Lélek, Démon, Kút… I.

A jövő útjai / Novellák (1151 katt) peko17
  2016.07.05.

1.

A nő mutáns volt, legalább is így ismeri meg a faját az emberi civilizáció évszázadokkal később. Saját népe, a Yorkee, az egyik legnagyszerűbb harcosként tartotta számon. Élete minden egyes pillanatában arra készült, hogy beteljesítse a végzetét. Most azonban közel járt ahhoz, hogy hiábavalóan haljon meg.

Reszketve mászott ki a sztázis kamrából. Tompának hallotta a hangszóróból üvöltő figyelmeztető szignált. Annyira már sikerült magához térnie, hogy tudja, valami rossz történt. Látása folyamatosan elhomályosult, végtagjai még gyengék voltak. Nem rutinszerűen ébresztették fel a teszthalott állapotából, ötlött fel benne.

Bronzbarna gazella testét csak egy bőr és szintetikus fém egyvelegéből álló, rövid szoknyanadrág és a mellét is csak alig takaró felsőruha borította. Az arany-fekete ruházata ősi jelekkel volt díszítve. Az emberek számára ősi.

Megpillantotta a kamra melletti asztalon a sisakját. Odahúzta magát, aztán felvette a díszes fejvédőt. Egy pillanatra éles fájdalom szakította meg a tompaságot a fejében, aztán a harctechnikai rendszere materializálta a nő testére a teljes páncélzatot. A medikai egység automatikusan megkezdte az ébredési folyamat helyrebillentését. Pillanatok alatt helyreállt az összes testfunkciója.

– Ezt nem így képzeltem el – mondta ki hangosan, amikor levette a sisakját.

Talpra ugrott, mintha a korább rosszullét sose lett volna. Dematerializálta a páncélzat elemeit, csak a dioránbőrrel bevont csizma maradt meg belőle. A sisak is formát változtatott, cseppfolyósodott, majd ráfolyt a nő jobb karjára, és beszivárgott a bőre alá. Azték eredetű, a nő által csak Ősinek hívott írásjeleket ábrázoló tetoválás formájában várta passzívan az alkalmat, hogy újra szimbiózisba lépjen a gazdájával. A harcászati rendszerének volt némi köze a legendás Katedrálishoz. A nőnek persze fogalma sem volt az Idő Urairól, lévén még az emberiségről sem hallott.

Ösztönösen körbepillantott a teremben. A hat kamrából négy még zárva volt. A kijelzők szerint ott a szokásos ütemben zajlott a társai ébresztése. Az egyetlen különálló fülke azonban üres volt. Ezen nem lepődött meg, azon viszont igen, hogy valaki őt hamarabb hozta vissza az élők közé. Az a valaki pedig csak egy lény lehetett, a fülke egykori lakója, a mestere.

– Ennek nem így kellene lennie – mondta magának a saját fülkéjét vizsgálva.

Leállította a szignált. Narancs íriszű szeme megakadt a kijelzőn, mert a vezér másodlagos kódja volt megadva.

– Érdekes – túrt bele a hajába. A fekete színű taréj punkosan meredt felfelé.

Hamarosan a társai is felébrednek, de ő már most akarta tudni, hogy mi történt. Tisztában volt vele, hogy mit kell tennie.

Fél perc alatt elérte a papi szobát. Az ajtó automatikusan kinyílt, ő pedig habozás nélkül belépett.

– Te vagy az? – kérdezte egy hang baljóslatúan a szoba végéből.

A hang gazdája egy férfi volt. Ruhája hasonló stílusú, mint a nőé, de többet takart és még több jel díszítette. Egy botra támaszkodva meredt ki a sztázis ablakon.

– Igen, mester – hajolt meg a nő köszönésképpen.

Nem mert közelebb lépni, nem ismerte a protokollt ilyen helyzetben. Amennyire ő tudta, a mesterének ott kellene lennie a harcosok ébredésénél. Szólni szeretett volna, amikor a férfi kézmozdulata beljebb tessékelte őt.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi, miközben a nő melléje ért.
– Igen.
– A testvéreid is?
– Ők még… nem tértek vissza.

A férfi arckifejezése elárulta a nő számára, hogy nem erre számított.

– Valami baj van, igaz, mester? – a nő elkezdett aggódni.

A férfi kimutatott az ablakon. A nő közelebb lépett és belefúrta tekintetét a távolba. Odakint zuhogott az eső, a nap nemrég bukhatott le, de nem volt szüksége a harci komputerére, hogy észrevegye a gigantikus épületet.

– Az ott…
– …az Eredet Piramisa – fejezte be a férfi.
– De hát akkor sikerült. Hála az Ősöknek – hajtott fejet a nő mosolyogva.

Gyerekkora óta várta, hogy végre eljusson ide. Jövendölések írták meg, hogy egy napon ő is belép a Piramisba. Izgatottsága hamar szertefoszlott, amikor a mestere komoran pillantott rá. Összezavarodott.

– Nem értem. Itt vagyunk. Sikerült – nézett kérdően a jáde színű szemekbe.
– A hajónak a bolygó körül kellett volna pályára állnia, mielőtt a Lélek felébreszt engem.

A döbbenet hosszú másodpercekre szótlansággal sújtott le a harcosnőre.

– Ho… hogyan? Hogy lehetséges ez? – hebegte, amikor végre meg tudott szólalni.

A nő nem tudta, hogyan zajlik le pontosan a küldetésnek ez a szakasza. De arról sem, hogy valaha is eltértek volna az ősei az előírt metódustól. Persze ő nem a papok kasztjának volt a tagja, így előfordulhatott ilyen az ő tudta nélkül. Viszont a mestere sokadszor tette meg ezt az utat, és sokat tudott a civilizációjuk múltjáról. Az arca elárulta, hogy ilyen még sohasem fordult elő.

– Valami történt a Lélekkel?
– A hajónapló szerint valaki átírta a Mag programját.
– Ki lenne erre képes? – kérdezte, miközben tekintete visszakalandozott a Piramisra. – Ezt nem engedné a Tanács. Árulás történt? Vagy a Piramis…

A férfi kézmozdulatára megjelent a hajónapló hologramja az ablak előtt. Néhány sor ki volt emelve.

– A Lélek szerint mindössze húsz perce írták át a Magot – értelmezte a látottakat a nő. Aztán elállt a szava, meglátta a kódokat.
– Mielőtt kimondanád – mondta a férfi, miközben kikapcsolta a hologramot –, nem én tettem. És semmi szükség nincs arra, hogy előhívd.

A nő karján a tetoválás már korábban megremegett. Bár passzív állapotban volt a harci komputer, a gazdája emócióit folyamatosan figyelte. Az árulás gondolatától aktivizálta magát. A nő megálljt parancsolt a fenevadnak és a spekulációkat is gyorsan száműzte elméjéből.

– De a parancs a tied, mesterem – jelentette ki határozottan.
– Kétségtelen.
– Miért ébresztettél fel? És miért mutattad meg?
– Tudod a választ.

A nő érezte, tudta és kétsége sem volt.

– Nem te voltál. Valaki más is van a hajón.


2.

Ennek a kijelentésnek adott igazat a váratlan riadó jelzés. Ismét megjelent egy hologram, amely szerint az utastér életfenntartó rendszere rohamosan veszített a teljesítményéből. A hajó fő energiaforrása veszélyesen túltöltődött.

– Ősök az Égen, mi történt? – ordította túl a nő a szignált.
– Az áldozatok – eszmélt fel a férfi. – Meg kell menteni őket. Minél többet – ordított a férfi is.

A nő tudta a dolgát, materializálta a páncélját, majd sebesen rohant, hogy leállítsa a katasztrófát… hogy megmentse a népét.

A férfi is tette a dolgát, azonnal lekérte a harcosok kamrájának adatait. A rendszer szerint a maradék négy folyamat másodperceken belül befejeződik. Nem maradt vesztegetni való ideje, a botját belehelyezte a padló közepén álló talpazatba, ezzel csatlakoztatta a saját komputerét a hajó rendszeréhez.

Lecsukott szemmel elmondott egy rövid imát, ami egyben jelszóként is szolgált. Azután elkezdte a küldetés részleteit áttölteni a harcosok saját harci rendszereibe.

Eközben a Lélek főprogramja folyamatosan közölte a veszteséget.

– Nyolcas, tizenhetes, huszonötös blokk teljes deaktiválás alatt. Élettartam hatvanöt egész öt tized százalék.

A mester megosztotta a figyelmét. Fél szemmel dolgozott az alternatív feladatlista összerakásával, miközben a rakomány állapotának változását is követte egy másik holokijelzőn. A kettőt összehangolta és elkomorodott.

– Őseink vérére, elbuktam!

Utasította a Lélek magját, hogy a még stabil állapotú rabokat azonnal ébressze fel, majd nyissa ki az összes külső ajtót a raktér oldalán.

– Huszonöt egész egy tized százalék – közölte a lágy női hang automatikusan. – Várható túlélési arány négy egész négy százalék.

Elküldte a végleges parancslistát a harcosoknak.

– Elbuktam – ismételte szégyenkezve.

Váratlanul elhallgatott a szignál.

– Nem a te hibád – mondta valaki az ajtóban állva.

A férfi meg sem fordulva kérdezett vissza.

– Mit keresel itt? Menj és vidd ki az áldozatokat!

Választ nem kapott, rosszat sejtett. Hátra fordult.

A nő, akit az imént küldött a raktérbe, hogy megmentse a küldetést, hogy megmentse a civilizációjukat, szomorú arccal nézett rá. Páncélzata sáros volt, sisakot nem viselt, az ajka fel volt repedve, szemében a fájdalom fénye tükröződött.

A férfi felismerte, hogy ez a fájdalom nem a testéből származik, valami a lelkét mardossa.

A nő egy dárdát tartott a jobb kezében.

– Sajnálom – mondta a könnyeivel küszködve.
– Jacqluin, mit csináltál?
– Sajnálom – mondta még egyszer, aztán elhajította a dárdát.

A férfi testét szívtájékon találta el a hajítófegyver, a nő fizikai erejét a páncél megtöbbszörözte. Pap lévén nem viselt páncélt, a dárda keresztülment a mellkason és a falban állt meg. Az előrobbanó vér beterítette a padlót és a botot. Azonnal meghalt.

Jacqluin leguggolt az élettelen testhez. Lecsukta a mestere szemét, miközben az Ősöket kérte, hogy bocsássanak meg neki.

A rövid fohász után a dárdát kihúzta a falból, dematerializálta azt. A hologramok tartalmát gyorsan átfutotta.

– Remélem, a történelem igazolja tettemet.

Aztán még egyszer utoljára visszapillantott a mesterére, majd távozott.


3.

A harcosok kamrájában már mind a négy kiválasztott ébren volt. Egyikük sem szenvedett semmilyen károsodást, az ő létfenntartó rendszerük független volt az áldozatokétól. Azonnal felfogták, hogy probléma adódott az utazás során. A hajó folyamatosan tájékoztatta őket a veszteségekről. A két üres kamra további aggodalomra adott okot. Nem teketóriáztak, azonnal csatlakoztak a harci rendszerükhöz. Mindenki felvette a sisakját és kiépítette a teljes páncélzatot.

– Kommunikáció! Kárfelmérés! Pozíció! – ordította a rangidős harcos.

A másik három azonnali engedélyt kért a hajó rendszereihez, de a hozzáférés meg volt tagadva mindannyiuk számára.

– Ez meg mi a démonlelke? – kérdezte az egyik harcos, amikor megjelent a mesterük hologramja a kamrában.
– Ez nem lehet igaz – mondta a másik.
– Halott – jelentette ki a rangidős.

Mindannyiukban ugyanaz a gondolat ötlött fel. Hol van Jacqluin?

– Ez árulás, ez…

A mondat közepén tartott a legfiatalabb harcos, amikor fájdalom kíséretében, akaratuk ellenében letöltődött az agyukba a mesterük végakarata. Az adatok emlékek formájában épültek be, a neurálgyorsítónak köszönhetően mikro szekundumok alatt.

Az újdonsült emlékeiket szótlanul dolgozták fel, pedig sokkolta őket az üzenet tartalma. Felfogták, hogy mi áll benne, és fel sem merült bennük, hogy kérdőjelezzék a parancsokat. Hit hűek voltak, elfogadták, hogy a végső küldetésük célja szent és nekik nem kell tudniuk az okokat.

– Azonnal indulunk a Piramisba – adta ki az utasítást a rangidős.
– Az áldozatok – szólt közbe az egyik harcos. – Őket is be kell juttatnunk.
– Már ha marad belőlük, Colee – hívta fel a figyelmét egy másik harcos a Lélek folyamatosan ismétlődő hangjára.
– Pszichoszondával tereljétek be az élőket, Noora! – szólt oda neki a rangidős.
– És Jacqluin? – kérdezte Colee.
– Nincs időnk vendettára. Indulás!

Teljes harci kapacitásuk birtokában vágtak neki a végzetüknek.


4.

Jacqluin már a raktér közelében járt, amikor ő is megkapta az üzenetet.

– Mester, neee! – ordította meglátva a hologramot.

Aztán a fejéhez kapott, amikor a végakarat is elmélyült az elméjében. Az információhalmaz a másodperc töredéke alatt épült be, nem is kellett értelmeznie. Társaihoz hasonlóan ő is döbbenten fogadta a tényt, hogy:

− Itt bizony a baj már nem kevés. Ősök ereje most segíts!

Sokkolta a tudat, hogy milyen sors vár rá, de azonnal elfogadta azt. Egy valamit azonban nem tudott megemészteni, a mestere halálát. Ki ölte meg? De az időutazás megemlítését is hasonlóan meglepő volt. Ez tényleg nem lesz egyszerű, gondolt vissza a mestere szavaira, még az indulás előttről. Vajon a mestere már akkor tudta, hogy meg fog halni? Ezernyi kérdés ötlött fel benne, de a dolgok jelenlegi állása nem engedett neki időt, arra hogy végiggondoljon minden lehetséges verziót.

A kommunikációs rendszerét utasította, hogy lépjen kapcsolatba a társaival. Már vissza kellett térniük közénk.

Létrejött az audio kapcsolat.

– Loon, valaki szabotálta a hajót, és valaki megö…
– Jacqluin, mi… tet… tél? – ordította a rangidős harcos hangja, félbeszakítva őt. A csatorna zajos volt, nehezen vette ki a szavait a nő.
– Én nem csináltam semmit. Valaki szabotálta a küldetésünket. A mester…
– Ha lesz …etőségem, én …am öllek meg – szűrődött át a recsegő hang, aztán megszakadt a kapcsolat.

A diagnosztika szerint zavarták a kom rendszerét.

– Mi a jó lélek folyik itt? – kérdezte magától.

Valaki belepiszkál a rendszerembe?

– További elérhető lélekszám zéró – közölte mintegy válaszként a Lélek hangja. – Reaktor túlterheltség kritikus. Külső fojtópajzsok telepítését javaslom.

Megrökönyödött a jelentés hallatán, a legrosszabbra gondolt. Az áldozatok idő előtt elpusztultak, a hajó pedig fel fog robbanni.

Nem teketóriázott, azonnal visszaindult a mestere szobájába.

– Túlélők? – kérdezte a Lelket, amikor észrevette, hogy a raktér rendszerfüzete szerint voltak sikeres felébresztések és több külső ajtó is nyitva van.
– Négyszáz hatvanhét életképes egyed.

Kevesebb, mint négy százalék, számolta ki fejben.

Odaért a szobához, energiafegyvert materializált és belépett.

Teljesen más volt számára élőben látni a halott férfit, mint hologramon. Igazából csak most fogta fel, hogy a férfi, akire apjaként tekintett, halott. De erőt vett magán, sürgette az idő, ezért csak annyit tehetett, hogy a mestere botjának tetejéről levette a jáde követ és elrakta azt. Lehajolt a holttesthez, de csak egy másodperce.

– Ez nem marad megtorlatlan – mondta.

Aztán rohamléptekkel távozott, hogy megakadályozza a hajó robbanását.


5.

A Lélek a Piramis előtti hatalmas téren várta, hogy a közelgő nukleáris kataklizma feleméssze. A hosszú tér négyzet alapú, obszidián színű kövekkel volt fedve, két oldalról fém- és kőszobrokkal díszítve. A Piramis egy kilométerre állt a hajó orrától, a tér északi végén. A város egy őserdő mélyén bújt meg.

A vihar erősödött, a négy harcos a harcászati komputerük segítségével figyelte a Piramist.

– Ez hatalmas – mondta Colee a komján.
– És hátborzongató – egészítette ki Noora.

A fémszínű építményt egy földi piramisról mintázták, de ez nagyobb volt és mesterséges elemekből alkották meg. A földi Nap Piramis modernebb mása volt a célállomás számukra.

A harcosok és a Piramis közötti téren négyszázhatvanhét teljesen meztelen mutáns rohant rendezetten a lépcső irányába. Pszichoszondát használva terelték őket a yorkee harcosok, hogy épségben, legalább is további veszteség nélkül bejussanak a Piramisba.

– Indulnunk kellene nekünk is – javasolta Siusa, a negyedik harcos.
– Meg kell akadályoznunk, hogy a robbanás elpusztítsa a Piramist – erősködött Loon.
– Nem tudjuk leállítani a reaktort. Már a Mag sem reagál. Az a ribanc tett róla, hogy a Lélek sose jusson haza – nézett vissza a hajóra a Noora. − Én mindig is mondtam, hogy problémás a csaj, de kétségtelen, hogy ő volt − tette hozzá dühösen.

A többiek hallgatásukkal fejezték ki egyetértésüket.

– És a hajó saját pajzsa? – kérdezte Loon váratlanul.
– Mint mondtam, a Mag nem reagál. Csak manuálisan lehet megpróbálni, de nem hiszem, hogy van rá időnk.
– Én visszamegyek – indult Siusa, de a rangidős megállította.
– Nem! A robbanást nem tudjuk megakadályozni, és nem veszthetünk el még egy kiválasztottat. Tudjátok, hogy mit kell tennünk, és meg is tesszük. Ott bent – mutatott a Piramisra –, ott van az egyetlen lehetőség arra, hogy a mester halála ne legyen hiábavaló. Mi pedig felszentelt harcosok vagyunk, és semmi nem akadályoz meg minket.
– És senki – mondták ki egyszerre ugyanarra a személyre gondolva.
– Indulás! – adott parancsot a rangidős.

Ekkor a harcászati rendszerük egyszerre jelzett be. Életükben először láttak ilyen adatokat. Az alkalmazás, amely fordított számukra, az agyukban tárolt, a mesterüktől kapott utasításlistába volt rejtve. Már korábban automatikusan beépült a harcászati rendszerükbe, de nem tudtak róla ez idáig.

A harcászati rendszer szerint, az energiamachináció forrása a Piramisban volt, a típusa pedig teljesen egyedi. Percekkel korábban még nem tudták, hogy valóban megvalósítható a jelenség.

– Nem vagyunk egyedül – mondta Loon, miután felfogta, hogy mi történt.

Több szavuk nem volt, átvágtak a mutánsok tömegén, hogy a végzetükbe rohanjanak.


6.

Jacqluin nem volt elégedett. A Maghoz történő hozzáférése kudarcot vallott. A hajó saját pajzsát akarta átkonfigurálni, hogy a közelgő robbanás erejét bent tartsa. Ehhez a pajzsgenerátorokat el kellett volna távolítani a hajótestből, és egy távolabbi helyen elhelyezni. Ellenkező esetben, amint bekövetkezik a láncreakció, a generátor megsemmisül, a pajzs pedig azonnal összeomlik.

Ő maga csak alapszintű kiképzést kapott a Lélek vezérléséről és karbantartásáról. A kétszáz éves hajóval korábban sosem történt komolyabb meghibásodás. Mind a tizenkét útját sikerrel teljesítette. Persze eddig senki sem próbálta meg szabotálni azt.

Jacqluin a fő raktárajtón távozott. A mesterétől kapott üzenetben közöltek alapján cselekedett. Ha nem sikerül a hajót megmentenie, akkor a küldetést kell a lehető leghatékonyabban teljesítenie.

– Hol vagytok? – kérdezte a hajó hasa alól kémlelve a teret.

A meztelen nők és férfiak zombiként bolyongtak a Piramis lépcsője alatt. Harcászati komputere már korábban kiszúrta a pszichoszonda használatát. Ő maga is így tett volna, de a társai gyorsabbak voltak. A nyomkövető rendszerről már korábban eltűntek a jelek, így a sisak optikai erősítését használta. Egy pillanatra még látta, ahogy a lépcső tetején belép a négy harcos a Piramisba. Miért kapcsolták ki a nyomkövetőjüket?

Döntött. Felhagyott azzal a tervével, hogy a személyi pajzsát terjessze ki a hajó köré, másodpercekig sem bírta volna az energiája. De még ha talált volna alternatív energiaforrást, nem lett volna ideje megvalósítania a tervét. A mestere post mortem parancsának megfelelően üzennie kellett volna az őshazába, hogy mi történt a küldetés végén, de a Lélek kommunikációs rendszere nem engedelmeskedett.

– Csak a Piramisban van esélyem túlélni. Talán még üzenhetek is onnan – morfondírozott.

Saját harcászati komputerét maximális kapacitáson dolgoztatta, a technika szabad kezet kapott, futott.

Bárki is a felelős ezért, bárki is ölte meg a mestert, nem fogja ennyivel beérni, gondolta közben. Dühös és elszánt volt.

A páncélja rásegítését kihasználva fél perc alatt tette meg a távot, majd egy hatalmas ugrással a lépcsősor közepén termett. A mutánsoknak fel sem tűnt, hogy valami átrepült felettük.

Hátrafordult és új perspektívából tekintett le a hét kilométer hosszú térre, a Lélekre, a fajtársaira, a tér túloldalán lévő jóval kisebb piramisra, amelyről nem is tudott a mai napig és a körülöttük elterülő végeláthatatlan őserdőre. A hely a teotihuacani romváros sokkal modernebb változata volt. Persze ő még a Földről sem hallott.

– Azt hiszik, én tettem – mondta ki hangosan, amikor visszagondolt a rövid beszélgetésre a társával. − Ezért kapcsolták ki a jeladót. De ha ők se voltak, akkor ki?

Ismét megpróbált kapcsolatba lépni a harcosokkal, de továbbra is interferenciába ütközött a kommunikációs rendszere.

Tétovázott, ha bemegy, és a társai rátámadnak, azzal időt veszítenek. Talán még a küldetést is veszélybe sodorja.

Az erősödő viharban az áldozatok fel-felbuktak, egymásnak ütköztek, a kőlapokra zuhanva fetrengtek. A pszichoszondák vesztettek hatékonyságukból, amikor a négy harcos belépett a Piramisba. Egyre többen nyerték vissza önálló tudatukat, és szembesültek a ténnyel, hogy már nem a börtöncellájukban vannak. Jajveszékelés és ordítozás hangja keveredett az eső kopogásával.

Váratlanul több ezer fáklya kapott lángra végig a tér két oldalán.

– Mi a halál? – kérdezte Jacqluin, de a harcászati rendszere nem tudta megfejteni a jelenséget.

Aztán a mentális pajzsa veszélyforrást észlelt és maximális védelmi kapacitásra kapcsolt. A mutánsok szinte egyszerre üvöltöttek fel.

Jacqluin a saját szemével látta, ahogy a társai körül mintegy délibábként megremeg a levegő, aztán gomolygó füstként előrobbanó lelkük távozik a testükből. A gigantikus sötét felhővé összeálló entitáshalmaz átzúgott a feje fölött be a Piramisba. A négyszáz hatvanhét test holtan rogyott össze.

A mentálpajzsa kibírta a támadást, de a szokatlan látvány már önmagában megviselte őt. A mestere üzenete ezt a különös metódust nem részletezte, de jól sejtette, hogy mi történt. A Piramis kiszívta az áldozatok lelkét. Quid pro Quo, ahogy az Eredet Kódexében van írva.

– Ősök az Égben – fohászkodott.

Legyőzte döbbentségét, majd a sötétkék füstfelhő után rohant.

A Piramas térrajzát is mellékelte a mestere, így pontosan tudta, hova kell mennie. Amint belépett a kapun, a harcászati komputere is biztossá tette, hogy jó irányba halad. Hat energiaforrást jelölt meg a rendszer, öt a sajátjával megegyező jeleket bocsátott ki, a hatodik azonban hasonló volt, de jóval fejlettebb.

– Ez nagyon durva – mérte fel az utolsó harci kapacitását. - Lehetséges lenne? Egy yorkee a jövőből?

Továbbra sem működött a kommunikáció. Futott, ahogy csak a páncélja bírta és a falak engedték.

A komputere energiafegyverek használatát regisztrálta. A lövések száma kettő volt, és összenergia állapotuk, majdnem akkora volt, mint az ő teljes rendszerének kapacitása. És nem hitte, hogy a fegyver csak kettőt tudna lőni.

Már csak százhatvankét méter volt hátra, amikor újabb értesítést kapott, egy teljesen új típusút. Az energiamachináció jelenségét a komputere úgy jelölte meg, mint az idő evolvensének felnyitása. A program a mesterétől származott, de fogalmasa sem volt róla, hogy a harcászati rendszere rendelkezik olyan szenzorral, amely ilyet képes érzékelni. Elvégre még senki sem valósította meg az időutazást. Legalább is ő még így tudta percekkel korábban.

A hihetetlennek tűnő információ lelassította, reflexszerűen elkezdett ismét agyalni a lehetőségekről. Eközben felfedezett egy apró hibát a program naplójában. Az iménti jelenséget kettes sorszámmal jelölte meg a rendszer.

– Ez nem lehet – mondta, majd mentálisan egy diagnosztikát kért. Valaki kitörölte a memóriából az első eseményt, mielőtt még megjelent volna a figyelmeztetés, gondolta.

Leért az utolsó lépcsősor aljára, már a felszín alatt járt, a Piramis közepén. Egy több ezer négyzetméteres alapterületű, négyzet alapú, csonka gúla formájú csarnokba jutott. A gúla a csúcsára volt állítva, a Piramis mélyen egy fordított piramisban volt elhelyezve a lényeg.

Jacqluin a levezető lépcsősor tetején állt. Lent a mélységben, ahol össze kellett volna szűkülnie a falaknak, egy huszonhatszor huszonhat méteres négyzetben ért véget a csarnok alapja.

A kísérteties látványt a pislákoló fáklyák és a morajló hang okozta.

Jacqluin energiafegyverét előreszegezve indult le a hosszú lépcsőn. A harcászati rendszere támadást szeretett volna intézni a három energiaforrásra. Megrökönyödve bámulta a két lényt és a különös alkotást.

A padlót szinte teljes egészében elfoglalta a kör alapú szerkezet. Egy kút, állapította meg Jacqluin. A másfél méter magas oldalfalú, díszes kutat egy pikkelyes farok fogta körbe. A farok a kút túloldalán elhelyezett szoborból indult, amely a káváján ült. Két lába belelógott a fekete színű örvénylő folyadékba, négy kezét és hatalmas szárnyait széttárva ült csendesen. Emberszerű fejét két szarv díszítette, szemei csukva voltak, kitátott szájából kilógott a villás nyelve, és a pislákoló fény megcsillant hófehér, éles fogain. Egy fémesen fekete színű démonszoborral díszített kút volt az időmachináció energiaforrása.

A Kútban hömpölygő folyadékban éppen elmerült az egyik lény, aki megtévesztésig hasonló páncélt viselt, mint ő. Az áruló, gondolta. Arcát sisak takarta, és amint elmerült a folyadékban, eltűnt a szenzorok elől. Jacqluin semmit sem szeretett volna jobban, mint megtudni, hogy ki ölte meg a mesterét.

A másik lény páncélja teljesen ismeretlen volt Jacqluin számára. A harcászati komputere nem tudott olyan támadási alternatívát javasolni, amely bizonyosan elég lett volna a célpont harci kapacitása ellen. Lehet, hogy mégsem egy yorkee a jövőből, lehet, hogy egy idegen faj, gondolta.

– Állj! – ordította, amikor meglátta, hogy a lény is elmerülni készül.

A fekete páncélos dematerializálta a sisakját és megfordult. Jacqluin először látott életében ilyen lényt, egy embert.

A férfi csak intetett egy viszlátot, majd beleugrott a Kútba. A folyadék elnyelte őt, a démonszobor szeme egy pillanatra felnyílt, fehéren felragyogott, majd az egész kompozíció is hasonlóképpen ragyogott egy pár másodpercig. A fény betöltötte a hatalmas csarnokot, aztán kihunyt. A démon szeme ismét lezárult. A folyadék felszíne tükörsimává vált.

– Na ez…

Ennyit volt képes kinyögni. A harcászati rendszere ismét jelzett, hogy az evolvens lezárult.

– Na, ez egy kicsit sok volt – mondta, miközben leért a lépcső aljára.

Körbenézve kutatta, hátha csak a szeme csalta meg őt, vagy a komputere volt helytelenül megtervezve. Senki sem volt rajta kívül ott, csak az egykori harcostársai holttestei.

Ketten feküdtek közvetlenül mellette, mindkettővel energialövedék végzett közvetlen közelről. Testük nagy része már elszenesedett, a maradék lángokban állt. Jacqluin nem tudta megállapítani, kik lehettek. A harmadik harcossal egy vágófegyver végzett, kettévágta a testét a jobb nyakszirttől a bal csípőig. A páncél sem állta útját a fegyvernek. Siusa - ismerte fel a páncélt. A negyedik testet a szemközti oldallapon találta meg, legalább is azt, ami maradt belőle. Valószínűleg gravitációs torzító mező gyűrhette össze, alig volt nagyobb a torzó, mint amekkora a feje lehetett egykor.

– Nyugodjatok békében, lelketek találja meg az ösvényt! – mondta szomorúan.

Közelebb lépett a Kúthoz, lassan elkezdte körbejárni azt. A komputere semmi veszélyeset nem jelezett. A szerkezete fémes vegyület volt, szinte teljesen homogén. A szobor azonban már jóval összetettebb volt, és az emocionál szenzor életet vélt felfedezni benne. A lőképelemzőt ráirányította, automatikus támadást engedélyezett bármilyen apró változás esetén. Már mindegy volt számára.

– Elbuktam – mondta ki, amikor a szobor mögé ért. – Hallasz, démon? – ordította.

Választ nem kapott. Újra visszatért a lépcsősor végébe, aztán felmászott a Kút kávájára, onnan nézte a mozdulatlan folyadékot. A szenzorok teljesen megzavarodtak az anyag természetes kisugárzásától.

– Hallasz engem? – kérdezte ismét.

A hangja hosszasan visszhangzott, de továbbra sem kapott választ.

És most mit csináljak?

Elkeseredettségében előhívta a mestere végrendeletét. A szöveges leíráshoz egy videó is tartozott. Lejátszotta, a mestere hologramja a Kút fölött jelent meg. A felvétel még az indulásuk előtt készült, állapította meg a nő.

– Jacqluin, remélem, nem kell megnézned ezt. Ellenkező esetben nektek kell befejeznetek a küldetést. Röviden elmondom, hogy mire választottak ki téged és társaid. A birodalmunk alapjait alig néhány tucat társunk rakta le, az Ősök. Azt te is tudod, ahogy az Eredet Kódexében is olvastad, ők… ők ki voltak választva erre a feladatra… mint ahogy te is – Itt egy rövid hatásszünetet tartott. – A kiválasztottak, akiket az elmúlt kétszáz évben a papok idehoztak, valójában az Ősök – ismét szünetet tartott. – Ők a jövőből jöttek. Illetve visszamentek a múltba, az ő szemszögükből nézve. Meg kell értened és el kell fogadnod, az időutazás létezik. Arra lettél kiválasztva, hogy visszaküldjelek és te magad is az egyik Ős legyél. A csatolt adatokban minden részletesen le van írva, amit abban a pillanatban tudnod kell, amikor ezt nézed. Mindennél fontosabb, hogy majd minél több áldozatot kijuttass a Lélekről, majd a Piramis mélyén megtaláld a szerkezetet, amely vissza fog küldeni titeket a többi Őshöz. A szerkezetet egy lény vigyázza és kezeli, őt a Kódexben úgy említik, mint Imamaih. Az áldozatok lelkéért cserébe ő majd visszajuttat, hogy beteljesítsétek a végzeteteket. Tudom, nehéz megérteni mindezt, de bíznod kell bennem és önmagadban. Bármibe is kerül, bármit is kell tenned érte, a démonnak vissza kell küldenie téged, a civilizációnk léte függ ettől.

Véget ért a felvétel.

Jacqluin levette a sisakját, leguggolt, a homlokát a kesztyűs kezeibe temette.

– Nem sikerült. Elbuktam. Testvéreim meghaltak, a Lélek pedig hamarosan elpusztul. Az áldozatok… – ekkor eszébe jutott a fajtársai különös halála. Hisz megkapta a démon, amit akart… még ha csak a töredékét is, de…

Nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a folyadék megremegett a szeme előtt. Felpillantott. A démonszobor élettelen szeme ismét nyitva volt.

– Mégiscsak hallasz. És nem csak a szavaimat – mosolygott a szoborra. Azt hitte, a démon kitalálta, hogy mit szeretne. Tévedett.

A harcászati rendszere automatikusan felhúzta a pajzsokat. Ismét megérkezett a különös jelentés az evolvensről. Dübörgő hang áradt a folyadékból.

– Igen – mondta boldogan.

Nem tudta, hogy mire számítson, ezért távolabb akart ugrani a Kúttól, de az felragyogott. A kicsapó energia szele odébb taszította, lerepült a káváról, a lépcső alján állította meg a gravitációs háló, amit a rendszer kivetített mögé.

Kihunyt a fény. Hirtelen elcsöndesedett minden. Jacqluin némán várt, energiafegyverrel a kézben.

– Mégiscsak sikerült, mester – mosolygott megkönnyebbülve.

Aztán az arcára fagyott a mosoly, amikor a folyadékból előbukkanó kesztyűs kéz a kút kávájára csapott.


7.

Megjelent a kéz gazdája is, egy fekete páncélos lény húzta fel magát. Testéről a folyadék visszahúzódott, mintha az egész valami gumiszerű anyagból lenne. Fejéről lerobbant a sisak, visszafolyt a férfi testébe, hogy friss levegőhöz jusson. Hányni készült, de még időben sikerült összeszednie magát. Felállt, kihúzta magát, és vett egy mély levegőt.

– Na, ez durva volt – mondta a férfi spanyolul.

Jacqluinnak elakadt a szava. Ez a lény ugrott be az imént a kútba. Mi folyik itt?

A folyadék ismét kisimult, miután az evolvens lezárult. Többen nem érkeztek.

A férfi úgy tett, mintha teátrálisan leporolná magát, aztán hirtelen lőfegyvert materializált és Jacqluinra szegezte azt. Mindketten energiapajzsot aktiváltak, majd mögötte várták, hogy a másik tegyen valamit. A következő három másodpercben felmérték egymás harci kapacitását és a lehetőségeiket.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte végül a férfi ezúttal Jacqluin nyelvén. Aztán még rá is kacsintott a nőre.

A harcosnő meghökkent. Biztosra vette, hogy bár hasonló a testfelépítésük, a férfi nem tagja a fajának, és mégis beszélte a nyelvét.

– Megöllek idegen, esküszöm az Ös… – kezdte Jacqluin.
– Gyanús, hogy nem. Te is nagyon jól tudod, hogy esélyed sincs – szakította félbe a férfi, miközben leengedte a fegyverét. Aztán leugrott a Kútról.
– Hol van a másik? – kérdezte Jacqluin.
– A másik mi?
– A társad. Az áruló – ordította dühösen.
– Figyelj, csibém, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Most pedig azonnal leteszed a fegyveredet és inaktiválod a harci komputeredet, vagy én teszem meg. Hidd el, azt pedig nem akarod!

Jacqluin habozott. Sajnos nem látott más verziót, mint engedelmeskedni. Ha szembeszáll a férfival, szinte biztos, hogy meghal. Ez pedig nem történhetett meg, élnie kell, be kell teljesítenie a végzetét.

– Mi fog azután történni? − kérdezte bizonytalanul.
– Beszélgetünk – felelte a férfi, olyan lazán, mintha csak teázásra invitálná őt.

Jacqluin kissé habozott, majd dematerilizálta a fegyverét, leengedte a pajzsot, végül ismét visszaalakította rendszerét tetoválássá.

– Megfelel?

A férfi elégedetten füttyentett a kidolgozott test láttán.

– Az nem kérdés.

Jacqluin észrevette, hogy őt bámulja a férfi. Furcsa mód ő is hasonlóan kezdte bámulni a férfit, amikor az is dematerializálta a páncélját. Egy pillanatra mindkettejükben felmerült a szexuális kompatibilitás kérdése.

– Mire vársz? – kérdezte Jacqluin, miközben összefonta karjait, hogy takarja dekoltázsát. – Miért nem ölsz meg?
– Miért is tennék ilyet?
– Hasonló okból, mint amiért velük is végeztél – mutatott a füstölgő testekre.
– Hmm… Úgy látom, ez bonyolultabb lesz, mint gondoltam. Minthogy én vagyok helyzeti előnyben, az én módszeremet alkalmazzuk. Helyes a megállapítás, miszerint egy nukleáris katasztrófa van készülőben a felszínen?
– Ne szórakozz velem!
– Ezt igennek veszem. Akkor pörgessük fel a diskurzust! Mi a neved, galambom?
– Galambom?
– Lényegtelen. Tehát? Rendben, kezdem én. A nevem Rafael Teague − mondta kacsintva.

Jacqluin vonakodott reagálni.

– Légy szíves, ne kelljen belenyúlnom az elmédbe – nézett rá Rafael kérlelően a nő hosszas hallgatása után.
– Jacqluin Soa Tion Qemon – adta meg magát végül.
– Legyen, Jacqluin, ha neked is megfelel. Hívj nyugodtan Rafaelnek! Látom, valamiért dühös vagy rám, de esküszöm, nem tudom, miért. Megmondom, hogy mi lesz. Most elmondom a sztorimat, aztán szeretném meghallgatni a tiedet. Megegyeztünk?
– Tehetek mást?
– Ha csak nincs öngyilkos hajlamod, akkor nem.

Jacqluin megadóan széttárta karját.

– A nevem Rafael Teague, és főállású kalandor vagyok. Gyorsan tisztázzunk egy-két dolgot! Szembeötlő némi különbség közöttünk, én ember vagyok, te pedig, ha nem tévedek, már pedig nem szokásom, akkor yorkee. Jogos lehet a kérdésed, honnan tudom ezt. És kíváncsi vagy, hogy honnan ismerem a nyelvedet. Ha helyes a feltevésem, akkor egy pontosan olyan páncélnak köszönhetem – mondta, miközben rámutatott az egyik harcos testére. – Nem megyek bele az előzményekbe, a lényeget mondom. Ketyeg az óránk. Tehát, a csapatom egy bolygó felszínén nukleáris sugárzás nyomait találta. Leszálltunk, romokat találtunk, ásni kezdtünk. Ahogy az lenni szokott. A romok alatt találtunk… egy pontosan ilyen szobrot. Pár órával az érkezésünk után beütött a krach. A társaim egyszerűen meghaltak. A szemem láttára…

– Valami kiszívta a lelküket.

Rafael meglepődött.

– Azt hiszem, hogy igen. Valami ilyesmi történhetett. Egyedül nekem nem esett bajom. Ésszerű magyarázatot nem tudok rá, de gyanítom, hogy nem csak a szerencsén múlott. Kissé ki voltam akadva, aztán megtaláltam azt a bizonyos páncélt. Meghackeltem, innen van némi infóm a civilizációról, amely építette ezt a helyet. Éppen azon agyaltam, hogy mi történhetett, amikor a szobor energiaszintje megemelkedet, valami aktiválódott. Voltam annyira hülye, hogy közelebb akarjam megvizsgálni azt a fekete trutyit. Aztán valami azt sugallta, hogy másszak be a Kútba. Én pedig, minden bizonnyal így tettem. Kicsit homályosak az utolsó pillanatok, pedig nem ittam. Most pedig itt vagyok. Ennyi a történet a részemről. Most te jössz, kezdd talán azzal, hogy hova teleportált ez a szar.

– Teleportált? − kérdezett vissza a nő meglepődve.
– Igen – bólintott Rafael.
– Ez nem teleport kapu. Ha tényleg letöltötted az adatokat abból a páncélból – nézett a halott társára –, akkor tudnod kellene, hogy mi történt. A páncél rögzíti az eseményeket, amíg aktív. Te hazudsz – mondta, miközben újra aktiválta a harcászati rendszerét.

A páncél materializálódott, de többre nem maradt ideje, mert Rafael rendszere gyorsabb volt. Jacqluin mentálpajzsát egy szemvillanás alatt bontotta le, aztán migrénszerű fejfájást okozva kényszerítette térdre a nőt.

Rafael közelebb lépett.

– Látom, a nők nálatok sem okosabbak. Ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna. Ha csak az információk érdekelnének, már kiszedtem volna akaratod ellenére. Nem vagyok rossz fiú, legalább is nem olyan rossz. Nem akarlak bántani, de ha még egyszer próbálkozol… Csak mondd el, amit tudsz! Kérlek.

A pszichofegyver először csak annyira csökkentette a kifejtett hatását, hogy Jacqluin tudjon bólintani. Aztán visszaállt passzív módba.

– Helyes. Tehát? – kérdezte Rafael, miközben felsegítette a nőt.

Jacqluin egyszerre volt dühös és megkönnyebbült. De leginkább zavarodott. Nem állt össze a kép.

– Egy kérdésem van. Légy őszinte! – fúrta bele a tekintetét a kékesszürke szemekbe. – Te ölted meg a társaimat?
– Nem – vágta rá határozottan.
– Az én rendszeremben még megvannak a saját felvételeim. Nézd meg őket! Aztán megkérdezem még egyszer.

Jacqluin kinyújtotta a karját, amelyről visszafolyt a páncél. Rafael pedig rátette tenyerét a tetoválásra. A két rendszer mindkettejük számára meglepő módon hasonló volt, villámgyorsan szinkronizálódtak. Rafael először csak a felvételeket kapta meg. Azokat mentálgyorsítóval átpörgette. Tíz másodperc múlva olyan volt számára, mintha ő maga is átélte volna az eseményeket.

Jacqluin látta a férfi ábrázatán, hogy ő is annyira számított egy ilyen magyarázatra, mint ő maga. Aztán a mestere üzenetét is megjelölte, mint olvasni valót.

Rafael felvont szemöldökkel hümmögött, jelezvén, hogy végzett.

– Ha a társaim még élnének, akkor most buktam volna egy csinos kis összeget.
– Tessék?
– Meg voltam győződve róla, hogy ez a dög itt mellettem egy teleportkapu, amelynek a túloldalára kincseket, fegyvereket, miegymást rejtettek el. Tudod, a szokásos. De időutazás? Magam alá csinálok. Azt hittem, ilyen csak a sci-fikben és a Katedrálisos mesékben vannak.
– Ki az a Katedrális?
– Nem ki, hanem mi. És a válasz az, hogy egy mesebeli szervezet. Legalább is azt hiszem… hittem. Lényegtelen.

Jacqluin nem értette, de nem is érdekelte, hogy miről beszélt az ember.

– Elhiszed, amit láttál?

Rafael még egyszer kiértékelte a nő rendszerében tárolt adatokat az időmachinációról. Az ismételt hümmögés ezúttal azt jelezte, hogy elfogadta az időutazást, mint megvalósítható fizikai folyamatot. Nem esett nehezére, váratlanul érte a dolog, de titokban minden valamire való kalandor hisz a Katedrálisban.

– Az ott kétségtelenül én vagyok az utolsó jelenetben. Minthogy nem vagyok amnéziás, az egyetlen magyarázat az, hogy még nem történt meg. Legalább is az én szemszögemből.

Rafael kapott egy figyelmeztető jelzést a komputerétől.

– Hát igen, ez is csak megerősíti a dolgot. A hajó perceken belül megadja magát. Ez megmagyarázza, hogy miért csak a romokat találtuk meg a Piramis helyett.
– Meg tudod akadályozni? Az a hajó nagyon fontos a népem számára.
– A kérdés az, hogy meg kellene-e akadályoznom.
– Hogy érted?
– Nem tudom, hogy felétek milyen verziók léteznek az időutazás törvényszerűségeivel kapcsolatban, de én úgy vélem, hogy nem tudunk változtatni azon, ami bizonyíthatóan megtörtént.

Jacqluin azonnal ellenkezni kezdett. Megragadta Rafael karját.

– Ennek nem így kellett volna történnie. A társaim, az áldozatok, a hajó, a mesterem… nem, nem, nem! Kérlek!

Rafael átérezte a nő dühét. Mélyen belenézett a szemébe, és hosszú habozás után döntött.

– A hajó el fog pusztulni.
– Kérlek!
– Sajná…

Jacqluin lekevert neki egy pofont. Fel sem merült benne, hogy a férfi harci komputere mit fog tenni. Csak Rafael döntésén múlt, hogy nem tört szilánkokra a keze.

Jacqluin még egyszer meg akarta ütni, de Rafael elkapta a kezét.

– Sajnálom, de még csak a Piramist se tudnám megvédeni. A hajó el fog pusztulni.

A nő már majdnem elfogadta a tényt, aztán mégsem.

– Akkor visszamegyünk, és újraírjuk a történelmet.
– És azt hogy képzeled? Megkérjük ezt a jószágot itt, hogy repítsen már vissza az időben.
– Pontosan.

Rafael azt hitte, a nő csak viccel.

Jacqluin felugrott a Kút kávájára, aztán előhívta a mestere üzenetét. Figyelmesen elkezdte olvasni azt.

– Nem akarok kötekedni, de honnan fogja tudni a szobor, hogy hova… vagy mikorra akarunk menni. Nekem elég randomnak tűnik a dolog. Én speciel csak arra gondoltam, hogy de király lenne látni, mi volt itt. Vagyis ott. Vagy mit tudom én, hol, meg mikor – mondta Rafael a végén már csak legyintve az egész dologra.
– Meg van a formula, csak…
– Az a csak nem sejtet jót.

Miközben ezt kimondta, a Kút és a szobor köré felhúzott egy energiapajzsot. Jacqluin kérdően nézett rá.

– Javaslom, siess. Jön a bumm – mondta, és ő is felugrott a nő mellé.
– Igazad van, a szöveg a civilizáció alkonyáról szól. Odaküldték eddig a papok a kiválasztottakat. Arra kell gondolnunk… ó, ne! Ha a hajót még az űrben szabotálták, akkor… nem tudunk odamenni.

Bejelzett Jacqluin harci komputere, ismét nyílni készült az evolvens. A szokásos fényjelenség után a folyadék ismét zavarossá vált. Jacqluin mosolygott.

– Mit csináltál?
– Én ugyan semmit…
– De hát sikerült. Mire gondoltál? – kérdezte a nő.
– A fenekedre – jött a meglepő válasz.
– Miii…?

Jacqluin meglepett arccal zuhant a fekete folyadékba, miután Rafael váratlanul taszajtott rajta egyet.

Amikor a csarnok falai megremegtek, Rafael materializálta a teljes páncélzatát, majd ő is ugrott. A Piramis összeomlott, miután a Lélek átalakult egy atommáglyává.


8.

Súlytalannak érezte magát és semmit sem látott. Jacqluin kétségbeesetten próbálta megtalálni a kiutat a fekete folyadékból. Aztán egy hirtelen rántást érzett a karjában.

Rafael a kút peremén guggolt, majd egy erőteljes mozdulattal felhúzta a nőt, aki hangosan köhögte fel a szájába tódult nyúlós anyagot.

– Bocsánat a kellemetlenség miatt. Gyorsan kellett reagálnom – mondta a férfi, miközben segített Jacqluinnak a padlótérésben.

A nő kétrét görnyedve próbálta összeszedni magát.

– Ez aljas volt. És borzalmas. A fejem…
– Mindjárt jobb lesz. A ruha sokat segített volna, de mint mondtam, nem volt időm szólni. Viszont beigazolódni látszik az elméletem.
– Miszerint…
– Nem változtathatjuk meg a múltat. A Piramis összeomlott. A nukleáris szennyeződés pedig egy szép napon odacsal majd engem.

Jacqluin medikai komputere ez alatt sikeresen megszüntette az időutazás káros utóhatásait. Újra harcra késznek érezte magát. Körbepillantott. A Piramis alatti csarnokban voltak, a démonkút a szokásos helyén állt, a fáklyák kísérteties árnyékokat alkottak, szinte minden olyan volt, mint percekkel korábban.

− Hát nem tűnik romnak − mondta.
– Pedig az lesz. Az irány biztosan jó, a távolság a kérdés – elmélkedett hangosan Rafael, aki a sisakjával a kezében vakargatta borostás állát. – Kérdés, hogy mennyi az annyi.

Jacqluin is megfejtette a dolgot.

– Nincsenek itt a társaim holttestei, tehát még a megérkezésünk előtt vagyunk.
– Én is ezt mondtam. Figyelsz te… – megakadt a hangja, amikor a komputere jelzett neki.
– Mondd, hogy csak vicceltél, és nem a fenekemre gondoltál, hanem az ideérkezésemre. Ha a kút valóban az aktiváló személy mentális parancsára aktiválódik és…
– Jacqluin.
– …ez alapján határozza meg…
– Jacqluin – próbált meg ismét közbeszólni Rafael.
– …az úti célt, vagyis az időt, és ha mi különböző eseményekre gondoltunk…
– Jacqluin! – ordított immár a férfi.
– Mi van? Ez most a legfonto…

Rafael átküldte a nő komputerére a kapott adatokat. Jacqluin elolvasta, majd egy világ omlott össze.

– A forrás a hajód – közölte a férfi. – Fent van a felszínen és már visszafordíthatatlan a folyamat.
– Ne, ne…
– A harci komputered rögzített adatai alapján azt mondanám, hogy cirka tizenöt percet jöttünk előre.
– Ne, ne… ez a te hibád. Elbasztad. Valamit nagyon elbasztál.

Odalépett a férfihez és megbökte a mellkasát. Aztán ismét egy pofont akart neki adni, de Rafael ezúttal elkapta a kezét.

– Ezt itt és most befejeztük. Én is éppen annyit tudok erről a szarról, mint te. Nem tudom, mi alapján működik, épp úgy, mint te sem. Egyetlen magyarázatot tudok, a múltat nem lehet megváltoztatni. Láttál engem, amint beléptem a kútba. Láttad magadat is. Igen, kétségtelen, hogy te voltál a másik. De szerintem ez már neked is lejött. Innentől kezdve sok lehetőségünk nincs. Nemsokára tovább megyünk, de még valamit meg kell tennünk.

Jacqluin félt kimondani, de ő is tudta, hogy mire gondol a férfi. Ugyanekkor a komputere is tovább erősítette benne a gyanút, négy energiaforrás közeledett a Piramison belül. A társai.

– Nem hagyom, hogy megtedd – nézett a férfira dühösen, majd elrántotta a kezét. – Még mindig meg van az esély arra, hogy meg tudjuk változtatni a történteket. Hadd beszéljek velük! Még elvégezhetjük a feladatunkat.

Rafael válaszul feltette a sisakját.

A csarnok tetején lévő bejáraton két dárda repült be iszonyatos sebességgel. Szemmel nem tudták követni őket, de nem is kellett, Rafael harcászati rendszere azonnal generált egy gravitációs örvényt a köztes térben. Az anomália magába szippantotta a több ezer fokos lángcsóvává módosult fegyvereket.

Megjelentek a harcosok a lépcsősor tetején.

– Kérlek, Rafael, ne öld meg őket! – állt a férfi elé Jacqluin.
– Még mindig nem érted, nincs választásom – mondta Rafael a lehető legegyüttérzőbben.

Jacqluin nem törődött a következményekkel, fegyverét a férfira szegezte.

Eközben a négy harcos szétvált. Ketten a lépcsőn jöttek lefelé, ketten pedig két oldalt a ferde falakon sétáltak, fittyet hányva a tömegvonzás irányának. Energiafegyvereket és ultrahangpengéjű szablyákat markoltak. Mindannyian felismerték Jacqluint, mindannyian dühösek voltak.

Jacqluin lassan elhátrált a Kúttól a lépcső irányába, aztán leeresztette a fegyverét. Rafael bosszúsan bólintott, amolyan tedd, amit jónak látsz, de ennek nem lesz jó vége módon.

– Testvéreim, nem is tudjátok, hogy mennyire örülök, hogy ismét láthatlak titeket – mondta Jacqluin. – Nem fogjátok elhinni, ami történt velem, az valami…

A szavába vágtak, egész pontosan egy feléje hajított dárda késztette arra, hogy megváltoztassa véleményét a társai érzéseiről a találkozásukat illetően. Épphogy csak elkerülte a dárda a vállát, Rafael taszította meg egy gravitációs lökéssel. A férfi a legkorszerűbb precíziós dezintegrátort materializálta, majd két szinkronizált lövést adott le a két yorkeera. A harcosok testébe gyakorlatilag belediffundált a páncéljuk, testük lángba borult.

Jacqluin dühösen nézett fel a harcos társára, amelyik a dárdát hajította. Dühös volt, de nem akarta bántani őt. Sajnálatára nem tehetett mást, meg kellett védenie magát. Sisakja automatikusan felfolyt a fejére.

– Áruló! – ordította Siusa, a fiatal harcos, majd nekiugrott a nőnek, reptében suhintott az etécium korbácsával. A fegyver végét bal kézzel elkapta Jacqluin. Közben materializálta a kedvenc fegyverét, egy két kezes, hajlított pengeívű szablyát. A fegyver élét bíbor vörös színű lángok borították, a többszázezer fokos penge könnyedén metszette el az ostort, aztán két kézre kapta és lesújtott a közben odarepült társára. A vágás a jobb nyakszirttől a bal csípőig ért. A test kifordulva, véres pacaként zuhant le a nő lába elé.

A negyedik lény sem húzta sokáig, Rafael csettintett egyet és a yorkee mögött egy gravitációs torzító mező beljebb szippantotta a teljes testtömegét egy fix pont köré, ergo egy mini feketelyukat kapott a seggébe.

Ekkor a terem egyetlen bejáratán egy kékes színű füst robbant be. Az energiazuhatag a kút démonjának szájában tűnt el, mintha egy miniatűr tornádót szippantott volna be a szobor.

Jacqluinnak arra sem maradt ideje, hogy egy másodpercig gyászolhassa társait. Döbbenten nézte a füstöt, amelyet akkor látott, amikor az áldozati rabok testéből távozott a lelkük. A történtek hatására teljesen lebénult, sokkos állapotba került.

– A démon egy újabb feladatát teljesítettük – mondta Rafael, miközben egy erőteljes mozdulattal felkapta a nőt maga mellé a Kút peremére.

Újra megremegett a folyadék a kútban.

– Ahogy sejtettem – mondta a férfi.

A nő fel sem fogta, hogy mi történik, gondolatai a társán jártak, akit megölt. Törvényeik szerint, ezért kényszerített öngyilkosságot kellene végrehajtania, a harakiri egy változata lenne az utolsó tette e létsíkon. Ezt mondja ki a vallásuk.

Rafael utat mutatott a nőnek, lassan beterelte őt a folyadékba. Félkómás állapotban a szeme egy pillanatra a Kút peremére tévedt, egy jelsorra, amit a kút kávájába véstek. Több tucat volt belőlük, de egyen megakadt a szeme, az ő neve volt odavésve. Az utolsó volt a listán.

Ekkor megjelent Jacqluin egy pár perccel korábbi alteregója, fent a lépcső tetején. Megrökönyödve bámulta a két lényt és a különös alkotást.

A történetünk Jacqluinja elmerült a folyadékban. A másik nő fentről ordított:

– Állj!

Rafael is belépett a folyadékba, lekapcsolta sisakját, megfordult, intett a nőnek, akit elvileg akkor még nem is látott. Elvileg…

Majd teljesen lemerült.

Előző oldal peko17
Vélemények a műről (eddig 1 db)