Készülődés

Szépirodalom / Novellák (654 katt) kisjankó
  2016.02.21.

Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon.

Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember. A városban nemigen lehetett látni őket. Anna még ki-kimozdult egy-egy hosszabb sétára, de László úr otthonülő ember volt. Szívesebben tett-vett otthon, minthogy betegye maga után az ajtót, és kimenjen a zajos rengetegbe. Meg aztán nem szívesen társalgott senkivel. Elmerült a maga munkájában. Esetleg közeli barátaival osztotta meg gondolatait. Irodalomkedvelő ember volt, de abbeli felfogásáról, véleményéről sem igen beszélt, a magamutogatást egész életében igyekezett elkerülni. Ezért úgy néztek rá az emberek, mint aki nem sokat harapott a tudományokból. Ő azonban ezzel nemigen törődött. Nagy ritkán, esetleg Annának szólt kisebb sikereiről, akivel a közös munka hozta össze. Tanítani mindketten szerettek. Közel álltak a gyermeki lélekhez; értették azok szavát. Ismerték tanítványaik minden gondolatát.

Közös beszélgetések alkalmával László szívesen mutogatta matematikai ismereteit. Anna pedig kitörő lánggal magyarázta egyik vagy másik fogalmat, hogy a látszat azt mutassa: mégiscsak ő a szakember abban a tudományban. Az jelentette nekik a legjobb szórakozást. Másokkal nemigen volt kapcsolatuk. László néha meglátogatta régi osztálytársát, Pétert, aki fiatal korától szívbetegségben szenvedett. Legutóbbi látogatásakor úgy látta, hogy barátjában kevés a lélek. Azután hosszú ideig nem találkoztak. A betegség Lászlót is megtalálta. Egy szomorkás esti órában csörgött a telefon. Anna vette fel. „ Péter meghalt” – hallotta a megrázó hírt. „Hallod, László? A barátod meghalt”. S mintha semmit sem mondott volna, a férje egyáltalán nem reagált.

A halálhírt, úgy fogadta, mintha az őt nem érdekelné. Nézte egy darabig, szótlanul ápolóját, és végül nem mondott semmit. Barátja temetésére nem tudott elmenni. Nélküle kísérték utolsó útjára Pétert. Az elmúlással már többször találkozott. Elvesztette szüleit, több testvérét. S az mindig nagyon megrázta. A halottat soha nem nézte meg. Azzal a beteges félelemmel gyermekkorában találkozott, s a felnőtt ember is hordozta magában. Kínozta a halálfélelem, de soha nem emlegette.

- Holnap elmegyek az egyházhoz, hogy rendezzem a sírhelyünkkel kapcsolatos gondokat - jelentette be Anna. - Te régen betegeskedsz, én is egyre gyengébb vagyok. Nem szeretném, ha úgy érne a halál, hogy az utánunk maradók azt se tudják, mit kezdjenek velünk.
- Én beteg vagyok, de nem akarok meghalni - válaszolta László. - Hiszek abban, hogy meggyógyulok, és lesznek még dolgos napjaim.
- Hazahívjuk a lányokat – folytatta Anna -, mert úgy érzem, betegebb vagyok, mint te.

Nagyobbik lányuk, Anikó, a társadalmi megmozdulások előtt elhagyta az országot, Romániát, a zöldhatáron keresztül. Az életét kockáztatta, de mennie kellett, mert a szekusok állandóan a nyakán voltak. László csak akkor nyugodott meg, mikor három nap után megszólalt a telefon. Anikó hívta őket.

- Nyugodjatok meg, túl vagyok a veszélyen: Debrecenből beszélek.
- Csakhogy hallom a hangodat! - mondta neki. - Egyetlen kérésem van. Menj be az egyetemre, és kérjed, hogy folytathasd tanulmányaidat!
- Úgy lesz, apám - mondta röviden.

Aztán az otthoni megmozdulások csendesedésével, László azonnal vonatra ült, és ment, hogy megkeresse a lányát. Sokáig szólni sem tudott. Nem tudta, hová tegye, amit látott: nyomortanya és rendetlenség. Minden a feje tetején állott. Anikó azzal nyugtatta meg némileg, hogy állást talált.

- A solymári vegyigyárban dolgozom - közölte az apjával.
- Az egyetemmel hogy állsz, érdeklődtél már, hogyan folytathatod a tanulmányaidat? - kérdezte László.
- Nem - reagált gyorsan és röviden.
Az apja nem kérdezősködött tovább. Fogta a lánya kezét, és bevitte az egyetemre.
- Másoltassák le a leckekönyvet, hogy a második félévet ne veszítse el a lány!

Ennyi volt csupán. Semmilyen kifogással nem akadályozták a beiratkozást. Később, Borika, a kisebbik lányuk, járt át a Nyugat-magyarországi Egyetem erdőmérnöki szakjára, s az eredményei lehetővé tették, hogy jelentkezzen a doktori vizsgákra. S eldöntötte, hogy ő sem tér haza. Szüleik pedig tovább viaskodtak a halállal. A tudatot nehezítette a magány. Senki nem nyitott rájuk ajtót.

- Ha te meg akarsz halni, én sem élek tovább - így az öreg László. - Mindkettőnknek jobb lesz, ha átmegyünk a túlvilágra.

S mire hazaérkeztek a lányok, az ágyban két simaarcú halott feküdt. Azt sem tudták, mihez kezdjenek. Hozzáfogtak a készülődéshez. Koporsó után néztek, élelmet vásároltak: legyen mivel megkínálni a részvétnyilvánítókat. Mikor hazaértek, az ágyakat üresen találták. Minden lélek eltűnt a lakásból. Arra gondoltak, hogy a holttesteket bevitték a hullaházba. Odasiettek, de teremtett lelket sem találtak. Zombolyáról, Anna szülővárosából telefonáltak.

- Gyertek azonnal hozzánk – sürgették onnan őket. - Itt várnak a szüleitek, s veletek akarnak menni. Elő van készítve az utazás, s amint megérkeztek, mehettek is tovább.

Hunniában fogadták őket. Harmatos reggel volt, mikor megérkeztek. A régi házakat a fölkelő nap vörös-fényes sugarai világították meg. Hatásosabb volt a legművészibb tájképnél. László azonnal szívébe zárta a várost. Szép volt, csöndes és békés, nyugalma gyógyító.

- Erre van szükségünk, hogy meggyógyuljunk – mondta László határozottan.

A város fő teréhez közel volt Borika garzonja, odamentek, és letelepedtek. Délután végigjárták a Templom utcát, amely a többi régi épülettől körülvéve, Műemlékvárosként szerepelhetett volna. Az éjszaka annyira sötét volt, hogy az ablakon nem lehetett kihajolni, s szinte végig zuhogott az eső. Reggelre csak az erős hideg maradt. Jól fel kellett öltözni. Azután már minden történt a maga rendjén. Anna a munkától, László meg a sétáktól kezdett magához térni. Annyira megerősödött, hogy folytathatta az otthon elkezdett munkáját. Dolgozott szorgalommal, kitartóan, s az eredménynek is örülhetett.

Nyugalmukat Anna megbetegedése zavarta meg. Nem tudták már, hogy kettejük közül melyik van nagyobb veszélyben. Annát kezelték, s hála az erős hatású gyógyszereknek, meggyógyult. Tünetmentes évek következtek. Lászlón volt a sor, az ő szíve mondta fel a szolgálatot. Többször katéterezték, de az állapota nem javult. Anna nem bízott a végleges gyógyulásban. Sokszor erősen nekikeseredve emlegette férjének, hogyha meghal, otthon helyezzék örök nyugalomra. Már a sírhely is megvan. László még nem tudta, hogy mit akar. Leginkább azt szerette volna, hogy Egerfügén, szülőfalujában, szülei mellett legyen a sírja. De nem volt határozott. Az erekfői sírkertben nyugodtak a testvérei. Hozzájuk közel szeretett volna pihenni. Aztán benézett új városának temetőjébe, s amint a kapun belül került, úgy érezte: azt tekinti magáénak. Anna már az anyagiakról is gondoskodott: ne kelljen a lányoknak azzal foglalkozni. Egész életében okosan, hozzáértően gazdálkodott: szűkön bánt a pénzzel. Gyógyulása után egyedül ő nem hitte, hogy az örökös. Állította, hogy az bizony csak időleges! És neki volt igaza.

Férjének szaporodtak a gondjai, de együtt mérlegelték: kettejük közül melyik a betegebb? Párhuzamos volt az életük mindig, most is úgy készültek, hogy együtt mennek el. A temetéstől nem rettegtek, átélték már egyszer. A próbájuk jól sikerült, jöhet az előadás. A kérdés csak az, hogy egy vagy két szereplővel? „Ahogy nagyobb lesz a siker”- biztatgatták egymást. De nemsokára eljött a döntés ideje. László készült el először: kiadta lelkét. S akkor Anna sem akart menekülni. Együtt éltek, együtt voltak boldogok, együtt szálltak le a mélybe: az örökös hazába. A Ligetben van a sírhelyük, és ott sem hallgatnak, beszélnek az életükről.

Előző oldal kisjankó