Kígyóvonal XVII.

Szépirodalom / Novellák (601 katt) kisjankó
  2016.03.15.

– Na, hát kis öcsém, téged is lehet látni? Nem jártál már régen nálam.
– Nem, de jobban szerettem volna, ha most sem került volna rá sor. A szükség kényszerített, hogy eljöjjek. Megint az történt, ami olyan sokszor: nem fogadnak be az otthonba.
– És rám szorulsz, a támogatásomra van szükséged, ugye?
– Igen, másképpen elveszítem mindazt, amit eddig is a maguk támogatásával hordtam össze.
– Nincs mit tenni, ha Apáéktól is kapunk valamit, akkor elfogadlak. Tudod, hogy a keresztfiam, Jankó is nálam fog lakni?
– Nem, de úgy gondolom, békésen megleszünk egymással.
– Akkor csak gyere minél hamarabb, ne veszíts értékes napokat! Tudom, azt te sem akarod.

Nem, nem akarta. Visszament az iskolába, meghallgatta a délelőtti órákat. Délután pedig berendezkedett az új lakhelyére. Megnyugodott. Valahogy csak befejezi az évet, és érettségizni fog.

Néhány hónap után Jankó elköltözött, és ketten maradtak a nővérével. Annak örvendett igazán, hogy kitűnő tanulási lehetősége volt. Ha este nem fejezte be a munkáját, reggel korán felkelt, és olyankor rendszerint a román irodalmat magolta. A kosztot szerette, a nővére utolérhetetlen szakácsnő volt. Azokat az ízeket ma is őrzi a szájában. András bácsi hozzáfogott az érettségi bankett szervezéséhez. Hogy minél gazdaságosabban sikerüljön előkészíteni, malacot vásárolt, s az iskoláéval együtt gondozták, nevelték. Az iskolaszolgának volt rá gondja. A tanulók meg lázban égtek. A hagyományokhoz híven kicsengetési kártyával kedveskedtek hozzátartozóiknak, barátoknak, közeli ismerősöknek. Az elkészült fényképeket az érettségi tablóra helyezték. Úgy el voltak azzal foglalva, hogy a tanulásra elég kevés idő maradt, pedig ott volt nyakukon az érettségi.

Nagy gondot jelentett az ünnepi öltözék előteremtése. Dani, a tímár bátyja pártfogolta, tőle kapott egy pár fekete cipőt. Az öltönyt meg Jolán nővére gazdálkodta ki. A tanév utolsó napján ünnepélyesen elballagtak, és kétheti alapos tanulás után megkezdődött az érettségi. Minden tantárgyból vizsgáztak. Kihasználta az időt, alaposan felkészült, s az eredményen meg is látszott: kitűnő jegyeket kapott, kivéve a fizikát. A szaktanár meg akarta buktatni. A kollégái kérték: gondolja meg, hiszen a többi tárgyakból csupa kitűnőre vizsgázott.

Meghallgatta őket, és megajándékozta Kálmánt az átmenő jeggyel, aki csak azért haragudott, mert a fizika órák annyiból álltak, hogy a tanár leült a katedra mellé, és felolvasta a leckét a könyvből. Természetesen senkinek nem volt kedve odafigyelni, s nem is tudhattak semmit. A jó eredményeket az érettségi bankettel ünnepelték meg. Azokat a testvéreit hívta meg, akik legtöbbet segítették. Apa és Anya nem volt ott.

Kálmán egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a folytatás eredményes lesz. Magyartanár akart lenni. Megbeszélte a tanárával, aki támogatta, segítette a felkészülésben. Júliusban jelentkezett Fellegvár egyetemén a felvételi vizsgára. Mikor látta-hallotta, hogy versenytársai hogyan szerepelnek, érezte, hogy neki ez alkalommal nem terem babér. Ez elkedvetlenítette. Ilyenszerű sikertelenséget addig még nem élt át.

– No, de fel a fejjel! – biztatta magát.

Hazament. Az volt az első dolga, hogy jelentkezett a tanárnál, aki akkor már tanfelügyelő volt Erekfőn.

– Egyelőre nincs mit tennünk, munkahelyet kell találnunk, és dolgoznod kell. Talán tudok annyit tenni, hogy beszerezlek valamelyik vidéki iskolába segédtanári állásba. Három nap múlva gyere vissza, s meglátjuk, mit tudtam tenni!
– Hétfőn itt leszek, tanár úr – köszönt el.

A három napot kihasználta otthon. Az őszi betakarítások ideje volt. Dolgozott szorgalmasan, és a következő hét első napjának reggelén már korán ott várakozott a tanfelügyelőség ajtaja előtt. Megérkezett a tanára is. Már a látása is megnyugtatta. Mosoly ült az ajkán.

– Nemcsak ügyes fiú vagy te; szerencsés is. Holnap jelentkezel a vadkerti iskolában, az igazgató asszony vár. Tőle tudod meg, hogy mit fogsz tanítani.

Másnap délután ült fel a vonatra. A harmadik megállóban le kellett volna szállnia. Annyira nem ismerte a vidéket, hogy továbbment, és csak a következő állomásban lépett le a vonatról. Nehéz dombokon jutott át, s a túlsó oldalon megtalálta Vadkertet. Mély sárban caplatott az iskola felé. Sűrű, őszi eső mosta az arcát.

Az igazgatónő fogadta. Közölte, hogy orosz nyelvet és történelmet fog tanítani. Aztán elment vele egy házhoz, mely öreg, roskadozó és sötét volt. Nagyon félelmetes. Azt már a következő napokban tudta meg, hogy nem rég halt ki belőle a tulajdonos vénasszony. Arról sokat hallott, hogy a vadkertiek székelyivadékok, és nagyon veszélyes emberek. Az egyik este tapasztalhatta is. Hazafelé tartott az iskolából, mikor a mindenes üzletből - leginkább kocsmából - egy botladozó vendég lépett ki, letántorgott a lépcsőkön, beleütközött Kálmánba, és rámordult.

– Miért vannak ezek a hordók itt a sárban? Senkinek nem bántja a szemét?

Előző oldal kisjankó