Linktár

Rabláncon

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Jeges fuvallat söpört körbe a templom vén falai között. A gyertyák megrebbentek és még a villanyizzók is elhalványultak egy másodpercre. A kántor a zsoltár közepén ejtette le a kezét a billentyűről, fals hangok csapódtak ide-oda az oszlopok között. Becsukódott az ajtó, a retesz fülsértő nyikorgással csúszott a helyére. Súlyos léptek indultak az oltár felé, a sorok között lassan elhalt minden mocorgás. Az ablak mögött elsötétült az égbolt, az árnyékok eltűntek a padlóról. Felállt a szőr a tarkómon, ahogy a plébános elkerekedett szemében megláttam a sántikáló alakot közeledni.

– Hát szép napot a kedves egybegyűlteknek! – kiáltott az ismerős hang. – Kérem, ne zavartassák magukat! Mintha itt sem lennénk! Fiúk, csak kulturáltan!

Patás lábak szaladnak szét a templomban. Nyihogó hangok töltötték meg az áhítatos falakat. Káromkodások harsantak, valami csörömpölve gurult a padlón, aztán ruha reccsent és tompa puffanásokkal tarkított nyögés érkezett az egyik sor felől.

A plébános elsápadt. Imára emelte a kezét, ám mielőtt megszólalhatott volna, bűzös rongycsomó vágódott az arcába. A ruha önálló életre kelt, eltömte a száját és bármennyire is küzdött ellene, körbetekeredett a nyakán. Pár lépésről figyeltem, ahogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől. Pufók ujjait a rongy alá tolta, ám azok is csapdába estek alatta. Rémületen, kitágult orrlyukakkal vette a levegőt.

– Nyugodjon meg, padre! – koppantak a közeledő léptek. – Semmi szükség a fentiek zargatására! Egy adósságot jöttem behajtani, nem pedig a nyáját kárhozatba vinni!

Valami nyikorogva súrolta a járólapokat a hátam mögött.

– Hallom a térdek reszketését! Látom, ahogy remeg a szátok! Az oszladozó maszkjaitok alatt féregként tekeregnek a gyáván rejtegetett gondolataitok! – folytatta a hang. – Bűnösök vagytok! Bűnös itt mindenki! Hazugok, csalók, kéjsóvárak, álszent hitetlenek gyülekezete ez a díszes társaság! Enyémek lesztek előbb vagy utóbb, de a mai napon csak ezért a férfiért jöttem!

Térdeltem az oltár előtt. Nem akartam megfordulni. Néztem a repedezett műanyag vázák alatt a kopott szőnyeg motívumait, a kiszálasodott reverenda alól kikandikáló fekete cipő kopott orrát, az oltár mögött térdelő ministránsok rettegő arcát. Felemeltem a tekintetem a szentségtartó fölötti festményre, hátha megváltást nyerek, a gyermekét tartó Mária helyett azonban csótányok megszálló seregét láttam, ahogy egymáson tapostak a megfakult fakeret szélei között.

Felvinnyogott az orgona. A kántor tiltakozó hangját gúnyos hangok nyomták el. Lüktető ritmusban kelt életre a hangszer. Fürge ujjak szántottak a billentyűkön, a ritmikusan ismétlődő kvintek mellé pattogó tempójú dallamot szolgáltattak. Szöveg nélküli visító kornyikálás hallatszott a hangfalakból.

– Felismered? – suttogta a fülembe a hívatlan vendég.

Megcsapott a bűze, ami ott kísértett a boldogságom minden napján. Éreztem, ha begyújtottam a gáztűzhelyt, ha valaki rágyújtott a közelemben, sokszor akkor is, ha semmi logikus magyarázatát nem találtam. Nemegyszer előfordult, hogy éjszaka hideg verejtéktől csatakosan riadtam fel az orrfacsaró szagra. Ilyenkor keményen küzdöttem, elhessegettem a gondolatát is, hogy nem csak álom az egész. Közelebb csusszantam a takaró alatt rejtőző meleg testhez, átöleltem és a finom illata elűzte minden rémképem egy pillanat alatt.

Az üldöző látomás most valósággá vált. Megkocogtatta a vállam, kényszerített, hogy az ocsmány arcába nézzek. A torkom összeszorult a fekete szemek láttán. Tűz lobogott a mélyben. Sziklákat láttam, melyekhez vérző embereket láncoltak. Saját gyerekeik korbácsolták őket, bőrükből hasított korbácsokkal és minden csapásnál kacagtak. Nyaktilók zuhantak le a magasból, csillogó pengék alól fejek hulltak véres kosarakba. Emberi testrészekből összegyúrt torz alakok feszültek a köteleknek, hogy ismét magasba emeljék a kegyetlen vasakat, miközben mások a helyükre illesztették a fejeket. A szerencsétlenek arcát rémület torzította, tudták, hogy a megváltó halál reménye nélkül sújtanak le rájuk. Tűzben égő bűnösöket láttam, amint sikoltozva emelték maguk fölé a kezükben szorongatott, dobogó szívüket.

Engedelmesen fejet hajtottam.

– Igen, megismerem.
Megszaglászott.
– Igen, ez a csalódottság bűze! – mondta. – Tudtad, hogy meg kell fizetned az adósságot, mégis azt hitted, megúszod ez a pillanatot!

Könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán a kinyújtott tenyérbe hullt. Egyet szisszent és eltűnt, akár a reményem.

Film pergett a szemem előtt, néztem eddigi, szánalomra sem méltó életem. Rossz helyen születtem, nem várt rám senki, angyalok nem vigyáztak rám. Örök vesztesként vergődtem az élet bonyolult csapdájában. A gyermekéveim alatt megtanultam, hogy lehet hazugságok hálójából maszkot építeni magamnak, hogy boldogságommal áltassam azokat, akik semmit nem jelentettek számomra. Gyűlöletből táplált makacsság vezérelte lépteimet, bármerre indultam. Soha nem fogadtak be egyetlen közösségbe sem, amit nem bántam, mert soha nem értettem egyet senkivel. Látszatra úgy éltem, ahogy a társadalom elvárta a polgárától, ám valójában örök elégedetlenként tengettem napjaim. Százszor elátkoztam gyávaságom, amivel ragaszkodtam a levegővételhez és a szívdobbanáshoz. A hús csábítása legyőzte a vágyat, hogy magam mögött hagyjam a semmirekellő férgektől hemzsegő világot. Cinikus megjegyzéseim védjegyemmé váltak, valamiért mégis akadtak emberek, akik ezt értékelni próbálták. Sokszor üvöltöttem volna, hogy másképp látom az arcukat, legszívesebben leköptem volna őket, csak hogy ráébresszem őket valós énemre, mégis egy idő után csak legyintettem az egészre.

Elvettem egy nőt, hogy megszabaduljak a saját családomtól, akik szemében fekete bárány voltam, ám az újdonság íze hamar földízű porrá omlott szét a számban. A hamis boldogságérzet megkeserítette az életünket. Fárasztott, hogy a hazugságok maszkját a négy falon belül is viselnem kellett. Magamban üvöltöttem a bánatomat, az állam folyamatos görcsben állt, ahogy összeszorítottam a fogam minden pillanatban. Egy idő után gyűlölettel telve feküdtem és keltem. Mindent elvállaltam, csak ne kelljen együtt lennem azzal, aki nem ismer és nem is akar megismerni. A váltáshoz nagyobb bátorság kellett, mint bárki sejtette volna. A semmin nem osztozhattunk, élni viszont kellett valahol. A szülői ház nem várt vissza, csak magamra számíthattam.

Az élettől azt kaptam, amire számítottam. Vádoltak, támadtak, gúnyoltak és gyűlöltek, mégis túléltem mindent. Az ütések csak megkeményítettek és eljött a pillanat, amikor már elfogadtam, hogy érzéketlen tuskónak tartanak. Megtagadtam mindazt, amit más szentnek titulált. Az igazságosság nevében léptem fel, közben hazudtam saját magamnak is. Játszottam a szerepem férjként, apaként, mert ezt várták tőlem. Nem voltak barátaim, minden fájdalmat egyedül kellett leküzdenem.

Teltek az évek, én pedig egyre többször vártam a megváltó halált, ami csak nem akart eljönni értem. Eljött helyette valami egészen más. Nem tudom, hogy a Sátán tervezte-e el az egészet előre, hogy csapdába csaljon vagy Isten akart megbüntetni a hitetlenségemért, de egyszer csak ott álltam őszülő fejjel egy gyönyörű nő előtt, aki soha nem tapasztalt érzelmeket váltott ki belőlem. Rogyadoztak a lábaim, amikor a szemembe nézett, a vér eszeveszett ritmust játszott a fülembe, a szám olyan száraz volt, hogy nem tudtam megszólalni. Amikor megérintettem a kezét, ott lobogott bennem a bizonyosság, hogy boldoggá tudom tenni, ám mikor elengedtem, magamba roskadtam. Az ész hadakozott az érzelmekkel, az elmúlt éveim számolása pedig kegyetlen eredménnyel egészítette ki a haldokló testemről alkotott belső képet. Minden, amire életemben vártam, ott volt előttem és már nem volt értelme harcolni érte. Boldogan élhettünk volna néhány évet, de elriasztott, mi történne vele azután. Ha tényleg szeret, nagyobb veszteséget okoznék neki a halálommal, mintha elkerülném a kapcsolat szikráját is. A boldogsága fontosabbnak tűnt, mint bármi az egész korábbi életemben, azonban az önzés nem veszett ki belőlem teljesen, és legyőzte a józanész által emelt korlátokat.

Álmodoztam róla, mégis fogadkoztam, hogy távol tartom magam tőle. Miközben próbáltam elfelejteni, mind jobban belehabarodtam. Emlékszem, ahogy éjjelenként az ágy mellett térdeltem és homlokom a matracba fúrtam. Átkoztam minden napot, ami előttem állt, markoltam a mellkasom, ki akartam tépni a helyéről a szívet, mely vénségemre árulóm és kínzóm lett. Nevetséges lehettem, ahogy a halálra gondoltam, miközben üvölteni tudtam volna az életért.

Nem kellett megkísérteni. Felajánlottam a lelkem az ördögnek, akiben épp annyira nem hittem, ahogy Istenben sem. Mindenem a kezébe adtam, csak hogy megszabaduljak a porhüvelyemtől, amely egyre gyakrabban hagyott cserben az utóbbi években. Utólag azt reméltem, hogy csak elvadult álmomban jelent meg felettem a szikár arc a fekete szemekkel. Talán csak álmodtam, hogy a képembe nevetett és elfogadta a szenvedésre felajánlott lelkem egy cseppnyi boldogságért cserébe. Azt hittem, önmagam halálát látni csak egy a sok fantazmagória közül, ami gyötört azokban az időkben. Tűz csapott fel körülöttem, elhamvasztotta meggyötört testem és korábbi életem valamennyi darabját. Friss szívdobbanásokra tértem magamhoz. A félelem verejtékében úsztam, ahogy hamvaimból összeálló új testben éledt fel a tudatom.

Nem tudom elmondani az érzéseket, amit átéltem, amikor úgy foghattam a kezét, hogy visszaszorít. Hangjára talált kiskutyaként rohangáltam körülötte. Szerelme felégetett minden gátat, amit valaha emeltem magam és a külvilág közé. Egy életen át gúnyolódtam mások érzésein, hitetlenül bámultam a szerelmeseket. Egy élet tapasztalata vált semmivé mellette, ahogy elkezdtük felépíteni a közös jövőnket. Nem ismertem lehetetlent, nem mondtam nemet. Nem érdemelt mást, csak szerelmet. Az első pillanatban bizalommal a tenyerébe adtam a szívem és ő soha nem tapasztalt gyengédséggel vigyázott az egyetlen kincsemre.

– Tudod, miért jöttem! – térített vissza a révedezésből minden gonosz mestere.
A szégyen pírja égette nyakam és arcom.
– Tudom – nyögtem halkan.
– Megszegted a szavad!

Elöntött a régi düh. Régi életet összes haragja, bánata, gyűlölete ott zubogott a szívemben. Összeszorítottam a számat, a fogam csikordult. Ütni akartam, karom azonban nem engedelmeskedett. Hasztalan próbáltam felállni. Gerincem mentén csípős izzadság csorgott. Vicsorogtam az erőlködésről, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A világ minden szeretete ott ragyogott a legszebb szempárban, amit valaha is láttam.

Kitéptem magam a bűvöletből, felugrottam és megragadtam az oltáron álló keresztet.

– Megtagadlak, kárhozat Ura! – üvöltöttem.

Elhallgatott a zene. Meggörnyedt alakját kiegyenesítette, majd széttárta bőrredős szárnyait. Messze fölém magasodott, mégis félelem nélkül néztem fel rá.

– Engem megtagadhatsz, de önmagad nem! A szerződésünk úgy szólt, hogy amint kétely merül fel benned, a lelked az enyém! Én csupán eljöttem a jussomért!
– Nincs bennem kétely! – kiáltottam, ám elcsukló hangom elárult.
A gonosz átkarolta a vállam.
– Kit akarsz becsapni, halandó? Nézz rá! – karmos ujjai közé szorította arcom és a kék szempár felé fordította. – Most mondd, hogy nem inogtál meg!

Nem bírtam kedvesem szemébe nézni. Lesütöttem a tekintetem, gondolataim megbénultak. Szánalmas nyögést tudtam csak kipréselni magamból.

– Én csak…
– Semmi baj! – veregette meg a vállam. – A szerelmes férfiben mindig ott a kétség, hogy boldoggá tudja-e egy életre tenni kedvesét! Az gondoltad, hogy egy teljes élettapasztalattal a hátad mögött jó alkut kötöttél, pedig már akkor veszítettél, amikor kigondoltad a feltételeket!

Az arcába csaptam a kereszttel. Fekete vér fröccsent rám és marni kezdte bőröm. A karmok összeszorultak a torkom körül. Vére az arcomról az oltárra csorgott, füst csapott fel körülöttem. Az orgona rázendített ismét, a hangszórókból fülszaggató visítás hallatszott az egyre gyorsuló ritmust. Lábam elszakadt a pulpitustól és görcsösen rángatózott.

– A puhány testedre nincs szükség többé! A halhatatlan lelked rabszolgám lesz az idők végezetéig! Indulj hát, a Pokol vár rád! – ordította a gazdám.

Még érzékeltem a saját gerincem reccsenését, ami megszabadított a test kínjaitól. Szellemkézzel kaptam kedvesem után, ám ujjaim átsiklottak felém nyújtott ujjain. Az oltár körül forgó füstben lassan emelkedni kezdtem. Rablánc feszült a torkomnak és elnyelt a sötétség.

Eladtam a lelkem az ördögnek, mégis én vagyok az egyetlen lélek a pokolban, akinek a láttán őrjöngve tombol. Reménynek nevez és gúnyolódik rajtam, amikor elmerengve talál, de nem érdekel. Elfogadok minden kínt, elviselek minden megpróbáltatást. Szemébe nevetek a gonosznak, mert nem veheti el tőlem biztos tudatot, hogy bár elbuktam, előtte mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem azt, akit az életemnél is jobban szerettem.