. Ha neki valamiért nem sikerült – dolgozni ment a mezőre, vagy a szőlőhegyre -, akkor a férjes lányát, Szelénkét bízta meg a rendtevéssel. Az ő férje román volt, s az anyuka úgy gondolta, hogy a tanár úr még boldoggá teheti a lányát. Művelt, halk szavú, fehér bőrű, vonzó nő volt. Mikor rá maradt a takarítás, úgy közeledett Kálmánhoz, hogy az félreérthetetlen volt, de ő nem akarta felvenni a kesztyűt. Szász bácsi iránti tiszteletből tette, de nagyon sokszor meg is bánta. Volt egy hugija, aki hetedik osztályos volt, mikor hozzájuk költözött. A falubeliek meg a kolléganők is azt kezdték terjeszteni, hogy Ludovika néni neki fogja meg a tanárbérlőjét. Neki az meg sem fordult a fejében. Éltek egymás mellett, mint viselkedni tudó emberek. Mikor megnősült, a leányka már tizenegyedikes volt, udvarlója akadt, és az édesanyja hirtelen hozzá is adta a lányát. Szász bácsit annyira lesújtotta a dolog, hogy könnyezve mondta el: a felesége Szelénkét is olyan gyorsan – ahogy kérője akadt – férjhez adta.

Nem kitérő ez a néhány sor. Hozzátartozik szervesen a történethez. Azt a vonalat gazdagítja, amely Egerfüge váratlan szülöttének legjellemzőbb karakterét bontogatja, színezi tovább. Fejtse meg az olvasó, melyik az a kedves jellemzője Kálmánnak? Aki helyesen ismerte fel, hogy melyik az a jellemző, az olvashatja tovább a történetet. Aki pedig nem, annak nem érdemes tovább unatkoznia.

Ahogy egyezséget kötött Ludovika nénivel, Kálmán visszament az iskolába. Akarta tudni, hogy milyen órákból áll össze a katedrája.

– Németet tanultál-e, németórákat tudnál-e vállalni? – kezdte az igazgató.
– Sajnos, nem - válaszolta röviden. - Annyit nem tudok, hogy kiállhatnék a gyerekek elé. A bizonytalanságot, a kapkodást, különösen a tévedéseket, hibákat nagyon hamar észreveszik, s annak a tanárnak soha nem lesz becsülete, tekintélye tanulói előtt.
– Akkor ajánlanék neked a magyar órák mellé román nyelvórákat a VII. osztályban, s ugyanabban az osztályban osztályfőnökséget. Azt tartják a kollégák, hogy kezelhetetlen az a társaság, nem lehet bánni velük. Úgy gondoltam, hogy egy olyan erőskezű fiatalember, mint amilyen te vagy, megtalálja a megoldást.
– Rendben van, igazgató uram, elvállalom. Zoltán kollégámmal úgy egyeztünk, hogy a magyar órákon megosztozunk.
– Ő elvállalta a németórákat is – tette hozzá az igazgató. - Akkor most már megegyeztünk. De holnap nem tanítással kezded tanári pályafutásodat, hanem kukoricaszedéssel. Mezőgazdasági gyakorlaton vagyunk a tanulókkal – tájékoztatta Magurai igazgató.

Befejeződött a gyakorlat, elkezdődött a tanítás. Három-négy napja taníthattak, mikor román szakos tanfelügyelő látogatott az iskolába, s be is ajánlkozott Kálmánhoz egy román órára. Ő egyáltalán nem rezelt be, magabiztosan fogadta a látogatót, magabiztos volt az órán is, s mikor kijöttek az osztályból, a tanfelügyelő megszorongatta a kezét, megdicsérte, és kérte, hogy ugyanolyan hozzáállással folytassa tanári munkáját.

Folytatta volna, de az iskolai tevékenységet ismét meg kellett szakítania. A néptanács vezényelte ki nagyon értékes munkára. A szőlőhegyekre vonult, és a gyümölcsfákat, a szőlőtőkéket számolgatta, és ürítgette a poharakat. A szőlősgazdák mindenütt előzékenyen fogadták, s a poharakat újra és újra felkínálták. Ő meg szabadkozás nélkül ürítette őket. Estefelé már soknak bizonyult, és erősen szédelegve került haza. Fellegváron már próbálgatta, hogyan bírja a szeszes italokat, s most Sarmadmbon - különösen, míg meg nem házasodott – néhányszor szinte eszméletlenre itta magát. Olyankor másik reggel semmire nem volt jó. Az osztályba bement, de csak az ablakhoz vonult, szellőztette a fejét. A tanulók olyankor is úgy ültek a padokban, mint a szentek.

Ettől eltekintve jól haladtak a dolgai, a tanítás színvonalán is javítani tudott. Napról napra felkészült az óráira, s az eredmények mutatkoztak is nemsokára. Csak a nevelőmunkája nem akart valamelyes sikert hozni, különösen a fiúkkal akadt sok dolga. A bányatelepről, meg a következő néhány lakásból Makarenko útonállóihoz hasonló, kezelhetetlen tanulók jártak be a sarmadombi iskolába. Ő meg azt mondta magában, ha a tanulók Makarenko útonállóihoz hasonlítanak, akkor ő is makarenkói módszerekhez folyamodik. Ez egyszerűen annyit jelentett, hogy vagy úgy viselkednek, ahogy ő elvárja, vagy a „lövök” megoldás következik, ami sokszor néhány kemény pofont jelentett. Könyvtáros is volt, és általában ott bonyolította le ezt a fajta nevelőmunkát. Szállóigévé vált közöttük a mondás.

- Vigyázzatok, mit csináltok, mert a könyvtárban köttök ki!

De csak rövid ideig volt arra szükség, mert tudomásul vették, hogy nem lehet folytatni azt, amihez az előző években hozzászoktak. Kezdték tisztelni, s természetesen ő is tisztelte tanulóit. Nem is csak, hogy tisztelte, de szerette is őket. Úgy viselkedett velük, mintha saját gyerekei volnának. A kollégák is kezdték észrevenni a változást, sokkal nyugodtabban tarthatták az órájukat. Kálmánnak meg különös örömöt jelentett, hogy több jó képességű gyerek is volt közöttük, és olyanok is, akik érdeklődtek az irodalom iránt, szerették a verseket, s aztán mások is követték a példájukat.

Érdemes volt lelkiismeretesen dolgozni. A pártatyák felfigyeltek Kálmánra és Zoltán kollégájára. Megjelentek az iskolában, s nem sokat kertelgetve, bejelentették, hogy a most érkezett két tanárral akarnak beszélni. Bementek az igazgatói irodába, s elkezdődött a beszélgetés.

– KISZ-tagok-e? – kérdezte a párttitkár. - Remélem, igen, mert terveink vannak magukkal. Két ilyen képzett ember erősítené alapszervezetünket. Van-e valamilyen ellenvetésük?

Hát persze, hogy nem volt. Ki, mert volna akkor ellent mondani a főnököknek? Minden úgy volt jó, ahogy ők akarták.

– Itt van az alapszervezeti szabályzat, tanulmányozzák, ismerjék meg, és a következő héten megtartjuk a tagfelvételt.

A gyűlésen kérdések alapján felmérték, hogy mennyire ismerkedtek meg az alapszabályzattal, de arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire ismerik az aktuálpolitikai helyzetet. A próbát kiállták, a résztvevők közül senkinek nem volt semmilyen kifogása. Ellenszavazatok és tartózkodások nélkül emelték őket a párttagok közé.

Zoltánban színészi hajlamok szunnyadtak, s úgy gondolta, hogy életre csalja őket. A Liliomfit tervezte színpadra. Magának a főszerepet osztotta ki, és vállalta a rendezést is. Rendezői elképzelése és színészi alakítása is kitűnő volt. Több előadást is megélt. Később Kálmán folytatni akarta a haladó hagyományokat, s Bródy A tanítónő című darabját akarta színpadra vinni. Csakhogy akkorra már odafejlődött a kultúra szabadsága, hogy csak a megyei szervek jóváhagyásával lehetett előadni a kiválasztott darabot. Beküldte a javaslatát, de nagyon-nagyon hosszú várakozás után azt a választ kapta, hogy a darabot nem engedélyezik. Sarmadomb színpadán nem volt szabad életre kelteni Bródy művének mondandóját. Hozzátéve, magyar elvtárs volt a cenzor. Kálmánt ez elkeserítette, de felemelte fejét, és folytatta munkáját.

Szokássá vált az iskolában, hogy néha-néha szórakoztassák magukat a tantestület tagjai. Rendszeres születés-, névnapi és más ünnepi mulatozásokat rendeztek, s azok a fiatal férfi- és nőkollégákat hozták közelebb egymáshoz. Kálmán, ugye, soha nem menekült a nők elől, újabb szerelmi hálóba került. Ő maga sem tudta, hogyan történt, de egyre több időt töltött az egyik tanítónő lakásán. Semmilyen közösségi rendezvényre el nem mentek – az ünnepi mulatságokat kivéve -, csak otthon szórakoztatták egymást. Sokszor olyan késői órákban távozott, hogy a házigazda figyelmeztette.

– Ha maga tényleg szereti a tanító nénit, jobban kellene vigyáznia a hírnevére. Illenék tapintatosabbnak lennie, és tudnia kellene, hol van a határ. Mert azt azért tudja, hogy mindennek van határa.

Kálmán lehajtotta a fejét, nem ellenkezett. Talán ő is érezte, hogy helyénvaló a megjegyzés. Eszter soha nem neheztelt rá, akármilyen későn kopogott az ajtaján, s azt sem bánta, akármilyen későig maradt. Úgy érezték mindketten, hogy az nekik úgy jó, ahogy csinálják, úgyhogy a házigazda figyelmeztetése után sem változott semmi. Eszter úgyis kitartott mellette. Bizonyította a világnak, hogy tényleg tiszta, őszinte szerelemmel szerette Kálmánt. Mindent megtett, mindent elfogadott úgy, ahogy ő akarta. Várta türelemmel a napot, mikor bejelenti: ideje, hogy összeházasodjanak. De azzal a fiatalember örökre adósa maradt.

Kálmán munkáját, eredményeit elismerték, és nyilvántartották. Ez abban mutatkozott meg, hogy vezetői feladatokat bíztak rá. Az iskolai KISZ alapszervezeteknek tanárirányítója volt. S azt a kitüntető munkát Kálmánra bízták. Nem örvendett neki, de elfogadta. Arra számított, hogy a fedőnév alatt olyan elképzelését is meg tudja valósítani, amit másképpen nem lehetett volna. Elhatározta, hogy azt a kevés pénzt, amit a mezőgazdasági munkájukért fizetnek, arra használja fel, hogy gitárokat szerez az iskolának. Voltak tanulók, akik elég jól pengették a hangszert. Ahhoz a művelődési tevékenységhez, amit elképzelt, szükség volt a hangszerekre. A vásárt lebonyolította, a gitárok megvoltak. Csakhogy néhány nap múlva csörgött a telefon az igazgatói irodában.

Előző oldal kisjankó