Tót huszárok II.
Az osztrákok először csak néztek, mint a birkák, hogy itt most ez mi akar lenni, meg hogy mi a nagy helyzet. Már ha van rendes megfogalmazása a fent forgó esetnek. Aztán ráeszméltek, és pánikba esve próbáltak amúgy tökéletesen rendezetlen formációt felvenni, bár igyekezetükre a két hatfontos löveg magas ívből bagózott. Lőttek tovább.
Két dörrenés között Bodi átordított a lovasságnak, akik addig fegyelmezetlen nézőközönségként bámulták a rézcsövűek rendcsinálását, hogy ha már itt vannak, akkor csináljanak már egy jópofa lovasrohamot. Az ifjak kaptak az alkalmon és vadul hejehujázva, kissé sután attakra indították kölcsön lovaikat. Élen a gróffal, aki jobb kezében karabéllyal, baljában Rákóczi-korabeli öregapja kuruckergető szablyájával (labanc volt az öreg), mint valami megveszekedett, Bakony-lakó, a közbiztonságnak és az egész zsandárságnak fityiszt mutató Rózsa Sándor-féle betyár vágtázott az első sokkból még fel nem ocsúdott ellenfél felé.
Ez viszont már (mármint a százötven támadó lovas látványa) betett a császárpártiaknak: felemelt kézzel, fegyvertelenül masíroztak elő. A tüzérek még egyet odacserdítettek a lángoló romoknak, majd a puskaport elrakták, és mire az utolsó osztrák is megadta magát (amúgy a nyavalya sem értette, hogy kerültek ide, vagy ötven mérfölddel a legközelebbi csapataiktól), a kanóc helyett pipa került a lángokádó fémszörnyek kezelőinek kezébe. Élen Katz-cal.
- No, bátyámuram – szólította meg Bodi a lóról lehajolva az ágyúkeréken üldögélő zsidót -, ez szép, deli munka volt. Adna egy kis parazsat?
Adott, a gróf kajla, habos kőris pipájából ködbevesző, halovány füstcsík kezdett el a menny felé kerengeni. Elnézett a pusztába… a gyomra meg korgott. Még. A tót fiúk ugyanis szinte azonnal kirámolták az elfogottakat, a lőportól kezdve a tartalék kapcákon át még a dugi laposüvegeket is lenyúlták, gyakorlatilag szabadrablást rendezve a töltött pisztolyok miatt tehetetlenül morgó brigantik között. Még fél tucat félig odaégett csirkét is sikerült kimenteniük a parazsak közül, amik a nagy kavarodásban leugrottak az állványról (szerencsére nem szaladtak el).
- Már csak egy boroshordó kéne… - mondta Ludevít.
Valaki felordított.
- Jönnek! Jönnek a magyarok!
Csakugyan jöttek, valami kétszáz lovas kelet felől, eredetileg osztrákkergetési céllal. Dolmányuk gombjairól, mint a lobogó fáklyatűz, csillogott a ködön áttörő, egyre erősödő napfény, sisakforgójukat lobogtatta a menetszél. Meglátták a szlovák lovasokat és egyből pisztoly- és karabélytüzet nyitottak rájuk - aztán meg úgy kellett a házak közül kikiabálni nekik, hogy ne lőjenek, mert azok, akiket keresnek, foglyok, ők maguk meg velük vannak. Végül is nem lett semmilyen véresebb következmény…
…
Pár héttel később, december közepén a Laborc-század egy Győr-környéki faluban szállásolta el magát. Az OBH parancsára mentek oda, megkapták parancsnoknak Görgeit – amivel egyébként tökéletesen ki voltak békülve.
A tisztikar tájékoztatása után a gróf óvatosan léptetett vissza a parasztudvarra, de fokozott elővigyázatossága tökéletesen fölöslegesnek bizonyult. Sárkorom lábszárai pettyesek lettek a meg nem fagyott, fölfröccsenő sártól. Amúgy nem volt ott egy árva lélek sem, viszont az eddig bezárt disznóól ajtaja nyitva lifegett, s a szétdobált ürülékes szalma alapján Bodi előtt egyértelművé vált, hogy szegény malac elindult fajának ama vészterhes útján, mely köztes megállóként a tótok emésztőrendszerét is magába foglalta.
Röviden, a röfi ment a levesbe. Meg a hurkába, kolbászba, töltött káposztába, pecsenyébe, etc. Erre a tisztiszolga ordítása is ráhelyeselt, csak annyi javítással, hogy ezt az egész előző eszmefuttatást jelen időbe tolta.
- Vladislav, hol a böllérkés?!
Hang alapján valamelyik ifjabb tót meg azon panaszkodott, hogy „ficereg a coca”.
- Ficergesd vissza! – harsant a röhögő válasz, majd valószínűleg Vladislav meglelte a kést, mert sertésvisítás tört a mennyekig, jelezvén a tőrdöfést. Mire elhalt, a gróf odaért lovával a tett helyszínére. A jó másfél mázsás jószág már a jeges sáron feküdt, egyre inkább halottabb állapotban; fölötte Ludevít, széles parasztarcán ferde vigyorral, kezében a várt böllérkés helyett disznóvérrel borított lovassági szablyával, többek szerint is úgy, mint Francis Drake (bár néhányan megkérdezték, hogy melyik osztrák tartományból származik az emlegetett úriember).
- Szép napot, gróf úr!
- Honnan csórtátok a disznót? – csattant fel Bodi, de látszott rajta, hogy kedvére való legénységének eme cselekedete.
- Hát izé… - nevettek fel többen is. Ekkor az egyik német, akarom írni, cipszer futott elő kezében papírosokkal. Leopold Rüstung, a Lilli irányzója volt az, könnyen meg lehetett ismerni tulipánmintásra hímzett gallérjáról.
- Herr gróf! Hier ist das phóstha! – kiáltott félig németül, majd Bodi kezébe két levelet nyomott, és már ment is tovább a többi üzenettel.
Az első levél a hadparancsnokságtól jött: Windish-Gratz serege megindult a Haza felé, azonnal irány Győr. Ez világos, mint a nap, csak hát… össze kell csomagolni a malacot, vagy mi. Végül is majd a szekéren megcsinálják. A második papíros köteg került most figyelme középpontjába. Ludevít kissé odébb örömében kurjongatni kezdett: apa lett, s családja egy kis csodával és egy lánycsecsemő révén lett nagyobb.
Az apjától jött, lerítt már az első betűkről is. Amikor még október legvégén elindultak, a nála hagyott feleségének már szépen növekedett immáron második magzatától terhes hasa. Félt elmenni, de apja (aki egyébként igen alaposan ledorongolta az ifjú nemest merész ötlete miatt) biztosította, hogy vigyáz a kismamára.
A levélben egyetlen mondat volt a címzés és az aláírás között, mintha már nem lett volna több ereje írni.
„Drága Fiam!
Életed nője ma délelőtt negyed kilenckor egészséges fiúgyermeknek adott életet, akinek édesanyád akaratából a Henrik nevet adtuk.
Szerető apád, nemes bodi és kaszássi Bodi Áron gróf”
Bodi Krisztyán minden kísérlete és nemesi ellenállása ellenére, örömében elsírta magát.
Fia született.
(Folyt. köv.)
