Kígyóvonal XIX.

Szépirodalom / Novellák (621 katt) kisjankó
  2016.03.19.

A vadkerti iskola fiatal tanárai nemcsak tanítottak, tanultak is. „A betyár kendője” című népszínművet készítették elő színpadi előadásra. A női szerepekre volt kikből válogatni, a férfiakból hiány volt. Virág is színésznői babérokra tört. Naponta többször is próbáltak. Véglegesíteni akarták az előadást, mert vendégszereplésre hívták őket a szomszédfaluba. Ott hagyományosan minden ősszel a szüretet szüreti bállal fejezték be.

Eljött a vasárnap, az előadás és a bál napja. Vadkert színjátszói kiválóan szerepeltek. Az előadás elnyerte a közönség tetszését. Virágot a fiatalemberek kedvelték meg igazán. A táncban kézről kézre adták, kedvességüket ő is viszonozta. Kálmánnak alig-alig jutott egy-egy tánc. Féltékeny is, meg mérges is lett, s mondta Virágnak, hogy ő megy haza. Azt nem akarta, hogy Kálmán egyedül menjen el, készült és mondta, hogy akkor megy ő is. És nekivágtak az útnak az erdőn keresztül. Kellemes, ezüstharmatos hajnal volt. Lélek sem járt arra, csak a madarak kedves csicsergését hallották. Szerelmes csiripelés szórakoztatta őket. S a dallam az ő szerelmi vágyaikat is felébresztette. Behúzódtak egy elhagyatott tisztásra, ahol a környező lombok eltakarták őket. Leheveredtek, és mindketten tudták, főleg érezték, hogy mi következik. Átölelték egymást, kóstolgatták forró csókjaiknak már jól ismert ízét. Aztán odataláltak, ahol még soha nem jártak. Meggyőződtek arról, hogy mindkettőjüknek ez volt az első szippantás a szerelem illatából. Csodálatos maradt mindkettőjüknek az a szerelmi élmény. Egymásba karolva hagyták el az erdőt, s mikor hazaérkeztek, már a többieket otthon találták.

Három-négy hónap, a tanár-tanfelügyelő iskolalátogatásra érkezett hozzájuk. Úgy látszott, érdekelte, kíváncsi volt, hogy végzi munkáját a botcsinálta segédtanár. Először a VII-be mentek be, ahol egyetlen gyermeket találtak, az igazgatónő unokahúgát. Az volt a helyzet akkor, hogy a négy általános után a gyermekek nem akarták folytatni tanulmányaikat, s azt a szülők is szorgalmazták, mert már akkor bevonták őket a mezőgazdasági munkába.

Kálmánnak az ismerős helyzet volt. Ilyen területről, hasonló körülmények közül tornászta fel magát oda, ahol most leledzik.

– Az V. osztályban folytatjuk - közölte vele a felügyelő.
– Rendben van, kedves tanár úr. Orosz órát tartok.

Ott már azért elfogadható a helyzet. Majdnem húszan ülnek a padokban. Ügyesek, mozgékonyak voltak az órán.
- Mondok én valamit, ha elfogadja a tanár úr.
- Hát persze, hogy elfogadom. Oda jutottuk, hogy most már én tanulok tőled.
- No, hát, ez túlzás, de azért elmondom. A középső padsor első padjának jobboldalán ül egy értelmes, csillogó szemű fiú. Míg két olyan ragyogó szemet találunk egy osztályban, addig érdemes bemenni hozzájuk!

Kálmán úgy vezette az órát, mintha már hosszú évek tapasztalatával rendelkezett volna. Eredményes, jól sikerült óra volt, s a tanfelügyelő dicséretének a jegyzőkönyvben is nyoma maradt. Szünetben beszélgettek. A felügyelő elmondta a jegyzőkönyv tartalmát, Kálmán meg addigi tapasztalatairól, megfigyeléseiről beszélt.

– Elmondom azt is a tanár úrnak, hogy odairányított, ahol otthon érzem magam. Mintha tudatosan erre a pályára készültem volna mindig. Az most már biztos, ha valaha is elhatározom, hogy folytatom tanulmányaimat, tanár, azt hiszem: magyartanár leszek, mert gyönyörű érzés az, hogy az ember ott áll a tanítványai előtt, és olyasmikre taníthatja őket, amiket ők még nem tudnak.
– Komoly, dolgos ember vagy most is, mint eddig mindig. Folytasd így tovább, és teljesülni fog a vágyad. Eléred még azt, hogy képzett tanár lesz belőled.

Ezzel váltak el egymástól, s akkor Kálmán még nem gondolta, hogy az az ember annyira leissza magát, hogy idegenek cipelik haza a kocsmából. Életével fizetett érte.

Előző oldal kisjankó