Tót huszárok I.

Szépirodalom / Novellák (1500 katt) Koi
  2016.03.19.

Százötven lovas és tizenkét tüzér nézett végig az éjszakai pusztaságon. Alföldet is csak ritkán láthatnak a tót legények, hát még ilyent. A fátlan síkságon süvített a télközeli szél, s az emelkedő füstoszlop és alatta a világosság mutatta, merre lángol a legközelebbi település. Életnek másmilyen nyoma nem volt.

Ludevít Ďuraj, a parancsnokhelyettes odahajolt pej paripájáról Bodi Krisztány grófhoz.

- Gróf úr, szerintem eltévedtünk.
- Az meglehet – pödört egyet bajuszán az önkéntes egység vezetője.

A parancsnok felvidéki nemes volt. Földje neki nemigen volt, merthogy az apja, Bodi Áron volt még a fő birtokos, bár egyedüli gyerekként örökösnek számított. Az idősebb Bodi most, a ’48-as forradalom idejére semlegessé tette birtokát: itt megbújhatott magyar, osztrák, felkelő kisebbség, kém, kalandor, még betyár is. Csak ne nyúljanak engedély és ellentétemény nélkül a gróf tulajdonához.

Bodi Krisztány, a huszárkapitány apjával ellentétben nem maradt semleges. Sőt. A fiatal gróf az első fegyveres forradalmárok közé tartozott, akik Jellacsity (vagy, ahogy ő hívta: Jella-sicc) támadásának hírét hallván lóra szálltak, és felbujtották társaikat. Mivel az uradalom magyar lakossága már elment harcolni, mire hazaért Trencsénből (feleségénél volt, aki elutazott egy régi barátnőjéhez), a szlovák ifjakból szervezett egy lovas, pár német legényből pedig egy tüzér egységet, utóbbit két hatfontos ágyúval. Hiába a nemzetiségi különbség, a tótjai vele tartottak. Hogy miért, amikor más vidékek szlovákjai inkább felkeltek volna a magyarok ellen? A válasz Krisztányban rejlik. Az ifiúr ugyanis nem csak magyar, hanem szlovákpárti is volt, mindkét népet úgy szerette, mintha a közös szülöttük lett volna. Tótul is legalább olyan jól tudott, mint magyarul, a rossz nyelvek szerint még jobban is.

Annyi viszont bizonyosnak látszott, hogy Bodi Krisztány és csapata eltévedt. Sehol egy ember, aki útba tudná őket igazítani, ráadásul a százötven lovasból jó, ha negyven tud magyarul, azoknak is a fele csak úgy, ahogy. A németek szerencsére mind tudnak magyarul is. Az is csak ötvenkettő. A gróf ennek ellenére elindította lovát a füstoszlop felé, mivel, ha valami lángol, még ha ennyire is, csak kell lennie valakinek annál. Ha magyar vagy magyarpárti: jó az, megszállanak nála. Ha ellenség: rajtaütnek. Az is jó mulatság. Főleg ezeknek a német fiúknak. A forradalomig a császár egyik ezredénél voltak tüzérek (kedvük viszont nem volt túl sok hozzá), s amikor még márciusban fellázadt a nép, ők szép csendesen hazaosontak Bükkönyösre a rájuk bízott ágyúkkal együtt. Egyiket vontatták, a másikat szétszerelve szállították szekéren. Mostanra mindkét ágyú kapott külön szekeret.

A tüzérek amúgy nagyon furcsán festettek: minden egyes ruhadarabjuk sötétszürke posztóból készült, kivéve fehér sáljukat (mert ők kaptak). Ráadásul mindegyik posztóval jó alaposan kibélelt vasfazekat viselt csákó helyett, de azért a csákó forgóját és a rohamszíját megtartották rajta (ebbe se bokréta, hanem egy szál hollótoll volt tűzve).

A huszárok is szépek voltak: mindnek tollal díszített huszárcsákója; de nem egyszerű fekete tollbokréta, hanem mindegyiknek hat-hat hollótoll, s középütt egy-egy darutoll. Kivéve a grófot, mert neki valóságos kócsagtoll libegett a sapkáján. Mindnek fehér gyapjúsál, vörös dolmány, kék mente és kék lovaglónadrág volt a ruházata, ezt karmazsin lovaglócsizmával kiegészítve. Szablya, karabély, pisztolyok voltak mindenkinek, de némelyeknek még utászpuskája és gyalogsági ásója is: valami elhagyatott árkászszekérben találták vagy két napja. Az viszi most a Lilli-t (a másik ágyú az Erika).

Szóval, a gróf elindult a füstoszlop felé, mögötte sorrendben a bodi és a kaszási lovasok, középen a tüzérek, hátvédként a bükkönyösi és rezgőbükkösi huszárok. Szépen, lassan léptettek, hiszen reggeledett, s köd bontakozott ki a sötétből. Azaz megvolt az esélye, hogy még jobban eltévedjenek, pedig már a kelleténél is kevésbé tudták, hol kódorognak.

Hirtelen a gróf lova megállt, s se előre, se hátra. Csak szagolt a levegőbe és idegesen nyihogott. Krisztyán próbálta elindítani a sárga-fekete gidrán-nóniusz paripát (Mondták is már rá, hogy „Habsburg-hátas”!), akit még csikókorában vett valami 5500 forintért két ráctól Pesten. Azóta szolgálta a grófot.

- Na, mi az, Sárkorom, mit érzel?

A ló okosan a zavaró tényező irányába fordította hosszú pofáját. Két tucat kóbor kuvasz ott fogyasztott éppen egy szép szürkemarhát. Megunták az őrzését, vagy éppen rájöttek, miért kell őrizni – ez már az ő dolguk. Bodi meg ráhagyta.

Mentek tovább.

Amikor úgy másfélszáz ölnyi távolságra megközelítették a falut, megláttak legalább egy zászlóaljnyi katonát. Osztrákok voltak, látszott az egyenruhájukról. Szerencsére azok nem vették észre a lovasokat, így tovább folytatták a martalóckodást. Krisztány, aki nagyapja, Bodi Aurél megmaradt leveleiből és feljegyzéseiből ismerte, mi történt Moszkvában 1812-ben, felismerte, hogy ez jó alkalom a meglepetésszerű támadásra.

- Bocskorozzátok be a lovaitokat! – súgta hátra, mire a huszárok a tartalék kapcarongyokkal bekötözték lovaik patáját. Egy magyar nemes példáját követte, aki szintén így csúszott át az osztrák blokádon, de már nem emlékezett, hogy hívták. Valami Barsankay, vagy Parlagi?
Mindenesetre ez a furfang gyakorlatilag némává tette őket, így kísértetként ólálkodtak az ellenség irányába.
- Milyen kis ravaszak vagyunk – vigyorodott el az Erika csapatának parancsnoka, az öreg Katz bácsi. Grazi zsidó családból származott, de az apja, aki egyébként a Berezina partján megmentette Bodi Aurél életét, a Bécsi Konferencia után felköltözött Bükkönyösre. Na, nem csak emiatt, hanem mert családját az osztrák hatóságok bizonyos, itt meg nem nevezhető okokból kifolyólag kilakoltatták.
- Ágyúkat tüzelőállásba! – ment hátra Ďuraj. A két löveg meglepően gyorsan tűzkész lett. – Ha szól a Kubikos, mehet az ágyúzápor!

A Kubikos névre hallgató, ősöreg pisztolyt Katz tippje szerint még Nimród hagyhatta el, de valójában „csak” kétszázötven éves volt.

Csak.

A két ágyú, mint valami termeszvárat szimatoló hangyász (na, ja, két tűzokádó hangyász a sisakos, németül povedáló termeszek ellen), felemelte hosszú orrát és várt. Bodi ujjpercei elfehéredtek, amikor meghúzta a ravaszt.

Semmi.

Még egyszer megpróbálta, ugyanolyan eredménnyel. Felszisszent.

- Vizes ez a rohadt lőpor! - majd elordította magát. – TŰZ!

Előbb Erika, majd pár tizedmásodpercre rá Lilli is hátrarúgta magát, jókora lánggolyóbist köpve az ellenséges zászlóaljba. Felbolydult az egész tábor, mint egy hangyavár.

Előző oldal Koi
Vélemények a műről (eddig 1 db)