Kígyóvonal XXII.

Szépirodalom / Novellák (907 katt) kisjankó
  2016.04.26.

Az egyetemre készülve Kálmánt gyakran foglalkoztatta a gondolat, hogy Péter barátja nem kezdheti el egyetemi tanulmányait. Magas lázzal jelent meg minden próbán. S ez annyira megviselte, hogy a vizsgák után nem haza ment, hanem sürgősen beszállították a kórházba. A hűlés, a láz áttéteket okozott, s a szíve erős károkat szenvedett. Hosszan tartó kezelés után annyira javult, hogy apróbb teendőkkel megbirkózott, de inkább nyugalomra, pihenésre volt szüksége. Betegsége ágyhoz kötötte. Kiengedték a kórházból, hazament az édesanyjához. Póli néni nagy hozzáértéssel gondozta, ápolta tovább. Elérte, hogy jó idő múlva Péter munkát vállalhatott. Segédtanárként – ahogy ő szerette mondani, tanárpótlékként – dolgozott nyugdíjazásáig. Betegeskedése után hosszú évekig, évtizedekig nem tudtak egymásról semmit. Kálmán el volt foglalva a maga munkájával, s Péter élt, ahogy a betegsége engedte.

*

Kálmán elkezdte egyetemi tanulmányait. Az első napok, hetek feszültségekkel, éjszakába nyúló gyűlésezésekkel teltek. Dönteni kellett néhány idősebb hallgató további sorsáról. Az 56-os eseményekkel való rokonszenvezésükért ítélték el őket két évvel a történtek után. Amit Kálmán átélt az erekfői kollégiumban, azt ott tovább folytatták. Ott is csak az részesülhetett támogatásban, akinek a jövedelme nem haladta meg a megállapított szintet. S a szegénységben tengődő Egress családnak tovább emelkedett a jövedelme. Így Kálmán nem kaphatott ösztöndíjat. Sőt a bentlakásba sem fogadták be, úgy, mint az erekfői iskolában.

Albérletben lakott egy idős, magányos asszonynál. Ágyneműje sem volt. Egy matrac nélküli sodronyágyon álmodozhatott a jövőjéről. Szüleitől a beígért háromszázat rendszeresen megkapta, amiből az albérletet, meg a mindennapi szalonna árát tudta fedezni. Úgy is két ökör árába került az első egyetemi éve. Mindezek ellenére a fellegvári nap másképpen sütött rá, mint a vadkerti. Sok volt körülötte a fiatal, akik mind azért voltak ott, hogy tudással, szellemmel töltsék meg tarisznyájukat. Kálmán, a faluról származott fiatalember szárnyakat kapott, és dolgozott, tanult szorgalmasan. Annyira meg akarta mutatni, hogy milyen nagy érdeklődéssel követi tanárai előadásait, hogy mindig igyekezett az első padban helyet foglalni. Egyik tanára, aki régi magyar irodalomtörténetet tanított, észrevette, hogy el-elszundít az óráin. Tapintatos ember lévén, sokáig szó nélkül hagyta. Egyszer aztán a bejárati kapunál véletlenül összetalálkoztak. A professzor előzékenyen köszöntötte.

– Jó napot kívánok, Egress elvtárs! Jól van?
– Igen, professzor úr – felelt Kálmán illemtudóan.
- Nem beteg?
– Nem! Köszönöm szépen. Jól vagyok, kedves tanár úr.
– Hát akkor miért alszik állandóan az óráimon?

Kálmánban bent ragadt a szó. Nem tudott mondani semmit a váratlan kérdésekre, s a tanár úr továbbment. Finom, selymes hangja volt - valamikor lelkészként hirdette Isten igéit -, hogy Kálmánnak elég volt csak követni a professzor karjának húzogatását követni, azonnal kezdett szundítani. De nem ez volt az egyetlen meglepetés számára. Eltelt az első fél év, következtek az első kollokviumok. Először kellett számot adnia arról, hogy mennyire képes elmerülni a tudományokban. Ott szorongott társaival együtt az ajtó előtt, várta, hogy rákerüljön a sor. Próbált nyugodt maradni, és belépett a terembe.

– Jó napot kívánok! - köszönt kissé remegő hangon.
– Jó napot, fiatalember, hogy hívják?
– Egress Kálmán vagyok, tanár úr - ő az asztalára nézett, felvett egy iratot, s azt mondta:
– Maga nem vizsgázhat, nem fizette ki a tandíját.

Kálmán lehajtotta a fejét, nem tudott mondani semmit a tanárnak, aki hirtelen benyúlt kabátja zsebébe, kivett egy százast, a kezébe adta ezzel a megjegyzéssel:

- Menjen, fizesse ki a tandíját, és jöjjön vissza vizsgázni!

Olyan tiszta, szép emberséggel még soha nem találkozott. Nyolcasra vizsgázott, és meg volt magával elégedve. Az első dolga aztán az volt, hogy valamiképpen pénzt szerezzen, és visszaadja a kölcsönkapott pénzt a tanár úrnak. Azután bármikor szó esett a professzorról, mindig hangoztatta:

- Mondhatnak bármit, bármilyen rosszat róla, én azt az emberi nagyságot, azt a gesztust soha nem fogom elfelejteni.

Azért is tisztelte, és szerette azt a tanárát, mert ő volt az első az oktatói közül, aki a tudományos munkába is igyekezett bevezetni. Tanácsolta, hogy a Friss Újság lapjait nézze át, s gondolatait fogalmazza meg! El is kezdte a munkát. Komolyabb eredményre azonban nem jutott. Az év végi vizsgáin, kollokviumokon jól szerepelt, tanárai is meg voltak elégedve vele. Az az egy dolog bántotta, hogy a Magyar nép történetéből nagyon gyengén vizsgázott. Éppen csak, hogy megkapta az átmenő jegyet. Végül a siker élményével utazott haza, Egerfügére.

Az otthoni napok nem pihenéssel kezdődtek. Munkát keresett, hogy hozzájusson valamennyi pénzhez. Összegyűjtögeti, s azzal maga is hozzájárul a következő egyetemi év költségeihez. Olyan helyre került, ahol közelről láthatta, mennyire hiteltelen annak szajkózása, hogy a szegényparasztság is elindult a jólét útján.

Éppen kezdődött a cséplés. Szükség volt olyan alkalmazottra, aki az adminisztrációs munkát elvégzi, s az előírt beszolgáltatást átveszi. Mozgékony, talpraesett Kísérővel a gazdák Erekfőre szállították a gabonát, s ott adták át az államnak. Kísérő rokonféléje volt, ő pártfogolta, úgy alkalmazták a cséplőnél. Örvendett, hogy munkához jutott, de amit el kellett végeznie, az lelkileg nagyon megviselte. A kulákok a cséplés után üres zsákokkal mentek haza, de az Apához hasonló szegényparasztokat sem kímélték; gabonájuk nagyobb részét ők is ott hagyták a szérűn. Másnap pedig maguk szállították a városba, mintha jószántukból mondtak volna le munkájuk eredményéről, s örömmel adták volna át segítségképpen a városi munkásosztálynak. Mellette még dolgozott egy másik fiatalember, az erekfői kollégium tanulója. Szükség volt a váltásra, mert éjjel-nappal ment a gép. A cél az volt, hogy minél hamarabb, és szemveszteség nélkül fejezzék be a cséplést. Tisztelte Kísérő bácsi őket, de a munkájukkal nem volt megelégedve.

– Kálmán, tudod, hogy ma is nagy hiánnyal adtam át a kvótát? Jocónak és neked is jobban oda kell figyelnetek, mert, ha nem lennék jó ismerősük, nem vennék át tőlem, s akkor mit tehetnénk?
– Kísérő bácsi, engem olyasmivel nem vádolhat, hogy hiánnyal veszem át az emberektől a gabonát! Ne fájlalja, hogy a gazdáknak is marad egy kevés!
– Gondold meg, hogy mit beszélsz, fiatalember, és figyelj oda jobban a munkádra!
– Megértettem, úgy tettem eddig is, és úgy teszek ezután is – replikázott Kálmán.

Ahhoz hasonló vitájuk később már nem volt. Kálmán gyakran ment hátra. Figyelte, hogyan nyelik az emberek a sűrűn szállongó porfelhőt. Látta azt is, hogy az asztagok árnyékába húzódva, hogyan fogyasztják el ételüket, amit a feleségek vittek ki minden nap ünnepi pakolásban a szérűre. Volt közöttük olyan szegény ember, aki maga sem tudta, mikor evett utoljára főtt ételt. Gyenge volt, mint a harmat.

Egyik nap nehéz hörgésre lettek figyelmesek. Horkant egy nagyot a gép, és megállt. Az éhségtől szédült bele az etető a gép éhes szájába. Szerencsére később ahhoz hasonló tragédia már nem történt. Ha Egerfügén már nem volt mit csépelni, átmentek a szomszédos román faluba. Otthon sem ismerték nagyon, de ott aztán egyáltalán nem. Éjszaka volt, a falu nagygazdájának csépeltek, akinek szép, csillogó szemű, formás, vonzótestű, fiatal felesége volt. Hogy elterelje a figyelmet arról, ami a gép körül történik, megkörnyékezte Kálmánt, és felajánlkozva udvarolt, fényes szép szemével jelezte, hogy ő várja. Később Kálmán nagyon haragudott magára, amiért nem fogadta el. A polgármester gyakran megfordult a szérűn; követte, hogyan teljesítik a kijelölt tervet, minél hamarabb és szemveszteség nélkül. Olyankor Kálmánnal is elbeszélgetett. Jól lehetett látni, hogy rokonszenvez vele. Hamar be is bizonyította. Felajánlotta segítségét.

Előző oldal kisjankó