Metró 2033 Magyarország - 3033 I.
Az ásatás
A harmadik kapavágás után fordult ki az árok sarkából. Egy kéz nyúlt utána, kiemelte a mocsokból. Szerencsés megtalálójában lassan gyermeki lelkesedés ébredt. Forgatta, vizsgálta és tanulmányozta. Egy másik tenyér szelíden megérintette varratokkal teli felszínét. Gyengéden végigsimította, leporolta. Ezredévnyi hosszú idő alatt rárakódott kosz és sárréteg, melyet pillanatok alatt söpört vissza a múlt ködébe szerencsés megtalálója.
Mikor a kosz lassan eltűnt felszínéről, egyre több és több részlet derült ki róla. Két szép sírgödör szemüregéből kitekintve az egykor létezett kamasz mintha csodálkozó tekintettel pillantott volna vissza a síron túli pusztaságból. Tekintetei között a harmadik lyuk árulkodón tárulkozott fel a megfigyelő számára, mintha a Halál nyújtott volna egyenesen segítséget a Megtalálónak.
- Mit találtunk? - bukott át Eru hosszúkás feje az árok oldalán.
- Csak egy újabbat a temetetlenek közül – felelte Kékmadár.
A játékos Eru nem bírt ellenállni a kíváncsiságának, két nagy tenyerével fogott rá a palánkra, úgy ugrott át fölötte, bele az árokba. Szép ívben ereszkedett le a levegőben, majd két inas lábára érkezve keltett kisebb földmozgást a vájatban.
- Óvatosan! – förmedt rá Kékmadár. - Nem akarjuk tönkretenni az egész heti munkánkat.
Eru viszont mintha nem fogta volna a felé küldött jeleket. Fekete szembogarában csodálkozás fénye gyulladt, amikor meglátta a két nagy, fekete kéz között megbúvó koponyát. Lassan közelebb lépett, majd egyre magabiztosabban vette azt a pár lépést, ami a kettejük közötti táv megtételéhez kellett. Mikor odaért Kékmadár mellé, lágyan megérintette a harmadik szemet, melyből csak úgy dőlt a borzongató sötétség.
- Nagyon fiatal voltál – mondta elmélyülten Eru, nem is Kékmadárnak szólva, inkább saját magának szánva. - Nagyon fiatal, még szinte csak fióka voltál. Nem harcos vérből való szerzet, de kis szíved a háborúba vezetett. Ó, te szegény, halálod előtt is sokat szenvedtél.
- Gyors volt a halálod – felelte hidegen Kékmadár. - A vég nem ismerte a könyörületet. A tűz és a Halál villámsebesen jött el érted. Felsírtak a roppant kőfalak, villogó vörös fényt okádtak a föld alatti csillagok.
- Rettegés fogott el. Sohasem éreztél ilyet még azelőtt, de tudtad a kötelességed. Meg kellett védened a tieidet... Tudtad, hogy életekkel kell megfizetned érte. Hiába dőlt a tűz a dörgő botokból, te gyorsan magadra öltötted a harcosok ruháját.
- Azonban sisakodat a nagy kavarodásban magad mögött felejtetted. Remegő térdeiddel tolva magad vetetted ki magad a harctérre. A háború számodra csak egy villanás volt, semmi más.
- Meghaltál.
- Meghaltunk.
Eru jobb szeme alatt lassan egy kis könnycsepp csordult végig. Vastag, fekete bőrrel borított tenyerével lágyan, a holt fájdalmát átérezve simogatta a kis csontdarabot, mintha holt tulajdonosa még érezhetné a törődés melegét. Kékmadár szakavatott tekintettel vizsgálta tovább az épen maradt koponyát, minden apró kis részletet megfigyelve és eltárolva.
- A barlangváros leégett – mondta kis idő elteltével.
- Ezért nem találtunk semmit a felső rétegekben – válaszolta fejét csóválva Eru. - Attól tartunk, hogy minden eddigi munkánk fölösleges volt.
- Nem hisszük – felelte Kékmadár. - A tűz elemészthetett mindent, de a régiek csontjait nem. Ez a barlang nem népesült be újra a Halál után. A csontok öregek, nagyon öregek.
- Mégis milyen öregek?
- Ezredévesek talán. A legöregebbek, amiket barlangvárosban találni lehet. Nem torzak, nem csökevényesek. Nézzük meg, ennek a fiúnak még milyen szép és egészséges volt a szeme.
Kékmadár felemelte a szürkés színű koponyát, közepén a harmadik szemmel és a halovány nap fényében is megforgatta. Valóban nem volt szokványos darab.
A régiek barlangvárosaiban eddig nagyon kevés ilyen csont került elő. A legtöbb város nem öreg, sokuk talán csak századéves. De ez a fiú már ezredéves is megvan. Ez a barlangváros kihalt ezredéve és soha többé nem ment senki a közelébe. A csontok ott hevertek, a szürke tűzpor temette be őket.
- A régiek legvénebbjei – nézett vissza Eru csodálkozó tekintettel. - Sohasem hittük volna, hogy egy nagyöreg is a kezünk közé akad. De mégis... Nem látjuk benned, Vén. Miért nem látjuk a legrégibb korokat?
A koponyát az ásatás helyszínéről féltő gondoskodással kísérték el a feketék egyik közeli városába. A régi korok látóinak egyike maga vette kezelésbe és fürkészte át az üregeket elhalt emlékek után kutatva, azonban néhány napnyi eredménytelen keresgélés után feladta a műveletet.
- Nem láttunk semmit, Látó? - kérdezte Kékmadár.
- Láttunk dolgokat, de ez csak egy Fiú, nem egy Vén. Nem kellett volna elénk hoznunk, hiszen nem rejteget számunkra semmit, mit eddig az ifjaktól ne tudtunk volna. Láttuk a sötétséget az alagutakban, éreztük a félelmet a gyászos hangoktól és meséktől és megtapasztaltuk a csodálkozást a régi világot látva. De ez a Fiú nem elég vén ahhoz, hogy emlékezzen az elveszett hajnalok korára.
- Akkor fölösleges volt őt idehoznunk – válaszolta Kékmadár. - Mit tanácsolunk, Látó?
- Temessük vissza tisztességgel, hadd pihenhessen legalább halandó teste, ha már a lelke sohasem lelhet nyugalomra.
Másnap a Fiú koponyáját egy mély sírgödörbe temették el a feketék városának határában. A hó lágyan hullott a mezítelen fekete testekre. Nem jöttek el sokan, bár lélekben mind együtt voltak, amikor a hamisnak bizonyult Prófétára földet hánytak. A csonka sziklák és meredező betontömbök körbeölelték a tájat. Néhány kifakult műanyagzacskót hordozott hátán a késő novemberi szél.
- Vajon még élnek rokonaid valahol, Fiú? – kérdezte Kékmadár, inkább önmagától, semmint a koponyától. - Régen elvesztetek már, régiek. Ezredéve már bukásotoknak és századéve már kihalásotoknak, pedig közülünk a testetlenek még mesélünk rólatok történeteket. Igaz lenne, hogy a nem látható elemek világából csiholtátok a teremtő tüzet? Igaz lenne, hogy mi minket megteremtett számotokra a véget jelentette? Igaz lenne, hogy tudatlanságotokban minket megtagadva elmenekültetek? Mondd meg nekünk, Fiú, miért teremtettek meg minket léteteket áldozva, ha az nektek a véget jelentette és utána miért tagadtatok meg minket?
Ám a koponya nem felelt egy szót sem. Némán alámerült a feketeségbe, miközben az erőskarúak földet kapartak a felszínére. Lassan újra kosz és mocsok töltötte meg a szemgödröket, újra savanyú föld került a törött fogú, vicsorító pofába.
Az ember - az új világ lakóinak egyetlen ismert őse - visszatért a föld alá.
