Lélek, Démon, Kút… II.

A jövő útjai / Novellák (735 katt) peko17
  2016.07.16.

9.

Az érkezés a megszokott volt, Rafael húzta ki a nőt. Jacqluin még mindig sokkos állapotban volt, ezért a férfi két jól irányzott pofonnal térítette észhez.

– Lassan felfoghatnád, mi itt csak sakkfigurák vagyunk – mondta Rafael.

Jacqluin kizökkent a rövid katatón állapotból. Nem csak a pofonok miatt, hanem mert volt annyira jól képzett, hogy uralja az elméjét. Dühösen nézett a férfi szemébe. Szívből utálta őt a gyilkosságok miatt.

– Miről beszélsz? – mondta félretéve haragját.
– Mi csak szereplők vagyunk egy előre megírt darabban − csóválta a fejét.
– Ezt már… Azt hiszem, ezt már el kell nekem is fogadnom. A sors nem akarja, hogy másképp történjen – elcsuklott a nő hangja.
– Ez nem a sors, hanem ennek a dögnek a műve – mondta Rafael hátra sem pillantva.
Jacqluin nem értette. Kérdően széttárta a karjait.
– Ezt hogy érted?

A nő eljutott arra a pontra, hogy talán más szemmel kellene tekintenie a történtekre, és el kellene fogadnia a férfi magyarázatát.

– Szeretném felvázolni az elméletemet, de jobban örülnék, ha felmennénk a felszínre, és kitalálhatnánk, hogy mikor is vagyunk.

A folyadék ekkor simult ki újra, fényjelenség, a szokásos…

Jacqluin csak bólintott, majd elkezdett felkocogni a lépcsőn. Rafael követte a nőt. A Piramis belsejében érte utol őt, pedig egyikük sem használta a páncél extra rásegítését. A nő simán jobban bírta a lépcsőzést. Hamar kiértek a külső falhoz. A tér üres volt, a lépcső tetejéről nézték a lebukni készülő napot. Vihar közeledett.

− És most? − kérdezte Jacqluin. − Bármelyik időpontban lehetünk, akár évezredeket is visszajöhettünk.
– Nem hiszem. Sőt… Most jön – morfondírozott Rafael a semmibe meredve.
– Ki?
– Nem ki, hanem mi… Jön a hajód.

Rafael harcászati rendszere bemérte, hogy a Lélek bolygókörüli pályára készül állni. Megosztotta az adatokat a nővel.

– Feladom. Igazad van. Nem tudok változtatni rajta. Nem változtathatom meg a múltat – mondta, miközben leült a lépcsőre. – És… Most mi lesz? És miért mondtad, hogy a démon egy újabb feladatát teljesítettük az imént? – már ő is érezte, hogy itt ő is csak egy bábu. – Hallgatlak!
– Hát én éhes vagyok és az a bogyó egész jó – mutatott Rafael az egyik bokorra a Piramis tövébe. Kényelmesen el is indult lefelé.
– Ne szórakozz velem! – ordította Jacqluin a nyomában haladva. − Honnan tudjuk, hogy ez az utolsó útja a Léleknek? Lehet évtizedeket, talán évszázadokat jöttünk.
− Lehet − mondta Rafael helyeslően. − Én se tudok többet biztosan.
− De van ötleted.

Megálltak a lépcső közepe táján. A férfi nem mutatta, de örült, hogy a nőt érdekli az elmélete.

– Rendben. Szerintem így áll a dolog. Szerintem mindez, ami történt, történni fog, történik… szerintem meg van írva. Elmondom az én verziómat. Szerintem egyikünk sem kontrollálja az utazások idejét, vagyis célidőpontját. Szerintem ez egy jól megtervezett koreográfia része, szerintem mi most csak szenvedő alanyok vagyunk. A szobor és a Kút között kapcsolat van. A komputerem szerint a szobornak tudata lehet, valami mesterséges intelligencia, szerves program. A mestered is úgy utalt rá, mint egy élőlényre. Nem tudom biztosan, de ez a dög olyan, mint egy ősi filmbeli játék, a… Jumanji. Csak mi nem dobunk. Ez már rég le van dobva.
– Mi?? Jumanji? − szakította félbe a nő, mert a magyarázat csak még jobban összezavarta.
– Felejtsd el! – legyintett a férfi. – Lényegében mindez már megtörtént, legalább is a szobor szemszögéből. Már amikor visszaküldött engem hozzánk, akkor tudta, hogy mi fog itt történni azután. Vagyis azelőtt. Most.
– Úgy érted…
– Bármit is teszünk, az már megtörtént, el van rendeltetve. Hogy mondjam még? Gyakorlatilag bármit megtehetsz, illetve megpróbálhatod. Nem biztos, hogy sikerül. Viszont azokon nem változtathatunk, amiről biztosan tudjuk, hogy megtettük.
– Menjünk vissza a jövődbe! – mondta váratlanul Jacqluin.
– Látom, nem figyelsz. Mi oda megyünk, ahova kell. És szerintem nem mehetünk előre az időben. Van valami paradoxon, azt hiszem. De én sem tudok többet az időutazás fizikájáról, mint te. És mint mondtam, lényegtelen, hogy te mit akarsz. Azért vagyunk most itt, mert a démon, Imamaih már tudta, hogy ide kell jönnünk. Imádkozhatnál hozzá életed végéig, akkor se változtatna a tervén, mert nem tud.

Jacqluin váratlanul megvilágosodott.

– A Lélek. Nekünk kell szabotálnunk a küldetést, hogy ide eljuthassunk. Erre gondolsz, ugye?
– Hát, ha csak nincs más is a bolygón, akkor elég sanszos a dolog. Szóval, ötlet?
– Ötlet? A hajó több tízezer kilométerre van. Ha csak nincs egy sikló valahol a materializációs rendszeredben, akkor… – ismét eszébe jutott valami.
– Talán neked van?

Jacqluin a mellvértje mögé nyúlt, majd előhúzta a mesterétől elvett jáde színű követ.

– Ezzel hozzá tudok majd férni a Maghoz, a Lélek magjához. Csak rá kell csatlakozni. Talán a te rendszered képes elég erősen sugározni.
– Talán, de én tudok jobbat is.
– Éspedig?

Rafael felmutatott északi irányba.

– A Piramis egy űrhajó volt. A csúcsa egy kommunikációs jeladó, szuper celluláris. Olyan kétszáz éves lehet jelenleg a komplexus. A 2500-as évek elején fejlesztette ki a hajótípust egy mexikói mérnökcsapat az Új-Karib Társaság számára. Nagyjából sejtem, hogy mikor lehetünk. - Végzett egy gyors fejszámolást. − Ez egy mobil rendszerű világító torony, egy pángalaxis telefonfülke. Ez itt földi eredetű. A civilizációdnak határozottan köze van az emberiséghez.
– Egy hajó? És földi? – vonta fel a szemöldökét Jacqluin.
– Biztos, hogy le tudod hívni a hajót azzal a kaviccsal?
– Nem kavics és igen. Egy földi hajó? − tette fel ismét a kérdést kihangsúlyozva a földi szót.
– Akkor lássunk neki! És igen, földi, méghozzá az egyik kedvenc retró hajótípusom.

Jacqluin egy pillanatra elmerengett a földi-yorkee kapcsolaton.

− Ám legyen. És ha Imamaih programja, vagy lelke nem engedi?
− Szerintem a Piramis és a démon között nincs semmilyen kapcsolat.
– Ezt mire alapozod?
– Mert ha van, akkor baszhatjuk.
– Hátulról, élesben? – kérdezett vissza Jacqluin.

Rafael meglepődött.

– Ezt honnan vetted?
– Mit?
– A kifejezést.
– Azt, hogy hátulról, élesben? Nem tudom, ez már nagyon régi szleng a yorkee nyelvben. Miért?
– Mert ez egy angol filmben hangzott el, több száz évvel azelőtt, hogy népetek megalakult. És Anglia a Földön van.
– Ez érdekes.
– Ez egy újabb plusz megerősítés.
− Mire?
− A földi-yorkee kapcsolatra. Szerintem tőlem tanulták az Őseid, meg te is. Mert, hogy szerintem te is jössz majd velem. Igen, még megyünk egy kört. Gondolom, vissza a yorkee civilizáció kezdetére. Valamint több olyan szó is van a nyelvetekben, amelyet az enyémben is megtalálhatunk. Feltűnt nekem, hogy vannak főleg vulgáris kifejezések, amelyeket standard angol szavakkal mondasz.
– Ez érdekes, de még nem biztos. Lehet, hogy a népem már találkozott az emberekkel, csak én nem tudok róla.
– Itt az újabb bizonyíték – mutatott a férfi a legalsó lépcsőre, aztán a többire is.

Mindegyik lépcsőre egy idézet volt vésve… angolul.

− El tudod olvasni őket?
– Nem csak, hogy el tudom olvasni, hanem ezeket ismerem is. Ez itt, azt mondja: Dőreség a bőregérrel kikezdened, főleg éjjel. Ez tényleg a Jumanjiból van − mondta elgondolkodva. − Egyre biztosabb vagyok benne, hogy én mutattam meg az őseidnek. Nem sokan ismerik ezt a fantasy klasszikust.
– Már megint ez a Jumanji, mi a franc az?
– Itt az újabb példa. Franc. Ezt tuti nem az ujjából szopta ki az üknagyapád, aki lehet, hogy majd a saját gyereked lesz.

A nő megborzongott ennek a lehetőségnek a hallatán. Ő maga lehet a saját őse. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Újra a feliratra fókuszált.

– Akkor sejtened kellene, hogy mit keresnek itt ezek a feliratok?
– Szerintem én adtam meg őket, mint jelszavakat. Az első mondat más színnel van jelölve a többitől. Szerintem ez lesz a nyerő – mondta leguggolva.
− Miből gondolod?
− Én ezt adnám meg.

Jacqluin végighúzta a kezét a vörös drágakőberakással díszített feliraton.

– Ez már kétszáz éve itt van.
– Pontosan, és ez azt jelenti, hogy visszatérek a civilizációtok kialakulásának idejébe.
– Szerintem én is megyek − mondta a nő.
– Tudnom kellene valamiről?
– Láttam valamit a Kúton. Feliratokat. Egész pontosan neveket. Azt hiszem, én írtam oda őket. Valamikor régen.
– Akkor még nem végeztünk itt, ez a dög még mindig tartogat valamit a számunkra.

Rafael ráállította a rendszerét, hogy találjon egy hozzáférési portot a Piramison. Mentálisan elismételte a feliratot. Két másodperccel később pedig szinte magát felkínálva jelentkezett be a hajó rendszere.

– Ha e vadász vadul, védd magad, lehetsz te is még a vad – mondta egy váratlanul megjelenő hologram.

Jacqluin alaposan meglepődött a férfi láttán. A khaki egyenruha, kalap és a súlyos vadászpuska által keltett kompozíció nevetésre késztette. A hologram szótlanul meredt a semmibe, várta a jelszót.

– Ne röhögj!
– Ez meg ki a fene?
– Van Pelt – mondta a hologramra nézve.

A Piramis elfogadta a választ, a hologram eltűnt, Rafael pedig megkapta a teljes hozzáférést.

– Add ide a követ! – nyújtotta a kezét.

– Nem lesz ez ilyen egyszerű, nekem kell a parancsokat bevinnem. Nem hiszem, hogy a neurális felépítésed megegyezik egy yorkee-éval.

A férfi bólintott.

– Remélem, tudod a telefonszámot.

Rafael megnyitotta kommunikációs rendszerét külső hozzáférésre. A nő magában elmormolt egy imát, a kő felragyogott, majd belefolyt a páncéljába. Teljes hozzáférést kapott a Lélek magjához. A mestere másodlagos jelszavai sikeresen elfogadásra kerültek, amikor a kérés Jacqluintól indulva, át Rafael rendszerén, majd a Piramis jeladóin célba értek a Lélekhez.

– Most kussolj el, nem akarok hibázni.
– Kussoljak el? − nevetett fel magában. − Tipikus én.

Az üzenetváltások hatására a Mag új parancsokat kapott, a hajó leszállásra készen állt. Öt perccel később már szabad szemmel is látták a közeledő óriás szállítóhajót.

Rafaelnek egyből felismerte az újabb bizonyítékot.

– Egy harmadik generációs telepes-szállító hajó. Szintén az ÚKT egyik sikeres terméke. Ez tényleg nagyot fog szólni, miután felrobban. A Lélek egy ‘B’ kategóriás kisbusz. Egyre csak gyűlnek a bizonyítékok.
− A földi-yorkee kapcsolatra?
− Arra, hogy az egyik ősöd lesz a következő ex Mrs. Teague.
– Fejezd be! Már a gondolat, hogy az őseimnek közük lesz majd hozzád… hányingerem van tőle.
– Valld be, kezded élvezni ezt az egészet! Nem gondoltad volna, hogy ilyen lesz az a küldetés. Azt hitted, csak úgy hip-hop beteljesíted a végzeted. Ebből a sztoriból egyszer még filmet forgat valaki.

A nő először mosolygott, mióta találkoztak. Sejtette, hogy Rafael így próbálja megnyugtatni őt, elterelni a gondolatait. Kedves tőle.

− Lehet, te leszel − tette hozzá kisvártatva a férfi.
− Nem vagyok rendező.
− Nem arra gondoltam, hanem a következő ex Mrs. Teague-re − kacsintott a nőre.
− Álmodban − válaszolta, miután leesett neki az utalás. A kedves jelzőt vissza is vonta. − Nincs az az élet, hogy én önszántamból akár csak meg is csókoljalak. Te begolyóztál. Neked orvos kell.
– Fél évig jártam pszichológia kurzusra az egyik legjobb professzorhoz. Tudnék róla, ha begolyóztam volna.
– Te szívatsz engem.
– Ha te mondod − vonta meg a vállát sokatmondóan.

Jacqluin erre nem tudott mit mondani, a robajjal érkező űrhajó zaja elnyomta volna a szavait. Inkább a Lélekre fordította tekintetét.

– Az egyik ajtót használjuk, jobb oldal a pulzár alatt. Azonnal nyitni fog a földet érés után. Nem lesz sok időnk – közölte immár faarccal.

A Lélek méltóságteljes lassúsággal foglalta el a Piramis előtti tér nagy részét. A két páncélos masszívan közeledett a lépcsőktől, fittyet hánytak az erős légmozgásoknak és a rengéseknek. Amire a hatalmas hajótest lenyugodott, már ők is odaértek. A Jacqluin által említett ajtó óraműszerűen nyílt ki, ők lassítás nélkül léptek a fedélzetre.

Páncéljuk sáros lett, de nem pazaroltak energiát arra, hogy a materializációs rendszerükkel letisztítsák őket. A sisakok szinte egyszerre tűntek el, de a zavaró rendszerük azonnal működésbe lépett. Álcázták magukat, mert Rafael nem bízott benne, hogy Jacqluin az összes védelmi rendszert kiiktatta. Éppen ezért ő ezt akarta először elintézni.

– Én megyek a Maghoz. Teljesen kiiktatom a védelmi rendszereket, nem maradhat nyomunk. Azután tönkre teszem a létfenntartó rendszert. Te ébreszd fel a mesteredet és magadat!
– Aztán végeznem kell a mesteremmel – tette hozzá szomorúan Jacqluin. – Te is hallottad, amikor árulónak nevezett a harcos ott lent. Ez lesz az én próbám.

Rafael nem tudott mit mondani, biztos volt benne, hogy a nő meg fogja tenni. Más nem lehet a gyilkos, csak ő maga, de ő akkor a hajó egy másik pontján lesz. Ebben biztos volt. A nőre maradt a szomorú feladat.

Jacqluin várta a férfi szokásos mondókáját arról, hogy mindennek meg kell történnie, de helyette Rafael előhúzott egy karórát, felcsatolta nő karjára, majd szó nélkül ott hagyta őt. A férfi a saját feladatát tartotta csak szem előtt, elindult a Maghoz.

A nő megnézte az új időtervet, amit a komputere készített az adatbankjában tárolt információk alapján. Nem sok ideje maradt, futni kezdett az ellentétes irányba, fel a sztázis kamrákhoz. Izgatottan várta a találkozást saját magával. Kevésbé izgatottan a mesterével.

A harcosok kamrájának ajtaja automatikusan kinyílt, érzékelte a komputer, hogy papi kódokat birtokol a nő.

– Bizarr – nézte a saját fülkéjét. – Te jó ég, milyen a hajam.

Megkereste a virtuális kezelőfelületet, manuálisan indította be az ébresztéseket. Először a mestere, majd ő fog felébredni.

Ezután a papi fülkéhez lépett.

– Sajnálom, mester, sajnálom.

Nagyot sóhajtott, majd kiviharzott a kamrából. A papi szoba melletti terembe rohant. Magára zárta az ajtót, majd várt. Várta, hogy vége legyen.

– Ott vagy? – kérdezte a komján.
– Ott bizony – mondta a megjelenő hologram.

Rafael egy szivart tartott a fogai között. A füstfelhőben alig látszott a holografikusan kivetített arca.

Jacqluin úgy látta jobbnak, hogy nem kérdezi meg, miért füstöl a férfi szája. A feladatra koncentrált.

– Átküldöm a kódolt parancsokat. Már csak néhány perc és mehetünk. Elvégezzük a dolgunkat, aztán távozunk, még mielőtt megérkeznénk, mielőtt a társaim lemennek a Piramisba. Különben nem tudunk elmenni. Az elméleted alapján a későbbiekben már mindig lesz valaki a Kútnál. Te, én, a harcosok, majd én, majd te, majd… Érted, hogy mire gondolok, ugye.
– Értem, de… − vakarta a fejét Rafael.
– De?
– Valamit még tudnod kell.
– Nem tetszik ez a nézés.
– Még nem mehetünk.
– Miért?
– A páncélokból ki kell törölnöm a felvételeket.
– A páncélokból? Hogy érted?
– Amikor a jövőben megtalálom a páncélokat a romok alatt, nem lesznek benne a memória felvételek. Én nem töröltem ki, miután végeztünk velük. Most jutott az eszembe. Még ki kell törölni őket, ez pedig csak akkor lehetséges…
– Ha előbb végignézzük, hogy újra meghalljanak a társaim, aztán megvárjuk, hogy a korábbi alteregóink távozzanak.
– Kétszer.
– Kétszer, igen. De akkor fog felrobbanni a hajó.
– Hát nem lesz egyszerű mulatság az biztos – helyeselt Rafael.

Beszélgetés közben a férfi beindította a túltöltődést, a létfenntartó rendszer le fog állni, majd a hajó energiamagja túlhevül, a nukleáris energia kiszabadul, végül az egész elpusztul. Kiszámította robbanás várható erejét. A szimuláció eredményével nem volt teljesen elégedett.

– Kész? – kérdezte a nő, miközben újragondolta Rafael érvelését és nem talált benne hibát.
– Fáj a szívem, de kész.
– A szíved? Mi történt? Megsérültél?
– Átvitt értelemben értem. Arra célzok, hogy mennyi tallért kapnék ezért a kicsikéért. Lefújnánk az akciónkat, maradnánk a jelenben, elhúznánk innen…
– Mi van, a múltat nem lehet megváltoztatni sztorival?
– Na ezért fáj az én szívem. Kész vagyok, elindulok, találkozunk a keleti dzsungelben, a Piramis sarkánál. Próbálj meg nem belebotlani valakibe!
– Te is mozogj, hamarosan elindulok oda, vagyis a másik én.
– Találkozunk, és… sok… − kereste a szavakat, amelyek valahogy odaillőek lennének. Mit is mondhatna valakinek, aki az akarata ellenére fogja megölni a férfit, akit apjaként tisztel.
– Értem.

Jacqluin passzívan viselte a harcászati rendszerét, nem akarta, hogy a mestere, vagy ő maga megtudja, hogy ott van. Persze ő nyilván nem tudott róla, emlékezne rá. Sajnos ennek köszönhetően nem hallgatózhatott át a másik szobába. Az analóg órájára kellett hagyatkoznia, amit Rafaeltől kapott. Kivárt a megfelelő másodpercig, aztán dárdát materializált és kinyitotta az ajtót.

Átment a másikhoz, meghallotta a mestere hangját:

– Elbuktam.

Eközben megérkezett a mestere végakarata. Ismét, mivelhogy a harci rendszer ugyanaz volt, mint amelyik a hajó egy másik pontján szintén megkapta. Nem foglalkozott vele, belépett a szobába.

– Nem a te hibád – mondta.

A férfi meg sem fordulva kérdezett vissza.

– Mit keresel itt? Menj és tereld ki az áldozatokat!

Jacqluin nem szólalt meg, ezért a férfi hátra fordult.

A nő a sáros páncélban, felrepedt ajkakkal, szomorú szemekkel nem emlékeztette őt arra a nőre, aki alig pár perccel ezelőtt távozott. A férfi szeme megakadt a dárdán, amit Jacqluin a jobb kezében tartott.

– Sajnálom – mondta a nő könnyeivel küszködve.
– Jacqluin, mit csináltál?
– Sajnálom – mondta még egyszer, aztán elhajította a dárdát.

A férfi testét szívtájékon találta el a hajítófegyver, a nő fizikai erejét a páncél megtöbbszörözte. Pap lévén nem viselt páncélt, a dárda keresztülment a mellkason és a falban állt meg. Az előrobbanó vér beterítette a padlót és a botot.

Jacqluin leguggolt az élettelen testhez. Lecsukta a mestere szemét, miközben az Ősöket kérte, hogy bocsássanak meg neki. A rövid fohász után a dárdát kihúzta a falból, dematerializálta azt. A hologramok tartalmát gyorsan átfutotta.

– Remélem, a történelem igazolja tettemet – motyogta.

Aztán még egyszer utoljára visszapillantott a mesterére, majd távozott.

Gyorsan haladt, közben arra is ügyelt, hogy nehogy belefusson a még élő harcos társaiba, és persze önmagába se. Az tovább bonyolítaná a démon játékát.

Miután kijutott, megkereste Rafaelt, aki a megbeszélt helyen várta a nőt. Erőt vett magán, próbálta kizárni az érzéseit. Szótlanul megállt egy fa mellett. A férfi tudta, hogy mi történt, nem kellett rákérdeznie.

Nem kellett sokat várniuk. A raktérajtókon zombi módjára özönlöttek ki a yorkeek. Majd sorra jelentek meg a harcosok.

Bár Rafael rendszere tökéletesen álcázta mindkettejüket, ők még is suttogva beszéltek.

– Van még valami – mondta Jacqluin látszólag teljesen uralva érzéseit. – Ki kell törölni a jelenség felbukkanását is a mostani rendszeremből. Abból a rendszeremből − mutatott előre. − Csak később tudtam meg, hogy érkezett már valami, vagyis mi.
– Jókor szólsz, mindjárt megérkeznek az eggyel korábbi verzióink, vagyis mi. Lassan számoznunk kell magunkat.

Látták, ahogyan a harcosok rangidőse éppen a komján beszél Jacqluinnal, aki éppen úton volt a mestere szobájához. Tökéletesen hallottak mindent, mintha csak méterekre álltak volna.

Eközben Rafael már a nő rendszerébe kotorászott. Megakadályozta, hogy az újonnan beépült program ne riasszon az első felnyitásnál. Ez egyben megzavarta a nő kommunikációs rendszerét. Jacqluin visszaemlékezett, valóban volt egy kis zavar az éterben.

Hallották a harcosok beszélgetését Jacqluinnal, aztán megjelent Rafael rendszerében a riasztás, felnyílt az evolvens. Megérkeztek korábbi énjeik, hogy aztán lemészárolják a harcosokat.

A harcosok felrohantak a lépcsőn, hogy sorsukba vesszenek.

Jacqluin is kilépett a Lélek raktérajtaján. Rafael jól végezte a dolgát, a nő rendszere ekkor még nem kapta meg az időugrás megtörténtét.

A történet jelenlegi Jacqluinja a bozótból nézte végig a lélekrablást, látta, ahogy a mentális támadás éri a korábbi énjét. Őt levédte Rafael rendszer. A társai lelkét egy újabb perspektívából ismerte meg, a korszerűbb harci komputer szemében egy szimpla energiamachináció történt, miközben ő mágiának gondolta.

A fiatal Jacqluin berohant a kapun a füstfelhő után.

Az idős Jacqluin és Rafael kilépett a dzsungelből. Felmentek.

Rafael rendszere megérezte a korábbi verzióját, taktikát váltott, és más frekvencián működtette az álcázó berendezését.

Beléptek a kapun, sétáltak lefelé, a hajó rakterébe, ami jelen esetben egy csarnokként volt renderelve. A rakománya pedig egy ősi lény és egy különös szerkezet amorf szimbiózisa.

– Akkor hogy is volt ez a pszichológia tanulmány?
– Ez most hogy jött ide?
– Csak nem akarom elképzelni, ahogyan éppen megöljük őket – nézett le a lépcső aljára.

Rafael egyetértett vele, már így elég sokkot kapott. Ő maga még bírta, nem volt érzelgős típus.

– Mint mondtam, kalandor vagyok. Egy fogadást kötöttem.
– Hogy elvégzed a doktorit? Biztos vicces történet.
– Nem egészen. Az egyik tanárnőt kellett megfektetnem.
– Megfektetni? – meresztette a szemét a nő.
– Igen. Gondolom, nálatok se a gólya hozza babát.
– Ó, te jó ég! Már értem. Pénzt kaptál azért, hogy közösülj egy nővel.
– Fiatal voltam és hát kemény időket éltünk. A nő férje akarta tudni, hogy az asszony mennyire hűséges. Én meg utánajártam a dolognak.
– Ez undorító – viszolygott a nő, és valóban elfelejtkezett a lent zajló összetűzésről. – Nem is vártam mást tőled.
– Szép összeget kaptam, és sokat tanultam az emberekről – mondta Rafael maga elé meredve.
– Ez a mentséged? A papok a világomban már kifeszítettek volna az oltárra. Ez komoly bűn a yorkee vallásban.
– Egy szóval sem mondtam, hogy bedőlt a nő. Az tény, hogy másokkal hempergett. A férjjel való fogadásomat ugyan elbuktam, de a nő kárpótolt, fizetett a hallgatásomért.

A férfi arcvonásai és hangvétele már egészen komor volt.

– Ez a történet mégsem olyan vicces – sóhajtott a nő.
– Pár héttel később a férj rájött, hogy a felesége csalja. Megölte a nőt, majd saját magát is. Még a mai napig gondolkodok rajta, tehettem-e volna valamit, hogy ezt megakadályozzam.

Jacqluin a rövid ismeretségük alatt azt szűrte le, hogy az emberi faj totális hiányát szenvedi az érzelmeknek. Most rácáfolt.

Jacqluinnak kiválasztott lévén sosem volt komolyabb párkapcsolata, és a férfi technikája meglepte őt. Átkarolta a férfit, aki a tenyerébe temette az arcát. Mondani szeretett volna valamit, de nem tudta, hogy reagálna egy ember. Más kultúra, más szokások.

Nem messze álltak meg az ajtótól, a nő megfogta a férfi kezét, majd odahajolt az arcához, hogy megcsókolja. Egy tizedmásodpercen múlott a dolog, de a nő még idejében észbe kapott. Váratlanul lekevert egy pofont a férfinek.

– Ez a történet… te tényleg szívatsz. Csak azért mesélted, hogy megsajnáljalak és…
– Hogy önszántadból megcsókolj. Én megmondtam.
– Mindez meg sem történt? − kérdezte szinte ordítva.
– A fél év kurzus megvolt. Igazság szerint elég vicces a történet, de gondolom, ezt már nem hallgatod meg. Úgy se hinnél nekem. De ez kis híján bejött − mondta szinte csak magának. − Megírhatnám a Hogyan csábítsunk el egy idegen létformát című művet − vigyorgott elgondolkodva.

Jacqluin dühös volt, amiért hagyta magát becsapni, és nem tudta, hogy ezek után mit gondoljon a férfiról.

– Ilyennel nem kellene viccelődni.
– A célt elértem vele, eltereltem a figyelmedet – intett előre.

Elérték az egyetlen ajtót, bent voltak a csarnokban, már mindketten szabad szemmel látták, ahogy az egyik Jacqluin a távozó Jacqluint és Rafaelt nézi.

– Állj! – ordított a nő.

A fekete páncélos, vagyis Rafael dematerializálta a sisakját és megfordult.

A férfi csak intetett egy viszlátot, majd beleugrott a Kútba. A folyadék elnyelte őt, a démonszobor szeme egy pillanatra felnyílt, fehéren felragyogott, majd az egész kút hasonlóképpen ragyogott egy pár másodpercig. A fény betöltötte a hatalmas csarnokot, aztán kihunyt. A démon szeme ismét lezárult. A folyadék felszíne tükörsima volt.

Rafael leült a lépcső legfelső fokára.

– Mit csinálsz? − kérdezte a nő.
– Látni akarom, hogy estél belém első látásra.
– Pff – sziszegte, majd ő is leült.

Együtt nézték a fiatal Jacqluint.

– Nyugodjatok békében, lelketek találja meg az ösvényt! – mondta szomorúan a harcosok holttesteit nézve.

Közelebb lépett a Kúthoz, lassan elkezdte körbejárni azt. A lőképelemzőt ráirányította, automatikus támadást engedélyezett bármilyen apró változás esetén.

Rafael rendszere le akarta szedni a harcost, túl veszélyesnek találta, de a férfi még időben levédte őt is, mint a mellette ülőt már jóval korábban. A harcászati rendszere nagyívben tett volna az időparadoxonra, első a gazdája testi épsége.

– Elbuktam – mondta ki a nő, amikor a szobor mögé ért. – Hallasz démon? – ordította.

Választ nem kapott. Újra visszatért a lépcsősor végébe, felmászott a Kút kávájára, onnan nézte a mozdulatlan folyadékot.

– Hallasz engem? – kérdezte ismét.

A hangja hosszasan visszhangzott, de továbbra sem kapott választ.

– És most mit csináljak?

Előhívta a mestere végrendeletét, megnézte a videót.

Mindketten szótlanul nézték őt, amíg nem sokkal később a folyadék megremegett. A démonszobor élettelen szeme ismét nyitva volt.

– És most színre lép a hihetetlen Rafael Teague – mondta Rafael mosolyogva.

Dübörgő hang áradt a folyadékból, a Kút felragyogott. A kicsapó energia szele odébb taszította a nőt, lerepült a káváról, a lépcső alján állította meg a gravitációs háló, amit a rendszer kivetített mögé.

Kihunyt a fény. Hirtelen elcsöndesedett minden. Jacqluin némán várt, energiafegyverrel a kézben.

– Mégiscsak sikerült, mester – mosolygott megkönnyebbülve.

Aztán az arcára fagyott a mosoly, amikor a folyadékból előbukkanó kesztyűs kéz a kút kávájára csapott.

– És itt is van – mondta Rafael.

Válaszul Jacqluin otthagyta őt, lement, hogy közelebbről is megnézze magát, ahogy farkasszemet néz a férfival.

– Mi lenne, ha most megölném magamat? – kérdezte a nő.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Nem menne – válaszolt Rafael a háta mögül.
– Nem hagynád?
– Valószínűleg pontosan ez történne. A történelem kijavítja magát.

Ezúttal a legalsó lépcsőfokra ültek le, oda sem figyeltek az ő első találkozásukra.

– Szerinted ezzel vége lesz? – kérdezte Jacqluin.
– Remélem. Ha nem hagytunk ki semmit, akkor, miután a gerlepár távozott, kitörlöm a páncélokból a dolgokat…
– Gerlepár?
– Hát nem aranyosak, ahogy próbálják eldönteni, hogy mi a fasz folyik itt.
– Beteg vagy.
– Nézd meg, olyan, mintha valami szappanopera lenne. Te úgy teszel, mintha nem lennél belém esve…

A nő arckifejezése elárult mindent.

− És egoista.

Rafael csak legyintett, majd:

– Ezt figyeld, ez jó lesz.

A fiatalabb férfi úgy tett, mintha leporolná magát, aztán villámgyorsan lőfegyvert materializált és Jacqluinra szegezte. Mindketten energiapajzs mögött várták, hogy a másik tegyen valamit. A következő három másodpercben felmérték egymás harci kapacitását és a lehetőségeiket.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte a férfi mosolyogva.
– Ez jó volt – nevetett Rafael a saját beköszönésén. – Na, most jön a probléma, nézd!
– Fejezd már be! Te ezt élvezed? Reménykedj inkább, hogy ez legyen, majd az utolsó ugrásunk, és nem a ti őskorotokba érkezünk.

Rafael úgy sejtette, hogy az előző kétszáz év valamelyikébe fognak érkezni. Úgy vélte, nem lehet előre ugrani. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a yorkee civilizáció bizarr megszületésére érkeznek majd, még ha nem is egy ugrással.

– Ez a tetkóba rejtett harci komputer baromi jó ötlet, biztos, én adom majd a tippet – mondta Rafael, amikor a fiatal Jacqluin dematerilizálta a fegyverét, leengedte a pajzsot, majd ismét visszaalakította rendszerét a tetoválássá.
– Bizonyára – bólintott társa. – És erről a részről mi a véleményed?

Az előttük álló fiatal férfi elégedetten füttyentett, amikor meglátta a fiatal Jacqluin kidolgozott testét.

– Felénk nem azt jelenti, hogy logikusnak véltem a teststruktúrádat.
– Aha – mosolygott a nő.

Néha kommentálták az eseményeket.

– Mi az a galamb? – kérdezte Jacqluin, amikor ahhoz a részhez értek.
– Egy madár.
– Egy madár? Szerinted én a te madarad vagyok?
– Ez olyan metaforikus dolog. Majd mesélek róla. Nem lehet ebbe beletekerni?
– Tudod már, hogy fogunk túlélni egy robbanást?
– Ne aggódj, nem lesz gond.
– Tudom, hogy nem lesz gond, de valami csodát remélsz, vagy van még energiád?
– Mindkettő.
– Reménykeltő vagy.

Rövid hallgatás után Jacqluin folytatta:

– Még mindig nem tudom, mi az a Jumanji.
– Majd megmutatom, komplett gyűjteményem van ezredfordulós filmekből. A lényeg, hogy a fiú és egy lány elkezdenek egy olyan játékot, amelynek működése túlmutat a logika és tudás akkori határain. A játék az életükre tör, az a feladatuk, hogy végigjátsszák a játékot, hogy eljussanak a célba. Másképp nem lehet vége. Jelen esetben is hasonló a szitu, csak itt a játék tudja, hogy mi fog történni.
– A szobor, Imamaih a játék?
– Hát biztos nem csak dísznek van itt. A Kút csak eszköz. Biztosra veszem, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik beleestünk a csapdájába.

A fiatalabb Rafael éppen egy olyan dologról beszélt, ami felkeltette Jacqluin figyelmét.

– És mi az a Katedrális? – kérdezte.
– Hát pár órával ezelőtt még azt mondtam volna, hogy csak egy legenda szereplői. Most már kevésbé vagyok pesszimista a létezésüket illetően. A sztori szerint pár száz évvel ezelőtt létezett egy társaság a Földön, amely uralt az időt.
– Az emberek képesek voltak utazni az időben?
– Igen, de amennyire én tudom, nem az ő érdemük volt. Ismerek olyan verziót, melyben egy szupercivilizáció is érintett. Én azt találnám sanszosnak. De ez a dög szerintem független attól a történelem vonaltól.
– Miből gondolod?

A fiatal Jacqluin ekkor kevert le a férfi fiatalabb énjének egy pofont.

– Na, ez kemény volt – mondta Rafael.

A fiatal nő még egyszer meg akarta ütni, de a fiatal Rafael elkapta a kezét.

– Tehát, miből gondolod? – terelte vissza a szót.
– Ez a szerkezet nem lenne megfelelő a számukra. Mi minden alkalommal a Kútból léptünk elő. Ugyanabból a Kútból. Ez azt jelenti, hogy a helyet a Kút pozíciója határozza meg. Nem tudunk ebből a pontból, egy olyan pontba érkezni, ahol az adott időben nem létezett a Kút. Korábbra vissza sem tudnánk menni, mint amikor létrehozták.
– És?
– A Katedrális nem így működött, ők mindig oda mentek, ahova kellett. Ez egy másik technológia.
– Honnan tudsz ennyit róluk?
– Volt egy Jeremiah nevű ürge, aki… Na, kezdődik – mondta váratlanul Rafael, amikor a fiatalabb énje taszajtott a fiatal Jacqluinon egyet. A nő meglepett arccal zuhant a fekete folyadékba.

A csarnok falai megremegtek, a fiatal Rafael materializálta a teljes páncélzatát, majd ő is ugrott.

A következő egy egész hét tized másodperc alatt sok minden történt: Lezárult az evolvens, a folyadék feszes lett.

Rafael felhúzott egy pajzsot a démonkút köré, Jacqluin felugrott a kávára, a kút felragyogott, a folyadék fodrossá vált.

Rafael kitörölte a harci páncélokból a felvételeket. A mennyezett beomlott, Rafael ugrott, Jacqluin ugrott.

A nukleáris szellő elfújta a Piramist, az evolvens lezárult… a Kút és a démon viszont túlélte.


10.

Az érkezés a jól meg szokott módon zajlott le. Rafael segítette ki Jacqluint.

– A jó hír, hogy senki nem lő ránk, a rossz, hogy még mindig ebben a kibaszott Piramisban vagyunk – adott felvilágosítást Rafael.
– Vége van?
– Passzolom a kérdést. Tudni kellene, hogy mikor vagyunk. A hajó újnak tűnik, szó… − akadt meg a szeme a nőn, amikor megfordult.

Jacqluin leesett állal nézte szobrot.

Rafael oldalra fordult, ő is meglátta, ahogy a szobor megmozdult.

– Egyszer mondom el, szóval figyeljetek – krákogta a démon. – Sok mindent kell bemagolnotok most.

Rafael és Jacqluin is le volt döbbenve, a mindeddig mozdulatlan démonszobor most nagyon is élt. A harci számítógépek is megerősítették, hogy nem csak hallucinálnak. A lény a folyadékba lóbálta a lábát, mint egy ötéves gyerek. Egyik kezében egy méteres gandzsa égett, a másikkal a szarvát vakarta. Nem volt egy hétköznapi látvány.

– Na, ezt én sem vártam – tapsolt kettőt Rafael.
– Ugye? – kacagott a démon.

Teste ezúttal inkább nyálkás volt, mint kőszerű. Sokkal inkább hasonlított egy élőlényre, mint egy élettelen szoborra.

– Imamaih? – kérdezte döbbenten Jacqluin. – Imamaih, az utazásokat felügyelő démon? Akit az ellenség megsemmisítésére vagy összezavarására szokás megidézni?
– Ja – mondta pöfékelve az élő szobor.

A termet betöltötte a kannabisz illata, Jacqluin megkérdezte a komputerét, hogy be van-e állva. Negatív, kapta választ.

– Te jó ég, az egész vallásom egy rakás idióta… vicc.
– Szerintem is mókás − bólogatott a démon. − Az emberek viccesek.

Rafael nem igazán tudta, hogyan szólítson egy démont, ezért próbálkozott:

– Mister Imamaih, Imamaih Úr, Senior démon…
– Az Imamaih megteszi, Rafi. A mistert pedig meg se próbáld!
– Rafi? – kérdezett vissza Jacqluin mosolyogva.
– Igen, az én kis Rafim – mondta a démon, akinek csak most látták meg valóságos alakját, miután felállt. Villámgyorsan átalakult a külseje. Eddig leginkább egy groteszk vízköpőre hasonlított, de a transzformáció után a teste humán női jegyeket viselt, arca teljesen emberinek tűnt, szarvai visszazsugorodtak, a hófehér bőrén néhol fekete foltok emelték ki a vonásait. A szobor valójában egy női démon, egy succubus volt… még mielőtt a Kúthoz láncolták.

A ruha a testéből folyt rá a bőrére, amely már se nem kőszerű, se nem nyálkás nem volt. Fémesen csillogott a szerves szövet. Még összezsugorodva is majdnem két méteres maradt, karcsú alakjához fenékig érő, csillogó “haj” és gyermeki arc párosult.

– No, de elég a fecsegésből – legyintett a gót tinédzsernek látszó démonnő, miután ők nem jutottak szóhoz. Közben a méteres jointra támaszkodott.

Jacqluin életében nem látott még hasonlót sem, Rafaelnek azonban nagyon is bejött a kompozíció, függetlenül attól, hogy fogalma sem volt, milyen fajjal van dolga.

– Mondd, hogy végeztünk! Ugye nincs több… − mondta a férfi, miután kicsodálkozta magát.
– Bocsika, de van még egy körötök – aztán azonnal visszaalakult szoborrá, hogy abban a formában könnyebben tudja tartani a jointot.

Jacqluin és Rafael a technológia által megfejthetetlen átalakulásra már oda se figyeltek. Ilyeneken már nem lepődtek meg.

– Mikor vagyunk most? – kérdezte Jacqluin.
– Látod, drágám, azt a hajót odakint?

Rafael rendszere már korábban csatlakozott a Piramishoz, már tudta, hogy mikor lehetnek. Jacqluin hologram formájában kapta meg a Lélek első landolását a bolygón. Az azt követő negyvenhat perc eseményei azonban ki lettek törölve. Amennyire tudták, a hajó üres volt.

– Kétszáz év mínuszban vagytok, ha… minden úgy ment, ahogy én tudom most. Kettőezer ötszáz hetvenötben vagyunk az emberi, zéróban a yorkee-i időszámítás szerint.
– Az Ősök. Itt vannak? −kérdezte Jacqluin.
– Még nem, de ti nem is lesztek itt akkor, amikor megérkeznek. Na, ne is vesztegessük az időnket. Lassan mennetek kellene.
– És hova? Vagy mikorra?
– Nem hiszem, hogy elmondja − csóválta fejét magabiztosan Rafael.
– Mínusz 4 év, Föld.

Mindketten meglepődtek. Mégiscsak volt új a nap alatt.

A démon letörte az egyik karmát, a legkisebbet, egy majd fél méterest. Átnyújtotta Jacqluinnak, ő pedig óvatosan átvette. A nő kezében egy kőkorszaki szablyára hasonlított leginkább a fémes karom.

– Most tudnom kellene, hogy mi van? – tapogatta Jacqluin a tárgyat.
– Benne van minden információ, ami a hajóból és a Piramisból való kijutáshoz kell – magyarázta a démon egykedvűen.
– A hajóból?
– Majd meglátjátok, vicces lesz. És persze a Piramis sem ez a piramis lesz. A lényeg ott van a karmom digitális tárolójában. Nézzétek át érkezés után!
– Máris megyünk? – kérdezte Jacqluin, amikor ismét megremegett a folyadék.
– Csak úgy kíváncsiságból, más nem is tud tárcsázni? – kérdezte a férfi kíváncsian.
– A Kút csak nekem engedelmeskedik. Persze ha tanulsz egy kis wrajk mágiát, akkor lehet esélyed – kacagott egy virgonc kislány hangján a szobor.
– Wrajk? – kérdezte Jacqluin.
– Azt hiszem, ezt most elárulhatom. Ha mégsem, akkor valaki közbelép.

A szobor körbeforgatta a fejét, majd felnézett a lépcső tetejére.

– Na, ha senkinek sincs ellenvetése, akkor annyit elárulhatok, hogy a démon faj egyes típusainak létrejötte az emberekhez köthető. Egyszer, valamikor jó régen néhány ember visszatolta az arcát a Pandemoniumba, amit akár Negatív Dimenzió néven is ismerhettek. Illetve még el sem indultak − legyintett, amikor végig gondolta. − Volt a sztoriban még egy wrajk hajó, a Nemezis, egy vírus, amit a wrajkok alkottak meg a mágikus energiák és a technika ötvözésére. A megairák is benne voltak a dologban. Az egyik wrajk idő előtt épített egy időgépet, persze később az egyikük fogja feltalálni. Érdekes sztori az is.
– A Katedrális? – kérdezte Rafael, akinek úgy tűnt, hogy a démon betépve halandzsázik.
– Ó, igen. Ők is nagyban tolják. Nem lepődnék meg, ha most is figyelnének. A lényeg, hogy az egyik suttyó wrajk hozzáláncolt engem ehhez a szerkezethez. Na, de majd részletesen később mégis. Még találkozunk. Bocs, most jutott az eszembe, hogy hamarosan mégis elmondok mindent. Jó ez a cucc − köhögött fel pár köbméter THC és széndioxid keveréket.
− Ez készen van − mondta a férfi. − Egy betépett démon irányít egy időgépet. Én be nem megyek abba trutyiba.

Ekkor hangosan felkacagott valaki a lépcső tetején.

– Dehogy is nem – szólt Rafael hangja abból az irányból.

A lent álló Rafael és Jacqluin rosszat sejtett. Váratlanul két gravitációs örvény szippantotta be őket a Kútba. Rendszerük nem tudta megvédeni őket.

– És hozzátok vissza a karmomat! – ordította Imamaih utánuk.

A démon unottan nézte, ahogy a folyadék elsimul előtte, ismét elfeküdt a Kút peremén.

– El fognak csúfítani, drágaságom – simogatta a fémet.

- Fogadni mernék, erre vártál legjobban az elmúlt négy évben – mondta az eddigi legidősebb Jacqluin, aki kikapcsolta az álcázását. A legfelső lépcsőn ült.

Megjelent mellette Rafael is egy ősrégi filmfelvevővel. Majd megszakadt a röhögéstől.

– Tudtam, hogy gandzsát kell neki adni. Ennek tényleg emberek az őseik.
– Hallottam – jegyezte meg a betépett démon. – És valóban jó ötlet volt. Legutóbb még egy azték törzsfő adott nekem ilyen jó anyagot.

Jacqluin egy fekete gyakorlónadrágot viselt, rózsaszín Converse tornacipővel. Könnyű mellvértje kecses testére simult, fején egy Chelsea baseballsapka. Úgy nézett ki. mint egy 26. századi gladiátornő egy akciófilmben. Dögös és halálos.

Vele szemben Rafael mintha a Casablancából lépett volna elő. Még maga Humphrey Bogart is csak csettintett volna a megerősítés jeleként.

A férfi kamerával rögzítette a komikus helyzetet. Kábítószert adott egy démonnak, majd lefilmezte tudva azt, hogy ő maga az egyik szereplő. Ilyen se nagyon volt még a történelemben.

A betépett démon elterülve feküdt a Kút peremén. Még Chagall sem festhetett volna bizarrabb képet: egy illuminált démon, egy kút, egy ember, egy yorkee. Már csak két kakas meg egy kakukkos óra hiányzott.

– Hát beütött − mondta kábultan.
– Ez lehetne valami rituálé. A marihuána-függő Démonszörny Napja − elmélkedett a férfi a sétapálcájára támaszkodva. Kalapját felakasztotta egy frissen materializált fogasra.
– Lassan befejezhetnétek – szólt közbe Jacqluin. – Mennyi időnk van az első Ős érkezéséig?
– Egy pillanat – tartotta fel a kezét, mintha egy karórát nézne, majd egy csettintéssel megnyitotta az evolvenst.

A folyadék zavarossá vált, Rafael és Jacqluin pedig felkapcsolták az álcázást, majd hátrább léptek, hogy ne legyenek útban.

A Kútból öten másztak ki, négy férfi és egy nő. Mindannyian páncélt viseltek. Az öt yorkee nyugodtan viselte, hogy éppen most utaztak vissza az időben. Nem voltak annyira elájulva dologtól, mint Jacqluin és Rafael az első utazásuk alkalmával. Fegyelmezetten félrevonultak, megvárták, hogy a folyadék elsimuljon.

Még mindezt megelőzően Imamaih felvette szokásos mozdulatlan pozícióját, a füves cigijét pedig egy gondolattal elhamvasztotta.

Rafael és Jacqluin láthatatlanságba burkolózva leült egy kissé távolabb. Rafael elővett egy pakli francia kártyát.

– Tét?
– Most akarsz játszani?

Újabb villanás, nyílt az evolvens.

– Ha jól számolom, még jönnek egy páran a buliba. Addig mit akarsz csinálni? Ötösével elmagyarázod az összesnek, hogy mi a szitu?

Kilépett a következő öt yorkee. A korábban érkezettek meghajolva köszöntötték társaikat. Senki sem szólt egyetlen szót sem.

– Hát nem nagyon szeretnek beszélni.
– Úgy látszik egy jól begyakorolt sémát követnek. A papok nyilván jól a fejükbe vésték, hogy ne kezdjenek el ordibálni, mert itt hallgatózunk.
– Szerinted tudják, hogy itt vagyunk?
– Szerintem ez rajtunk múlik. Ha most felfednénk magunkat, majd ezt az infót rábíznánk a te leendő papjaidra, akkor most tudják.
– Ha pedig azt szeretnénk, hogy ne tudjanak rólunk, akkor csak kimegyünk, bejövünk az ajtón, mintha itt se lettünk volna. És persze nem említjük meg, hogy itt kártyázunk.
– Csak felfogtad, hogy miről szól ez a játék.
– Volt időm − elmélkedett Jacqluin.

Közben a démon hűen teljesítette feladatát, de az evolvens ilyen mértékű használata sok energiát igényelt. Jacqluin és Rafael már órákkal korábban felkészítette Imamaih-t. A Lélek az első útján is rendeltetésszerűen volt használva, rakterében ötezer nyolcszáz negyvenegy élőlény érkezett.

Három és fél éve indultak el a Földről. A Lélek és a Piramis tandem utaztak a mélyűrben és a féregvezetékek mentén. Amikor elérték a Nullius Agerent, a Piramis landolt, majd kicsomagolta magát, az űrhajó installálta magát a bolygó felszínére.

Ezután a Lélek is talajt fogott, a vadi új tér közepén tette le a hajót Rafael. Jacqluin kiengedte a sylainoi nép egyedeit, akiket a von Anstetten család elleni harci cselekedetek miatt halálra ítéltek. A hüllőszerű rabokat Jacqluin és Rafael lopta el a praetorianus gárda tagjaként. Azóta sem dezertált senki a testőrgárdából. Évek óta menekültek a feketecsuklyások elől. Meg volt az előnyük, hogy nagyrészt a féregvezetékek mentén utaztak. Rafaelnek volt ideje megépítenie a különleges hajtóművet, lévén az valós idejében az emberek már ismerték a féregjárat hajtóművek működését. Az ember által felderített univerzum szekciót messze maguk mögött hagyták.

Landolás után a hajó rakteréből előbukkant egy gravo szállítóplatform, a Kút és a Démon ragyogott a napfényben a sztázis pajzsok alatt. A rendszer automatikusan vezette le a repülőszőnyeget a Piramis mélyére, majd üresen visszatért. A Piramis befejezte a teljes kiépítést, az időgép a gyomrában pihent.

Várakoztak, majd a landolás után tíz perccel a Piramis elszívta a lények életerejét, illetve Imamaih tette azt.

Dezintegrálták a holttesteket, majd lementek a Csarnokba. Rafaelnél egy filmfelvevő és egy méteres füves cigi volt. Meggyújtotta azt, majd belehelyezte a szobor kezébe. A felvevőt fent hagyta a lépcső tetején. Felkapcsolta az álcázást, felment a lépcsőn üldögélő Jacqluinhoz.

– Show time – mondta, majd elindította a kamerát.

Hogy mi történt öt másodperccel később, azt már tudjuk.


11.

Az Ősök folyamatosan érkeztek, mindegyik fejet hajtott, majd egy szó nélkül odasétált a látszólag már korábban kijelölt helyükre. Mindegyik izgatott volt, de csendben várták, hogy megjöjjön az utolsó társuk.

Jacqluin eközben rikikizett Rafaellel. Közben többször kellett költözniük az érkezők miatt.

– Gondolkoztál a jövődön? – kérdezte a nő.
– Itt vagyok.
– De még elmehetsz. Az összes olyan dolog, amit a yorkeek embertől tanultak, megvan az adattárban. Te már nem kellesz.
– Kösz.
– Tudod, hogy értem. Akár el is mehetnél, el sem kellett volna jönnöd.
– Hát én nem így emlékszem az útra. Egyedül esélyed sem lett volna, nélkülem már a Pandemóniumban lakmároznának a lelkedből a démonok.
– Az egód továbbra is elképeszt.

Pár másodperc után Rafael szólalt meg.

– Maradok. Unalmas lenne az életem nélküled.
– Ezt vegyem bóknak?
– Hát veheted annak, de a következő egy évben ne várj tőlem még egyet! Osztd be szépen!
– Hidd el, nem várok. Az elmúlt három és fél évben, amit ketten töltöttünk a hajón, rájöttem, hogy te vagy a bunkóság példaképe.
– Lakhattál volna egy másik részén is a hajónak. De te két napig sem bírtad ki, ne szólj hozzám.

Jacqluin dühösen lecsapta a lapjait.

– Tehetek én róla, hogy Imácskád csak veled óhajtott kommunikálni? Rafi így, Rafi úgy, blabla.
– Féltékeny vagy egy démonra? – kérdezte a férfi vigyorogva.

A nő emelte a kezét, hogy pofon vágja, de még időben türtőztette magát.

– Meg sem érdemled.
– Na, egyezzünk ki egy döntetlenben! − vigyorgott a férfi, miközben dematerializálta a lapokat.
– Jellemző – rázta a fejét a nő. – Utolsó kör jön, készülj! − mutatott a Kútra. És légy szíves, viselkedjél, egy birodalom születik − tette hozzá komoly arccal.

Az utolsó öt harcos érkezése után már nem nyílt meg a Kút… még egy jó pár évtizedig.

– Megvannak – számolta meg az Ősöket Rafael, mint egy nyolcvanéves professzor a hallgatóit előadások előtt. – Igen, kezdhetjük.

Lassan körbesétáltak szellemként, közben azt próbálták kisorsolni, ki jelenjen meg először és köszöntse az Ősöket.

– Dobjunk fel egy érmét! – javasolta a férfi.
– Fej vagy írással akarod eldönteni?
– Tőlem szkanderozhatunk is – vonta meg a vállát Rafael.
– Vagy pókerezzünk!
– Na, felejtsd el! Csalókkal nem játszok.
– Az nem csalás, hogy meditatív állapotban látom, hogy blöffölsz.
– Hát, ha a yorkeek egyszer beszabadulnak az emberi kaszinókkal tűzdelt nagyvárosokba, akkor igen csak bajban lesz az Arizónai Kaszinók Szövetsége.
– Akkor marad az érme. Ha fej, én nyerek, ha írás, közösen választunk.

Magasra dobta az érmét egészen a csarnok tetőpontjáig. Álcázva volt, rajtuk kívül senki sem látta.

– És ha se fej és se írás? – kérdezte a férfi.
– Akkor hazamegyünk.

Rafael egy gondolattal elhamvasztotta az érmét, mielőtt még leesett volna.

− Upsz − vonta meg a vállát.

Jacqluin nyugodtan nézett a szemébe.

− Jó poén volt, de nincs az az isten, hogy ne akarj itt maradni. Te is…

Ekkor felismerte a hozzá legközelebb álló nőt.

– Te magasságos, ez ő!
– Kicsoda? − fordult oda Rafael. − Ez a szőke buksza?
– Ő Barbara, az Első.

Rafael végigmérte a fiatal harcosnőt. Hümmögött kettőt, aztán közelebb lépett.

– Mit csinálsz?

Válaszul a férfi kikapcsolta mindkettejük álcázását.

Teljesen váratlanul tűntek elő a semmiből, de a yorkeek nem lepődtek meg. Nőtt az izgatottság, de látszólag már várták őket.

Rafael teátrálisan kihúzta magát, hümmögött még egyet, majd köszönt:

– As-Salaam-Alaikum.

Az összes yorkee elképedve nézte Rafaelt – Wa-Alaikum-Salaam –, de jött a válasz.

– Meg sem kérdezem, hogy honnan ismered ezt a nyelvet. Az elmúlt négy évben abban a hitben voltam, hogy nem érted, amikor szidtalak – lépett Jacqluin is közelebb.
− Nem csak szidtál − kacsintott a férfi.

Jacqluin hápogott egy darabig, majd terelte a témát:

– Barbara, nem is álmodtam róla, hogy a sors lehetőséget ad nekem, hogy találkozhassak veled. Elolvastam az összes történetet rólad.
– Én is örülök, Úrnőm, szerencsédre a legjobb történetek még csak most fognak megíródni.
– Na, itt álljunk meg! Azt mondtad, hogy Úrnőm? − kérdezte Rafael feltéve a kezét.
– Igen, Uram – hajtott fejet a harcosnő. Mozdulatát a többiek másolták. Mindenki fejet hajtott a leendő uralkodópár előtt.
– Uram? Na, itt álljunk meg, és ne tovább! Mi ez az Úrnő, meg Úr duma? Az utóbbi jól hangzik, ne érts félre, de…
– Ti egy pár vagytok. Lesztek.
– Na, itt álljunk meg! – mondta kivételesen Jacqluin. − Kizárt dolog, hogy…
– Ezt majd később megtárgyaljuk – mondta Rafael, miközben betapasztotta a nő száját a kezével. – Javaslom, folytassuk a ceremóniát. Most pedig legyetek kedvesek és egyenként szignózzátok a Kutat.

A yorkeek nem értették, hogy mit akar az Uruk. Jacqluin lerázta magáról a férfi kezét és megmagyarázta:

– Írjátok fel a neveteket a Kút kávájára egyesével, az érkezésetek sorrendjében!
– A Kút anyagát még senkinek sem sikerült megsértenie – szólalt meg a legkésőbb érkezett harcos, aki úgy tudta, hogy a nevek mindig is fel voltak írva a Kútra. Amolyan profetikus manifesztáció a szerkezet építésekor, a sors keze, blabla…

Jacqluin felismerte őt, tíz éves korában látta a ceremónián, amikor társaival felmennek a Lélekre. Az volt a hajó utolsó retúrjárata.

– Azt hiszem, ezért kaptuk ezt – mondta, amikor előhúzta a démon karmát. A fekete tárgy valóban hiányzott a szoborról.
– Ezzel bele lehet karcolni – magyarázta Rafael, aztán materializált egy díszes kódexet, melynek lapjai üresek voltak. A férfi másik kezében megjelent egy toll, egy ódivatú valódi toll, mint a mesékben.
– Ez meg mi? – kérdezte Jacqluin, amolyan te meg mi az őslelket csinálsz testtartással.
– Ha nem tévedek, ez valami alapító okirat, alkotmány féle lesz. Nevezzük az Eredet Kódexének! – mondta olyan közönnyel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, majd elkezdte írni a neveket arabul.
– Barbara, az Első – mondta a harcosnő, majd elvette Jacqluintól a démonkarmot, felugrott a kávára és belekarcolta a nevét a sötét anyagba.

Aztán sorban mindannyian odajárultak a Kúthoz. Az össze név bekerült a kódexbe is. Már csak Jacqluin maradt, aki a négy társára gondolt. Nekik is itt kellene lenniük. Először bevéste a négy harcos nevét, majd a sajátját is. Amikor végzett, felállt, majd a férfira nézett kérdően.

– Ha senkinek nincs ellenvetése… − fordult körbe lassan Rafael, hatásszünetet tartva. − Akkor a szentmise véget ért, menjünk békével – intett az ajtó felé.

A Yorkeek kissé meghökkentek, valami drámaiabb befejezést vártak. Legyőzték a döbbenetet, majd szépen rendezetten vonultak ki, aztán fent, a szabadban kezdtek ujjongani örömükbe. Ekkor robbant ki belőlük a felismerés, hogy visszatértek az időben, hogy a saját civilizációjukat megalapíthassák. No meg persze nem akartak az uralkodói pár előtt harcoshoz méltatlanul elalélni.

Kiürült a csarnok, csak Jacqluin és Rafael maradt. A nő megfordult, majd leesett az álla.

– Tudod, hiányozni fogsz. De komolyan – állt egy szál rózsával Rafael a Kút peremén.
– Bármikor jöhetsz – sziszegte buja női hangon Imamaih, miután visszanyerte eredeti alakját. Ezúttal egy szolid kisestélyit viselt, már nem volt beállva.

Közel húzódott a férfihoz, aki alaposan megbámulta őt. Olajosan csillogó, démoni testét nem sok minden takarta. Az aprócska szarvait és villás farkát leszámítva egészen emberi, vagy yorkee volt.

– Azt hiszem, inkább passzolom. Jó móka volt, de elég is. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy fogod élvezni a számodra még csak elkövetkező találkozásainkat.

A démonnő barátságosan megpaskolta a férfi arcát.

Rafael válaszul átadta rózsát, majd csendben, köszönés nélkül elindult a lépcsőn fel, hogy előkészítse a Lélek első útját a Yorkra.

− Ne maradj sokáig! − szólt vissza fentről. − Este NBA All-Star meccs, és még nem teszteltem le az átjátszó hálózatot − utalt a három és fél éves útjuk során kiépített, galaxisokat átszelő átjátszóállomás rendszert, amely bekerülhetett volna a Guiness rekordok könyvébe, csak hát kettejüket leszámítva senki sem tudott a létezéséről.

Jacqluin éppen valami frappánsat készült mondani, amikor egy karmos kéz lecsapott rá. A harcászati rendszere felül volt írva, nem védte meg őt a démonnő támadásától. De nem is kellett.

A harcosnő hamarabb észlelte a bajt, mint Imamaih támadhatott volna. Kiváló telepata lett belőle, a démonnő jól kitanította. Éppen ezért a tanítója keze elúszott a levegőben a mellvértje előtt.

Imamaih meglepődött a nő gyorsaságán, aki ezt ki is használta és elkapta a karmos kezet. De még mielőtt bármit is tehetett volna, el kellett engednie. Lebukott, mielőtt még a démon villás farka felnyársalta volna a torkán keresztül.

Jacqluiné volt a következő lépés, materializált egy wakizashit és szúrt. A penge nem érte el a démon combját, útját állta a váratlanul, a semmiből megjelenő fémes szárny, amelyet maga köré borított Imamaih. Az ősi acél semmivé hamvadt, ahogy érintette a szárnyat.

− Befejeztétek? − kérdezte váratlanul Rafael, karba tett kézzel teátrálisan toporogva. − Nem vicceltem a meccsel kapcsoltban − mondta, majd végleg elhagyta a csarnokot.

Jacqluin és Imamaih a farkasszemezés után váratlanul egymásra mosolyogtak, majd alappozícióba álltak és meghajoltak. Jól bejáratott rituálé volt.

Jacqluin kezdte:

– Mivel valószínűleg már nem találkozunk, csak annyi szeretnék még mondani, hogy…
– Te is − szakította félbe Imamaih.
– Azt akartam mondani, hogy dögölj meg! – mondta Jacqluin mosolyogva.
– Én is így értettem – mondta Imamaih, miközben visszaalakult és elfoglalta jól megszokott helyét a Kúton.

Jacqluin visszarakta a karmot a helyére, hogy majd pár órával korábban megkaphassák.

Azután ő is elindult Rafael után, bízva benne, hogy nem jelenik meg valaki a Kútban, amíg elhagyja a Lélek a bolygót. Elege volt a kavarásból.



Epilógus

Négyszáz évvel később egy kalandor nézte a különös szerkezetet.

– Még egy ilyen elbaszott ötletet – mondta Rafael a romok között. A démonszobor és a Kút körül hevertek a társai. Legalább is a fizikai valójuk, lelküket elrabolta Imamaih, hogy lezárjon egy korszakot az életében. Persze ekkor még fogalma sem volt erről.

Amikor a folyadék váratlanul megremegett, szinte megállt benne az ütő, felkapcsolta a rendszerét maximális kapacitásra. A szoborból váratlanul kiáradó különös hívás a frászt hozta rá. Elméje elnehezedett, valami áthatolt a mentálpajzsán. Lassan megnyugodott, miközben fellebegett a kávára. Nem tudott tisztán gondolkodni, de érezte, hogy minden rendben lesz.

A démoni suttogás belecsalta őt a Kútba, miközben lassan elmerült, újra visszanyerte öntudatát, de már késő volt. Az idő szövete beszippantotta, majd a folyadék kisimult

Előző oldal peko17