Kígyóvonal XXIV.

Szépirodalom / Novellák (833 katt) kisjankó
  2016.05.16.

– Egress, magát keresik, kövesse őket!

Lent az utca egyik eldugott sarkában betessékelték az ott várakozó kocsiba, s elindultak. Egyetlen szót sem szóltak hozzá, nem tudta, hová viszik. Bejárták vele az egész várost, s a Securitate épülete előtt állt meg a kocsi. Bevitték, betessékelték egy szobába, s otthagyták egyedül jó hosszú ideig, hogy gondolkozzék! Ő azonban egyáltalán nem tudta, hogy min kellene gondolkoznia. Dél felé járt az idő, mikor visszatértek hozzá, de még akkor sem a faggatás kezdődött, hanem jól, gazdagon összeállított ebédet vittek be egy tálcán. Otthagyták anélkül, hogy fűztek volna valamit hozzá. A finom ebédhez hozzá sem nyúlt, egy falatkát sem tudott volna lenyelni.

– Miért nem evett? – kérdezte a belépő tiszt.
– Nem olyanok a körülmények, hogy enni tudnék – mondta röviden.
– Ezen az íven kérdések vannak - nyújtotta oda neki a papírt. - Minden kérdésre pontosan, részletesen válaszoljon! Ha valamit elkerül, amit magának tudnia kell, azzal saját helyzetét nehezíti.

Hagyta, hogy Kálmán mindent leírjon, amit a társaságról tud. Arról a társaságról, amelyhez néha ő is csatlakozott, de nem volt állandó tagja: a szilveszteri mulatság után, úgy dél felé együtt mentek el egy sörözőbe, ahol rendszeresen meg szoktak fordulni. A hangadók azelőtt már múlattak valahol, és olyan nótákat énekeltek, amelyeknek még az említése is bűn volt. Erről akartak tájékoztatást kicsikarni olyanoktól, akik közel álltak hozzájuk. A nyomozó nem volt megelégedve Kálmán válaszaival. Megfenyegette.

- Ha nem mond el mindent, amiről tud, maga is a fő bűnösök közé kerül.
– Mindent elmondtam, amit tudok. Nem vagyok közeli barátságban a társaság tagjaival, nem követem minden lépésüket, nem tudok többet róluk.

A tiszt annyira felmérgelődött; közel állt ahhoz, hogy üssön. De nem tette. Késő délutánba hajlott az idő, látta, hogy neheztelő adatokat nem tud kicsikarni a követettekről, kissé lecsöndesedve azt mondta.

– Magát most elengedem, de jól jegyezze meg: senkinek nem szabad megtudnia, hogy itt járt, mert annak súlyos következményei lesznek magára nézve.

Hívott egy őrt, aki kikísérte a kapuig. Ott magára hagyta. Alig lépett néhányat, mikor a járdán megpillantott egy egylejest.

– Ez a nap főnyereménye! – villant át az agyán.

Az otthonban csend volt. Már ebédeltek. A szobában idősebb kollégáját találta. Ő volt az egyik azok közül, akik pontosan tudták, hogy mit akarnak. Néha Kálmán is kapott tőle jó tanácsokat. Talán rokonszenveztek is egymással. Nagygyűlést hívtak össze, ahol a főbűnösöket állították ítélőszék elé. A társaság négy tagját eltávolították az egyetemről azzal az ígérettel, hogyha jó fiúk lesznek, s annak bizonyító jeleit is adják, folytathatják tanulmányaikat. Mindez a harmadéves vizsgák, kollokviumok idején történt. Kálmán ott nyugtalankodott a terem ajtaja előtt, ahol finnugor nyelvészetből vizsgázott. Már az előadásokon, szemináriumokon érezte, hogy a tanárnő nem túlságosan rokonszenvez vele, s az akkor csak fokozta a nyugtalanságát. Rákerült a sor, belépett a terembe. Utána erősen becsapódott az ajtó. A tanárnő csöppet sem barátságos hangon förmedt rá.

- Mi van, Egress Kálmán, miért csapkodja az ajtót?
– Tanárnő, kérem, nem én csapkodom, a huzat miatt történt.
– Ne magyarázkodjék, jöjjön, és válogasson a tételekből!

A keze még inkább reszketett. Kiválasztott egyet a fehér cédulák közül, s a címre nézve megnyugodott. Úgy érezte, hogy már nem lehet különösebb baj. Megtartotta kiselőadását és várta, hogy a tanárnő beírja az osztályzatot a leckekönyvébe.

- Nyolcast ér a teljesítménye. Meg vagyok elégedve magával, Egress Kálmán.

Mindig a teljes nevükön szólította a hallgatókat, megtartva velük a tisztes távolságot. Nehogy az legyen a látszat, hogy túlságosan közel engedi őket magához. Mégis úgy történt, hogy a diákjai közül választott magának férjet. S a házasélet teljesen megváltoztatta: meleg hangú, közvetlen, társalgó ember lett belőle.

- Ugye, hogy a magány mennyire megkeseríti az ember életét? Ha attól megszabadul, kedvezően formálja további életét – gondolta akkor Kálmán.

A tanárnőnek nemsokára kislánya született, s attól kezdve neki áldozta minden percét. Kálmán úgy gondolta, hogy lazít egy kicsit. Csakhogy végül túl hosszúra szabta a szünetet. Délutánonként be-beült a könyvtárba, ám az estéit egy szűkebb társasággal a vendéglőben töltötte. Olyan jól gazdálkodott az ösztöndíjából, hogy poharazgatásra is telt belőle. De aztán véget vetett a szórakozásnak. Készült az év végi vizsgákra. A könyvtár kedvező hangulatában tanult. A XIX. század magyar irodalmából alaposan fel akart készülni, s ezért azt az őszi szesszióra halasztotta. Egész nyáron azzal foglalkozott. A vizsgája jól sikerült.

Ősszel már az ötödév feladatai következtek. Egy kis pihenő után azzal folytatta, hogy kiválasztotta államvizsga-dolgozatának témáját. Az már biztos volt, hogy nem nyelvészetből, hanem magyar irodalomból írja disszertációját. Átnézte a javasolt témákat. Úgy döntött, hogy Radnóti Miklós kritikai cikkeit és tanulmányait dolgozza fel. A téma fehér foltnak számított az irodalomtörténetben. Az elsők között volt, akik rendszeresen foglalkoztak a témával.

Az anyaggyűjtésben magyarországi ismerősétől értékes segítséget kapott. Szép és képzett, fiatal lány volt az ismerős. Leveleiből kitűnt, hogy tetszett neki Kálmán. Közvetlen, könnyed szövegei elnyerték a lány tetszését. Segítsége jól fogott, de hamar megfeledkeztek egymásról. Kálmánt megragadta a választott téma, s máris sok időt szentelt a vele való foglalkozásra. Pedig a félévi vizsgáira kellett volna összpontosítania! Négy kemény próba várta még félévkor. Leégni nem akart az előtt a professzor előtt, aki első vizsgáztatója volt az egyetemen, és lehetővé tette, hogy folytassa egyetemi tanulmányait. Esztétikából vizsgázott nála Kálmán, s akkor ismét megmutatta, hogy tudása nem emeli olyan magaslatba, ahol a diákok nem érhetik el. Kálmán már délelőtt bement az egyetemre, sétálgatott a folyosón. A professzor úr szólította meg.

–Úgy tudom, hogy délután vizsgáznak, elvtárs.
– Igen-igen, tanár úr, csak én egy kicsit hamarabb érkeztem.
– No, akkor jöjjön velem! – és bevitte Kálmánt a szobájába. – Üljön le, elvtárs! – kínálta hellyel Kálmánt.
Közben benyúlt a zsebébe, és egy marék fehér cédulát tartott Kálmán elé.
– Na, húzzon, elvtárs!
És Kálmán húzott.
– Tetszik, jó lesz, vagy választ egy másikat?
– Nem, nem, tanár úr, ez nagyon jó lesz.
– Akkor üljön le, szedje össze gondolatait, én meg közben megfőzöm a kávét.

Aztán kötetlenül elbeszélgettek a szocialista realizmusról meg az irodalomelmélet újdonságairól úgy, hogy a tanár úr meg volt elégedve. És Kálmán is magával.

Az egész ötödik év második felét a hallgatók tudásának, felkészültségének felmérésére és értékelésére fordították. Az ellenőrzés az államvizsga-dolgozatok megvédésével kezdődött. Az irányító tanára Kálmánt a legjobb minősítéssel javasolta a védésre. De, mert az Erdélyi Fiatalok Társaságáról nem tudott annyit, amennyit az elnök elvárt, egy jeggyel, kisebb osztályzattal fogadta el a dolgozatát.

– Hogy nem tud az Erdélyi Fiatalokról? A Szegediek mellett őket is meg kellett volna ismernie!
– Úgy van, professzor úr, pótolni fogom a hiányomat.
– Azt el is várom – zárta le a beszélgetést a professzor úr.

Bizonyára azért érdeklődött az Erdélyi Fiatalokról, mert maga is értékes tagja volt a Társaságnak.

Az ötödik év vége felé aztán Margit kezdett odafigyelni Kálmánra. A folyosón szólította meg.

– El tudnád-e felejteni, hogy nem fogadtam el a barátságodat valamikor? Engem már régen foglalkoztat a gondolat, hogy megkeresselek. Láttam, hogy neked sincs komoly barátnőd, s engem sem üldöznek a barátok. Eldöntöttem, hogy keresni foglak. S íme, hát itt vagyok.
Kálmán türelmesen végighallgatta, és kérdéssel válaszolt.
– Fordított helyzetben te elfogadnál engem?
– Az, hogy most én szólítottalak le, azt bizonyítja, hogy igen.
– Gondolkozzunk még rajta, bár nem sok idő van rá.
– Ez akkor azt jelenti, hogy holnap találkozunk?
– Igen, úgy négy óra körül a Házsongárdban.

Margit a jelentkezésével nehéz helyzetbe hozta Kálmánt. Az elmúlt években nagyon sokszor gondolt rá, de nem akart újra csalódni. Most itt van az alkalom, hogy minden rendbe jöjjön közöttük, és nem tud dönteni.

– Alszom egyet rá – mondta magának – s aztán meglátjuk, mit hoz a holnap.

A Házsongárdban kész tényekkel fogadta Margitot. De látta, hogy reményekkel érkezik, arcát engesztelő mosoly színezi, és szemében csillog az összetartozás fénye.

– Mit tegyek hát? - töprengett magában. Nem bizonytalankodik tovább – gondolta -, mert végül nem az fog történni, amit ő visszavonhatatlanul elhatározott.

– Szép is vagy, jó is vagy, az tagadhatatlan – mondta Margitnak -, de további utunkat nem együtt folytatjuk! Pedig a kihelyezéskor előny lett volna az összetartozás. Együtt választhattunk volna katedrát. Sajnos, az nem jött be; mindketten követjük a magunk útját: más-más irányba. Ha sikerül, én Sarmadombon szeretnék tanítani.

Lezajlottak a szóbeli vizsgák, következett a kihelyezés. Ott tolongtak az egyetem tágas folyosóin, a listát böngészték, amelyen a hozzáférhető helyeket sorolták fel. Nem volt nagy választék. Nagyobb részt eldugott falvak közül választhattak, nagyobb község, vagy város alig-alig szerepelt a listán. Kálmán egyik évfolyamtársával, Zoltánnal együtt egy Erekfőhöz közeli helységet választott, ahol éppen a következő iskolai évtől indult középiskolai oktatás. Sarmadomb a helység neve.

Azzal Fellegvártól elköszönt. Nem tette szívesen, mert az öt év alatt igencsak szívéhez nőtt a város, hangulatával, kultúrájával. Elégedettek lehettek azok, akik maradhattak, nem kellett elhagyniuk a várost. De a többségnek mennie kellett. Keserves három hónap következett. Katonai kiképzésre Erekfőre vezényelték őket. Nem a gyakorlati része mutatkozott nehéznek; az elméletet unta, és nem is értette. Egy éjszakai gyakorlaton a látászavarral küzdő társa került mellé, és mikor támadni kellett, Kálmán füle mellett süvített el a vaktöltény. Óriási szerencse, hogy a hallását nem fenyegette veszély. A harmadik hónap vége felé rést találtak a kaszárnya kerítésén, kimerészkedtek, és Kálmán nagybácsijának pálinka főzdéjében annyira leitták magunkat; azt sem tudták, hogyan kerültek vissza a kaszárnyába. Másnap, mikor menetelni kellett a katonai irodához, Kálmán még mindig erősen szédelegett. Vizsga következett, ami nagyon nehezen ment. Úgy nézett ki, hogy neki nem is sikerül. De megbocsátottak neki, és alhadnagyi rangban, magyar szakos tanárként érkezett Sarmadombra, ezerkilencszáz-hatvaanhárom október tizennyolcadikán.

Ragyogó napsütésben szállt le a vonatról életének újabb színterére. Az első benyomásai egészen kedvezőek voltak. Szép, rendezett nagyközséget talált, nagyobbrészt újonnan épített házakkal. Arra figyelt fel, hogy azokból csak nagyon kevés volt befejezve. Ez azt jelentette, hogy az épületeket nem vakolták le, vörös téglaépületek mutatták magukat a látogatóknak. Azt is érdekesnek találta, hogy az új épületek szomszédságában öreg, nád- és szalmafedeles kunyhókat lehetett látni. Útja az iskolához vezetett, de azzal fogadták, hogy az igazgató nincs otthon. Kedves, fiatal felesége meg újszülött fiacskája, Miki fogadta.

– Kezét csókolom – és meghajolt. - Egress Kálmán vagyok, magyar szakos tanár. Most végeztem tanulmányaimat, és ide, az újonnan épült iskolába kaptam kihelyezést.
– Isten hozta, kedves Kálmán, örvendünk az érkezésének. A férjem nincs itthon. Igen sokat van távol. Az, hogy ez az új tanév líceumi osztályokkal indul, a sok-sok megoldásra váró feladat elszólítja itthonról. Magurai Ilona vagyok – nyújtotta kezecskéjét. - Foglaljon helyet! Az öltözékemet most ne nézze, a gyermekét nevelő édesanya nem sok időt szentelhet a női pompának.
– Nem kell szerénykednie. Örvendek, hogy egy ilyen szép, csinos, fiatal kismama fogad érkezésemkor. Nőjön nagyra a gyermekük, és legyen sok örömük benne! Nem tudom, mennyire ismeri a falut. Azt köszönném meg, ha ajánlani tudna egy olyan családot, ahol befogadnának albérlőként. Szeretnék minél hamarabb elhelyezkedni, hogy aztán hozzáláthassak az iskolai munkámhoz. Így is későbben érkeztem, most szabadultam a katonaságtól.
– Valamennyire ismerem már a falut, de én is új vagyok még itt. Érdeklődöm a háziasszonyomnál, mi is bérletben lakunk itt.

Ahogy ők így elbeszélgettek, megérkezett az ifjú férj, az iskola igazgatója, Magurai Imre. Igen közvetlen, jó kedélyű fiatalember, kellemes társalgó.

Előző oldal kisjankó