A diák

Szépirodalom / Novellák (726 katt) kisjankó
  2016.02.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/8 számában.

Fiatal, mondhatnám, gyermek. Harc és küzdelem az élete. Népes családban él. Testvérei dolgoznak az apa irányításával. Ő is mindig ott van velük, neki is munkálkodnia kell. Apa tőle is elvárja. Van úgy, hogy csak a nővérével mennek kapálni, a többiek vagy más, nehezebb munkát végeznek, vagy napszámba mennek dolgozni a közeli város iparos, gazdálkodó birtokosaihoz. Erős és kitartó a fiú, mégis belefárad a kemény munkába. Egyik alkalommal odáig jutott, hogy térdre ereszkedett, és úgy csápolt a kapájával. Nővére elcsodálkozott.

- Mit csinálsz te, fiú, nem szégyelled magad? Az emberek látnak, és mit mondanak?
- Nem bánom, akármit. Én szenvedek, ők csak nézik messziről – feleselt vissza. - Szívesen elvégzek annyit, ami nem jelent megerőltetést, de ami erőmön felül van, attól menekülök. Az magát a munkát utáltatja meg velem. Azt pedig nem akarom. Tisztességes munkával teremtem meg a magam Eldorádóját.
- Mit, te András? – kérdezte értetlenkedve a nővére.
- Semmi, csak a nyomortól szeretnék megszabadulni.

S ezt már Jolán is megértette. Szerette az öccsét, és megsajnálta.

- Állj csak talpra, pihenünk, és közben ebédelünk – mondta, és megcirógatta a haját.

Azután behúzódtak a tölgyfa alá, s szundítottak egy keveset. Délutánra enyhült a forróság. Halványabb lett a nap, sugarai nem égettek olyan erősen. Megvárták, hogy behúzódjék a láthatár mögé, aztán elindultak haza. Hamarabb érkeztek, mint a többiek, de nem kellett sokáig várniuk, ők is megérkeztek. Együtt volt a család. Beszélgettek, aztán elkészült a vacsora, s asztalhoz ültek. Utána már csak a lefekvés következett. Fáradtak voltak, hamar elaludtak.

Másnap a kapásokhoz csatlakozott apa is. Andris közbül, jobb és bal oldalán helyezkedett el apa és Jolán. Erősen sütött a nap, kapájukra csöpögött a verítékük. Délben letették a szerszámot, s ebédelni behúzódtak az öreg tölgyfa árnyékába. Andris apához fordult.

- Tanulni akarok tovább – mondta határozottan. Csak úgy lehetek valaki.

Otthon arra már nem volt lehetősége. Negyedik osztály után csak a közeli városban folytathatta.

- Fiam, nekünk nincs arra lehetőségünk. Meg aztán nem hagyhatsz el minket. Látod, a testvéreid lassan elhagyják a szülői házat. Te maradsz egyetlen támaszunk.

A fiú nem hagyta magát.

- Ha szakmát szerzek magamnak, sokkal biztosabb támasz lehetek – bizonygatta Andris a maga igazát. Nem adta fel az akaratát, kitartott célja mellett.

Hétvégén apa összetalálkozott fia egyik osztálytársának édesapjával, aki megállította, és kezdte meggyőzni apát.

- László bátyám, ne akadályozza, inkább támogassa gyermekének akaratát! Ő volt az osztály legjobb tanulója; eszes, okos gyermek. Az én fiam sokkal gyengébb, mégis beírattam az erekfői kollégiumba.

Úgy látszott, hogy ez az utóbbi érv hatott.

- Meglátom, Ferenc, még gondolkozok.

S mikor hazaérkezett, közölte Andrissal.

- Hétfőn bemegyünk a városba, és beiratkozunk a kollégiumba.
A fiú így kiáltott fel.
- Diákja leszek a híres erekfői iskolának!

Ügyes, szorgalmas tanuló volt. Hat év elteltével érettségi vizsgát tett. S az megint határkő volt, mert egyetemre készült. Apát meggyőzték, hogy ne ellenkezzék! És ő nem tette. Andris első egyetemi éve két ökör árába került. A folytatás már könnyebb volt, mert ösztöndíjat szerzett a fiú. Testvérei gyakran hangoztatták, hogy egy vagyont költöttek rá. További örökségre ne is számítson! De úgy alakult, hogy nem is volt szüksége rá. Már nagydiák volt, az otthonban lakott. Hol az egyik szobában, hol a másikban. Továbbképzősöket helyeztek hozzájuk. Fejére állítottak mindent. Az ágy vetetlen, papírdarabok eldobálva, sarkokban és a szoba közepén.

Andrásnak külön szekrénye volt. Abban tartotta ruhadarabjait, ott tartotta a könyveit, meg a nagy fatáskát, amellyel utazott. Minden összevissza, széthányva, s minden napot úgy kezdett, hogy „no, ma rendet csinálok a szekrényemben”. De soha nem került rá sor. Elhagyta az otthont, indult órákra a főépületbe. Hirtelen a zsebébe nyúlt, és félelemmel kotorászott benne, de megnyugodott. A négyszázezer ott volt a zsebében. Hogy honnan van neki annyi pénze, azt nem is sejtette. De van, az most a legfontosabb. Hogy nagyobb biztonságban legyen, betette a szekrényébe. A felügyelő elrendelte, hogy ellenőrizzék a szekrények belső rendjét és tisztaságát. András kétségbe volt esve. „Mi lesz most, mit mondanak, ha kinyitom az ajtót, és meglátják azt az elképzelhetetlen összevisszaságot?” Egyelőre túl volt rajta. Se rosszat, se jót nem mondtak neki. Délután aztán megemberelte magát, és rendet teremtett a szekrényében. A repedezett utazóládát előkészítette az útra. Elhatározta ugyanis, hogy hét végén hazamegy. Az összeget vitte magával, de nem a ládában, hanem csak úgy a zsebében. Szerencséjére mind megvolt, mikor elővette, hogy megmutassa Jolánnak. Hogy honnan van, neki se tudta megmondani. „Abban viszont biztos vagyok, hogy tovább fog gyarapodni.”

Ám ismét tévedett. Nem gyarapodott: úgy, ahogy zsebében szét volt szórva, a teljes összeg eltűnt. Csak akkor vette észre, mikor visszatért otthonról. Pedig tényleg szaporodhatott volna. Jolán ígérte neki, hogy valamennyivel ő is hozzájárul. „De hát így se kisebb, se nagyobb összeg nincs.” Ilyen helyzetben kezdett kutatni utána az államvédelem. Olyan sok bűnt találtak a számláján, hogy letartóztatták, több napig tartották fogságban, s ott azt mérlegelte, „mi lesz, ha elítélik?” De aztán az nem következett be. Mindenféle megjegyzés nélkül, elengedték. Azt követően, ismét otthon kereste a pihenés, a nyugalom lehetőségét. És használtak az otthon töltött napok. Letisztult aggyal, jó erőben ment vissza a kollégiumba, ahol már az érettségire készültek. Andrásnak kitűnővel sikerült, és nyomban elhatározta, hogy felvételizik az egyetemre. A sikeres vizsga újabb lendületet adott neki, hogy tartalommal töltse meg az egyetemi diákéveket.

Mielőtt kezdett volna, még egyszer hazalátogatott, hogy beszámoljon sikereiről. De mindennek értékes járuléka volt, hogy ötszázezret talált banki számláján. Jolánnak pedig elmondta, hogy mindezek végén ott van az ő Eldorádója.

- Csak dolgoznom, tanulnom kell addig, míg odaérek. Vannak még feladataim, melyekkel meg kell birkóznom, hogy az én tulajdonom legyen. Titeket nem felejtelek el. Ez a kis ház mindig visszavár engem, hogy megerősödjek, és felkészüljek az újabb feladatokra.

Az utazóláda közben teljesen összetört, de akadt még egy tarisznya, a világ meghódítására induló szegénylegénynek. Vállára vette, és elindult.

Előző oldal kisjankó