Linktár

A majmok

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/5 számában.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy az Űr végeláthatatlan feketeségében dorbézoló vörös csillagocska. E körül a csillagocska körül keringett egyetlen egy szem apró kék bolygócska.

A bolygón állatok építette királyságok terültek el széles határban, az őserdőktől a fagyos sarkvidékekig, a sivatagoktól a madárdalos tölgyerdőkig. A kontinensek hálózatában gyűrűző "de facto" szigeteken állatok uralkodtak, államaik között hol békesség, hol pedig gyűlölség uralkodott.

Volt ott a messzi északon egy kontinens. Lakója volt annak sok békés, harcban már megfáradt háziállat.

A Marhák Királysága.
A Csirkék Köztársasága.
A Lovak Birodalma.
A Kutyák Szigete.

És még sorolhatnánk egymás után azt a sok, már öreg idők óta létező nemzetet, melyen már hosszú évek futóján uralkodott a békesség és a jólét korszaka. Nem voltak nagy háborúk, éhínségek és járványok, csak az időszakosan be-beköszöntő összezördülések adtak néha okot a fejfájásra.

Rohamosan fejlődő, boldog nemzetek sora emelkedett ki ekkor a gazdag föld áldásából és nézett körül a közvetlen környezetében vonagló pusztulás megjelenési formáiról.

Az Öreg kontinens partjait mosó Antik-tenger túlpartján szörnyű és végeláthatatlan háborúk sorozata égette fel a Fekete-őserdőket. A Szavannákon az oroszlánok, az elefántok és a krokodilok ordas csordái ugrottak egymás torkának, pusztították ki egymás földjeit és döngölték bele egymást, az eleven piros vérük áztatta homokba.

Éltek ott akkor különc népek.

Majmok és hiénák.

Előbbiek szerették a békét és naphosszas dőzsölést az őserdő ágainak árnyékában. Azonban ezt a harcok közben már egyre csak ritkábban és ritkábban tehették meg, hiszen fáikat az oroszlánok kivágatták, hogy íjakat készítsenek belőlük a háborúra.

Utóbbiak haszonleső és kapzsi jószágok voltak, sokuk pedig igen komisz és manipulatív szörnyecskét hordozott a szívében. Suttogtak is róluk: "Ők a felbujtói mindennek!" Mindig elöl álltak, mikor ordítani és acsarkodni kellett az ellennel szemben, de méginkább röhögtek és sompolyogtak hátul, mikor fellángolt a vad küzdelem a határokon.

Mikor pedig a harcok véget értek, előjöttek lakmározni a csatatér porában elhullott vitézek között.

Ilyen háború borította lángokba a Fekete-őserdőket, és ilyen háború ölte és űzte egyre csak messzebb és messzebb a mindent elszenvedő túlélőket. Egyre csak északabbra és északabbra menekült a majmok megannyi nemzedéke, hogy aztán az Öreg-kontines kapujában letelepedhessen.

Nagy is volt akkor a riadalom a háziállatok között, hiszen a majmok félelmetes és furcsa teremtmények voltak. Nem igazán illettek bele az északi népek hazájukról alkotott képébe.

Sokan el is utasították, kergették őket. A határok zárva voltak és biztos lakattal lezárták őket a szigorú tekintetű őrkopók: "Ide ugyan be nem törtök!"

De sok fordulat és éles váltás történt. Egy nap pedig, mikor a Birkák országában dagadásig megteltek a magtárak búzával és sok más édes étellel, leszállt egy komisz tekintetű holló a pihenőnapjukat töltő bárányok közé, és éktelen rikácsolással megszólalt.

- Ugyan mi jogon tömitek ti itt a pofátokat és mi jogon élvezitek ti az életet, míg másoknak még az sem adatott meg, hogy a saját gyermekeik elibe száraz kenyérmorzsát tegyenek?
- Menj innen, Holló! - felelte egy erős Kos. - Kemény munkával szereztük meg a vagyonunkat, és miért is adjunk belőle másoknak?
- Ostoba vagy, te Kos – felelte erre a Varjú. - Ti talán többre vagytok érdemesek csak azért, mert őseitek békességet teremtettek a hazátokban? - így mondta és körben mindenkire rámutatott. - Ti csupán élvezitek a jót, amit az apáitok és anyáitok rátok hagyományoztak! Ők békét teremtettek nektek és az utánatok következőknek. Hát nektek nem az lenne a dolgotok, hogy a szegény majmokat megsegítsétek? Olyan nehéz lenne egy kevésről lemondanotok, hogy nekik legalább ez a kevés meglegyen?

Nem mertek megszólalni a birkák, a Holló szavai belevágták magukat az elméjükbe.

Egész nap ott álltak némán, míg a komisz Holló hátra nem hagyta őket és rikácsolva vissza nem tért messzi otthonába, fel a messzi-messzi hófödte hegyekbe.

Szegény birkák utána dolgoztak és tették a dolgukat tovább. Ám az elméjüket visszafordíthatatlanul megdolgozták a Holló furfangos szavai. Akár egy eke, mely a húsba vág, úgy forgatta át agytekervényeiket a kimondott szavak éles kapafejszéje. Hirtelen észrevették a határban álló drótkerítés mögött búsan befelé tekintő, picinyke kis majomkölyköket. A bűntudat kése a szívükbe hatolt, beléjük mart aljas hegyével és többé nem hagyta el őket.

Hiába próbáltak felejteni, végül mindannyiukban felszínre tört a vágy, hogy valami igazán jót tegyenek. Így miután együtt előzetesen megvitatták, a többi nemzet beleegyezése nélkül elkergették a határaikat őrző kopókat és felnyitották a fehér-piros csíkos sorompókat. A kerítést ledöntötték és elcipelték: "Többé nincs rá szükség!"

És minden más nemzet aggodalommal teli tekintettel nézett el a széles déli lankákra, ahol vastag, tömött sorok hordájában megindultak észak felé a majmok.