A keményfejű

A jövő útjai / Novellák (1466 katt) Mickey Long
  2010.08.15.

A nevem Brad Komalsky, és már húsz éve dolgozok az éjszakában, mint behajtó. Igaz, ami igaz, professzionális módon űztem az ipart, senki sem panaszkodott. Legalábbis a megbízóim közül. De mostanában úgy érzem, kiégtem.

Már azon sem szórakozok olyan jól, mint régen, amikor a delikvens mogyoróihoz tartott sokkolót be-bekapcsolgatom egy pillanatra. Persze nem sokáig, mert azt a vinnyogó ordítást, na azt nem bírom. A régen oly harsány röhögésem, mára csak féloldalas vigyorrá szelídült. Az ilyenkor aszfalton terjedő vizelettócsában sem látok mostanában pornográf képeket. Pedig mennyit nevettem én ezen régebben…

Tudtam, addig kell abbahagynom, amíg csak csalódások okozta hegek vannak a szívemen, nem pedig egy tíz centiméteres bökő okozza ugyanezt. Változik a világ. Manapság minden kölyök John Woo filmeken nő fel, és úgy lövöldöznek az automata Uzijukkal, mint hülyegyerek a vásári céllövöldében.

Mégis amikor a visszavonulásomat megemlítettem Hájas Max-nek, – a főnökömnek –, csak harsány nevetés volt a válasz:

– Tartozol nekem, te kutya! – törölgette a röhögéstől kifakadó könnyeit. – Az én tulajdonom vagy!

Nem tehetek róla, de első felindulásból lefejeltem az ipsét. Még össze sem rogyott, amikor én már a testőrének fogtam a stukker után mozduló kezét, és őt is lefejeltem. Az asztaltól felálló Garry-nek pedig az arcába szálltam a talpammal. Tudtam, hogy jó vétel volt az acélbetétes bakancs, de még engem is meglepett, hogy szinte az összes fogát sikerült kirúgnom egy mozdulattal.

– Fe állaf! – hörögte péppé zúzott ajka közül, majd jó néhány véres fogdarabot köpött a padlóra. – Ezérf meghalsz!
– Ja – mondtam, és egy pillanatnyi habozás nélkül röpítettem két kilencmilliméteres skulót a koponyájába. A szétfröccsenő agyvelő amorf mintaként csapódott a falra, és egy vonagló, buja szajha mozdulataival csordogált lefele.

Öt perc múlva már a 66-os úton hasítottam a spécizett verdámmal és a hitelkártyámmal. Mások azt mondanák, hogy fejvesztve menekültem, én viszont a taktikai visszavonulás kifejezését használnám. Ebben a pillanatban teljesen mindegy volt, hová lesz a visszavonulás, egy volt a lényeg: legalább ötszáz mérföldre legyen innen.

Aki nem száguldott még kiló nyolcvannal a sivatag közepén, az még nem élt. A szabadság érzése eufórikus hangulatban verte a halántékomat, de amint észrevette a visszapillantó tükörben az engem követő fekete bömösöket, azonnal átült a hátsó ülésre. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy a járgányok egyre jobban közeledtek.

A hátsó szélvédő atomjaira hullott, amikor két golyó elsüvített a fülem mellett. Nem vártam meg, amíg a harmadik is elsüvít a két fülem közt, hanem megnyomtam a kék gombot a sebváltón. A nitró végighömpölygött a csöveken és berobbant a hengerek közé. Abban a pillanatban egy hatalmas lökést éreztem, a kocsi megugrott alattam, és az összes mutató kiakadt. A V8-asban valami életre kelt, és esküszöm, hogy egy AC/DC számot játszott.

Elmosódott a táj körülöttem, ahogy a plusz hetven lóerő is bekapcsolódott a négyszáz mellé a versenybe. A szél vígan fütyült a kilőtt szélvédőn, de néhány résbe egy zabszem se fért be. A visszapillantóban láttam, hogy a hátsó szárny rezegni kezd. Pedig a spanok mindig is húztak: Mustáng ez haver, nem pedig Boing!

Mindegy ki mit mond, igenis a méret a lényeg, hiszen a méretes spojlernek és a húszas papucsoknak hála, a Ford meg sem billent alattam, hanem nyílegyenesen haladt. Arról meg nem a kocsi tehet, hogy a kanyarról viszont elfelejtkeztem.

Tudtam, hogy esélyem sincs bevenni…

Teljes erőből nyomtam a fékpedált, és a Brembo fékek megtették a hatásukat. Hatalmas füstfelhő tört ki a kerékjáratokból, ahol úgy rátapadtak a tárcsákra, mint taknyos zsebkendő a plafonra. A verda eleje lebukott, és az első lökös ebben a pillanatban határozta el magát az elszabadulásra. A méretes darab pörögve csapódott ki oldalra, majd beleállt a mögöttem száguldozó szélvédőjébe.

Valaki sikított – azt hiszem én voltam –, és ebben a pillanatban elfogyott az út alólam.

A filmekben ilyenkor lassítva hullik le a vas a mélybe, a főhős kimászik a motorháztetőre, majd jön a megmenekülés.

Most már tudom, hogy az élet nem ilyen. Olyan kurva gyorsan leértem az aljára, hogy a happy end elkésett a találkozóról. És egy akkora pofont kaptam a műszerfaltól, hogy elismerő mosolyra húztam a szám, majd belemerültem a fejemet körbeölelő sötétségbe.

****


Egy kényelmetlen ágyban tértem magamhoz. A hófehér fényt árasztó falak, és a különböző diagrammokat ábrázoló műszerek bizonyossá tették, hogy kórházban fekszek. Óvatosan, üvöltésre készen végigsimítottam a testemet, de legnagyobb döbbenetemre, minden testrészem megvolt. Egy bizonyos helyet kétszer is ellenőriztem…

Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hiszen több mint húsz métert repültem a szakadékba. De gyorsan túltettem magam az első döbbenetemen, és hálát adtam mindenkinek, hogy nem donorként végeztem. Bár ez még mindig előfordulhat! Magamra kapkodtam a székre kikészített ruhát, és gyorsan le akartam lépni, mielőtt elkezdik firtatni a biztosításomat. Az asztalon egy ottfelejtett Harold' vonta magára ma figyelmemet, ezen már önmagában is elcsodálkoztam, hiszen sohasem érdekelt olyan újság amiben nem voltak bikinis lányok.

Mégis, valami miatt a kezembe vettem, és olyan kikerekedett szemmel meredtem a címlapra, mint Hülye Billy a Penthause különkiadására.

2350. január.2 Ismét meghódítjuk a Marsot! - hirdette a holografikus szalagcsík.

Hirtelen felindulásból négyszer fejeltem le a falat, majd amikor úgy éreztem, megnyugodtam, üvöltöttem egyet és a biztonság kedvéért megismételtem a műveletet.

A pneumatikus ajtó hangtalanul nyílt ki, és egy koksz-zabáló muksó rontott be rajta. Bár mindig is utáltam az olyanokat, akikben egy teljes gyógyszertár dolgozott, most mégis jeges zuhanyként hatott rám. Még egy utolsót csaptam az asztalra, és meglepődve vettem észre, hogy a fémlap behorpadt az öklöm alatt. Hiába no, még nem jöttem ki a gyakorlatból. Hiszen volt rá példa, hogy a szállodaajtókon kopogtatás helyett csak benyúltam a farostlemezeken és elhúztam a riglit. Akkor szoktam le erről, amikor az állami rendeletre hivatkozva tűz- és saválló lemezajtókra cserélték le őket.

A patikus felemelte a kezét, és rám célzott egy ismeretlen fegyverrel. Halk szisszenés hallatszott, és meghökkenve vettem észre a mellkasomból kiálló, darts szerű, elektrosokkot okozó lövedéket. Egy szempillantás alatt úgy bedőltem a fal felé, mint éti csiga a kanyarban. Ekkor az ajtó újra kinyílt, és egy fehérköpenyes figura lépett be rajta.

– Mr. Komalsky – ült le az ágy sarkára. Levette a szemüvegét, és megtörölgette. – A nevem Dr. Barbary. Biztos nem érti, mi történt magával.

Ebben tökéletesen egyetértettem a fickóval, szerettem volna magamhoz ölelni. Már csak azért is, hogy megrázzam a nyakánál fogva.

– A UFORCE technikai apparátusának hála képesek vagyunk az időben utazni. – kezdte el tudálékosan a vakert. – Így tudtuk magát is megmenteni a biztos haláltól. Bár még egyelőre csak a múlt a járható, de nincsen messze az az idő amikor a jövőt is meghódítjuk. Küszöbön áll a harmadik világháború, Európa embargót vezetett be, Ázsia atomfegyverekkel fenyegetőzik...

Kitéptem magamból a sokkoló lövedéket, és felálltam.

– Nekem ehhez mi közöm van? – léptem ijesztően felé.
– Mint mondtam – húzta ki magát mind a százhatvan centis hónaljcirkáló magasságában –, nyakunkon a harmadik világháború. Sajnos az éhínség és a járványok megtizedelték a népességet, az anarchia egyre jobban elburjánzik. Nincsen már kit besorozni katonának. Így egyetlen esélyünk maradt, a múltból kell katonákat szereznünk! Ahhoz viszont, hogy a tér és idő kontinuuma ne sérüljön, csak olyanokat hozhatunk át, akik már ott, abban a pillanatban meghalnak.
– Még egyszer felteszem a kérdést: nekem mi közöm van hozzá?

Akik ismernek tudják, hogy ilyenkor kell hátralépniük, és nemlétező matyómintát keresniük a padlószőnyeg mintáiban. De itt nem ismert senki…

- Azt hiszem, nem érti Mr. Komalsky – vigyorgott a szemembe a doki. – Az időutazás nagyon költséges. Mivel nem tudja kifizetni, tartozik nekünk! Úgyis mondhatnám: maga az EFORCE tulajdona!

Nem tehetek róla, de első felindulásból lefejeltem az ipsét. Még össze sem rogyott, amikor én már a kokszmesternek fogtam a stukker után mozduló kezét, és őt is lefejeltem…

Előző oldal Mickey Long
Vélemények a műről (eddig 6 db)