Kígyóvonal XIV.

Szépirodalom / Novellák (879 katt) kisjankó
  2016.02.19.

Az ősznek legfontosabb eseményét élték a továbbiakban. Elkezdődött a készülődés a Bukaresti Világifjúsági Találkozóra. Pártfogó közölte vele, hogy ő is a küldöttek között lesz.

- Ez különös kitüntetés számomra – mondta ujjongva.

Az egymást követő események hevületében szinte meg is feledkezett erről. Talán, mert fontosabb és jelentősebb, nagy változásra készült az iskola. A hatalmasok jóváhagyták, hogy a nagy múltú intézmény felvegye hajdani kiváló diákjának nevét. Márciusban tartották a névadó ünnepséget. Kálmánnak az volt igazán nagy élmény, hogy találkozhatott és kezet foghatott egy élő költővel, Szentimrei Jenővel. Ő volt az ünnepség díszvendége.

A nagy örömnek azonban keserű ízt adott, hogy közölték vele, nem lehet ott az ifjúsági találkozón. Szűkítették a küldöttek listáját, s az ő nevét kihúzták. Soha nem tudta meg, hogy miért. Pártfogó még véletlenül sem említette, nem magyarázgatta a történteket. Enyhe gyógyír volt a sebre, hogy ingyenes jegyet kapott egy nyári táborozásra. Szülei is örültek neki. Anya rendbe tette szegényes ruházatát, holmiját, s egy vászontarisznyába pakolta be.

Kálmánt mindig gyengén ruházták, arra igazán kevés jutott a család kasszájából. Mikor ötödik osztályba került – hogy ne éppen mezítláb menjen a városba -, Apa az ócskapiacon vásárolt neki egy pár viselt, foltos bakancsot. Nem járt benne sokáig. A tél kellős közepén ült be vele az öreg suszterhez, hogy megjavítsa. Úgy adta vissza a várakozó gyermeknek, mintha teljesen új lett volna. Azután meg a meleg télikabát hiányzott, rövid mellénykét viselt csupán. Berta nénje talált ott az ő utcájukban egy vékony lódenkabátot: zöld posztóból volt, és már kopottra viselték. Apa elment, megnézte, s mivel úgy találta, hogy ki tudja fizetni, meg is vette. Az is szégyent hozott Kálmán fejére. Osztálytársai figyelmeztették, hogy a kabátját nőre szabták. Az egerfügei szabó valamit segített rajta. Szomszédok voltak, s többször is varrt már neki. Ha otthon tartózkodott, és különösebb elfoglaltsága nem akadt, hozzá ment át, s úgy elbeszélgettek, mintha egykorúak lettek volna.

– Istenem, így van! – sóhajtott fel Kálmán. - Én a világ legtermészetesebb dolgának fogadom el, hogy kopott lódenkabátot viselek, és vászontarisznyával rukkolok ki a világba. De hát a mesebeli szegénylegénynek is tarisznyájában kuksolt a szerencséje.

A tábori szertartásokat megszokta, elfogadta. Lelkesen és nagy érdeklődéssel vett részt a tevékenységekben. Legjobban a kirándulásokat élvezte. Egy ilyen érdekes kiruccanáson elcsatangolt, és összetalálkozott egy hazai székelyemberrel. Nagyon megijedt, mert addig mindig azt hallotta, hogy a székelyek vademberek. De az akkor elment mellette, meg sem szólította. Megnyugodott. Ment megkeresni a csapatot. Ebédre már otthon voltak, s délután szabadfoglalkozások következtek. Elteltek a napok, indultak haza. Tarisznyája üres volt. A mesebeli jóságos öreg nem tett semmit bele. Ő maga volt az ajándék. Anya nagyon meg is volt elégedve vele. Rövid időre újra együtt lehettek. Akkor úgy érezte, hogy szép, pihentető vakációja volt.

Előző oldal kisjankó