Mese az irigységről

Szépirodalom / Novellák (1918 katt) Wingy
  2015.10.28.

Az emberek sokszor hajlamosak nem megbecsülni azt, amijük van, és más dolgaira áhítozni. Nem veszik észre, hogy nekik talán több van valamiből, amiből neki kevesebb, csak azt látják, hogy mi az, amiért irigyelni lehetne.

Valahol, egy eldugott kis világban állt egy hatalmas kastély, amelyben három hercegnő élt magányosan. Habár testvérek voltak, sosem értették meg igazán egymást, mert annyira különböztek és talán meg sem próbálták.

A legidősebb királylány gyönyörű babaarcát, porcelánfehér bőrét és göndör, sötét hajzuhatagát mindenki irigyelte aprócska birodalmukban. Érdekes, kissé lilás árnyalatú szeme láttán elepedtek a férfiak, a nők pedig képtelenek voltak pár másodpercnél tovább belenézni. Innen kapta a nevét is: Rosemary. Akár szerencsének is nevezhetnénk, hogy a többség nem mert hozzá sem szólni, ugyanis amint kinyitotta a száját, akkora butaságokat hordott össze, hogy az összes kérője menten sarkon fordult. Ő persze ebből csak annyit érzékelt, hogy az ifjak minden ok nélkül eltünedeznek a közeléből.

A középső testvér talán nagy segítségére lehetett volna, ha nem lett volna annyira gőgös. Azt hitte, az összes birodalomlakó közül ő a legkülönb, és pont emiatt nem is nagyon állt szóba senkivel, legfeljebb a testvéreivel. Na, de hogy a jó tulajdonságait is megemlítsük: nagyon okos volt. Rengeteget tudott a világ dolgairól, megtanult főzni, értett a filozófiához, remekül beszélt latinul és franciául és még sorolhatnánk. Ha a királyságban nem tudták, mit kellene tenni, mindig hozzá fordultak, habár ő csak akkor segített, ha úgy gondolta, haszna származhat belőle. Az ő neve Chicory volt.

A legkisebb testvér kevésbé feltűnő jó tulajdonsággal rendelkezett: nagyon kedves volt. Mindig mindenkinek segíteni akart, akkor is adott, ha szinte nem volt miből és sokan szerették a birodalomban emiatt. Örökbefogadott jó néhány kóbor állatot is, amelyeknek külön kis házat építtetett és gyakran meglátogatta őket. Nagyon szeretett volna minél hamarabb férjhez menni, de sajnálatos módon, igencsak csúnyácska volt. Az arca pufók, bőre sápadt, szemei beesettek és karikásak voltak. Sokszor volt szomorú amiatt, hogy a kérők, akik messzi földről érkeztek, még csak szóba sem állnak vele, mikor megpillantják. Szívesen mesélt volna nekik egy-két kedves történetet, abban a reményben, hogy meglátják benne a szépséget. A szülei őt Anise-nak keresztelték.

Történt egyszer, hogy a királyságban bált rendeztek, a középső testvér eljegyzése alkalmából. Chicory-t nem kellett sokáig győzködni a frigyről, miután tudomást szerzett kérője vagyonáról. Elképzelte, mennyi remek dologra tudná költeni mindazt a pénzt: érdekes könyveket venne belőle, utazgatna a birodalom határain kívül és időnként elküldetne új országából követeket a testvéreihez és meginvitálná őket, csak hogy láthassák új, pompás arannyal díszített hálószobáját és csodálatos rózsabokrokkal tarkított kertjét. Egy kis ideig még efféle dolgokról álmodozott, majd kinyitotta kedvenc könyvét és belemélyedt a kusza cselekménybe.

Természetesen nem csak ő volt felhőtlenül boldog a közelgő bál gondolatától. Rosemary ugrándozva sétált az utcán kísérőjével, miközben izgatottan vizsgálgatta a boltok kirakatait. Úgy gondolta, a bál éppen megfelelő alkalom arra, hogy egy csodás új ruhában elbűvöljön mindenkit. Arra gondolt, talán még egy tollal díszített kalapot is vesz, meg talán egy pár kesztyűt, amit már régen kinézett a kedvenc boltjában. Nap végére jóval több ruhával, cipővel és egyéb csecsebecsével rendelkezett, mint amennyiért elindult. Otthon még sokáig próbálgatta őket, illegett-billegett a meseszép ruhakölteményekben, amelyek csak még jobban kiemelték karcsú derekát vagy éppen szabályos arcformáját. Estére megtalálta a megfelelő ruhát, pont akkor, mikor egy cselédlány vacsorához hívta. Sietősen felöltözött, majd megigazította a haját és az ebédlő felé vette az irányt. Odalent Chicory már várta. Rosemary kissé dühösen állapította meg, hogy a testvére másodpercre pontos, mint mindig.

Lópaták dobogása hallatszott az emeletről. Legalábbis a két idősebb testvér bizonyosra vette, hogy semmi egyéb nem csaphat ekkora zajt. Anise villámgyorsan futott le a lépcsőn, fittyet hányva az etikettre, kibontott haja a derekát verdeste. Az arca kipirult, nagyon izgatottnak és életvidámnak tűnt, amitől mintha valósággal megszépült volna.

- No, de drága Anise! Ez a viselkedés nem úri hölgyhöz méltó! Mi lett volna, ha kificamítod a bokádat? – korholta ridegen Chicory.
- Sajnálom, nővérkém, de olyannyira boldog vagyok! – örvendezett a lány. – Ahányszor csak eszembe jut a csodás bál, ahol annyi fess agglegény lesz, mindig arra gondolok, hogy talán valamelyiknek megtetszem!
- Ha Rosemary is ott lesz, nem hiszem! – mondta gúnyosan a középső nővér.
- Ó Rosie! – Anise megfogta a lány hófehér kezeit és így folytatta: - Ha tudnád, mennyire szeretnék legalább feleannyira szép lenni, mint te! Csak arra vágyom, hogy végre gyerekek vegyenek körül!
- Ugyan, kérlek! Bárcsak feleannyira okos lennék, mint Chicory! Akkor biztosan több kérőm akadna és válogathatnék közülük! Mennyi szép ruhát vehetnék akkor! – álmodozott a legidősebb hercegnő.
- Talán, ha legalább feleannyira érzékeny lennék, mint te, drága húgom, együtt tudnék veletek érezni! Így viszont kénytelen vagyok megszakítani ezt a fellengzős társalgást, ugyanis kihűl a vacsora! – közölte Chicory.

Az ablakból egy aprócska lény figyelte a királylányokat: egy tündér volt az, méghozzá nem is akármilyen. Pollynak hívták és a nagyhatalmú tündérkirálynő egyetlen lánya volt. Pontosan tudta, milyen bálról van szó, hiszen ő is kapott meghívót. Már éppen el akarta játszani az édesanyjának, hogy ne kelljen elmennie (ugyanis nem találta szimpatikusnak a három hercegnőt és ez egy tündérnél bizony komoly érv), de aztán jobb ötlete támadt. Úgy döntött, a lányok a saját bőrükön tapasztalhatják, hogy milyen a másik bőrében. Gúnyosan mosolygott az ablakra, amely visszaadta apró, kecses lábainak ezüstös csillogását és szürke szeme céltudatos pillantását.

Azon az éjszakán egyik királylány sem tudott aludni: Rosemary gondolatban cipőt és ékszert választott az új ruhájához, Anise a jövendőbelijéről álmodozott, Chicory pedig enyhe bűntudatott érzett, miután olyan csúnyán rendre utasította a testvéreit.

A másnap csöndesen telt, estefelé, a bál előkészületeinek befejeztekor pedig már készülődniük kellett a hercegnőknek, így aznap nem is volt alkalmuk beszélgetni. Polly úgy látta, hogy nem is nagyon akarnak szóba állni egymással. Anise kissé lelombozottan üldögélt egy padon odakint, Rosemary élvezte a rá irányuló figyelmet, Chicory pedig vőlegényével táncolt. A legidősebb nővér elbájolva hallgatta a bókokat, és közben nagyon ügyelt rá, hogy a lehető legkevesebbet beszéljen. Ha valamit, hát ezt megtanulta. Hiába volt a szépsége, tudásának hiánya hamar kiderült, amikor egy igen jóvágású fiatalember odalépett hozzá és társalgást kezdeményezett. Rosemarynek nagyon tetszett a férfi, aki drága ruháiból ítélve bizonyosan herceg lehetett, és nehezen állta meg, hogy ne beszéljen két szónál többet. Telt-múlt az idő és a herceg éppen azt kérdezte, hogy mi a lány kedvenc színe mikor Rosemary nem volt képes tovább féken tartani a száját és ekképpen felelt:

- Nos, mondanám, hogy a tűzvörös, de talán mégsem, mert egykor azt hallottam, egy úrhölgy úgy mondja: bíbor, szóval talán azt mondom: bíbor, de nem vagyok teljesen biztos benne, mert szép a sárga is, de annak még nem tudom a másik nevét.

A férfi meglepettnek tűnt a furcsa válaszon és ugyanúgy nézett, ahogyan általában azok szoktak, akikkel beszélgetni próbál. A királylány okosabbnak tartotta, ha egy ideig tisztes távolságot tart a férfitól, éppen addig, míg Chicory ki nem talál valami okosat, hogy segítsen neki.

A középső hercegnő hangulata sem volt túl jó, hiszen miután eléggé epés megjegyzést tett vőlegénye bácsikájára, a jövendőbeli szívtelenséggel vádolta. Ha őszinte akart lenni, teljesen megértette, és jogosnak tartotta a szidást, mert valóban elvetette a sulykot, de beképzeltsége meggátolta abban, hogy komoly bűntudata legyen. Elvégre is – gondolta magában – biztosan elkövetett valamit a múltban, vagy el fog követni valamit a jövőben, amiért megérdemli, hogy megszégyenítsék!

Anise, a legkisebb szomorúan és magányosan üldögélt először az erkélyen, majd odabenn, az egyik egzotikus virágokkal teleaggatott asztalnál. Az estély már jó ideje tartott, de őt még senki sem kérte fel táncolni. Kezdte azt hinni, hogy túl sokat szeretett volna. Irigykedve pillantott legidősebb testvére felé, akit most is (mint mindig) udvarlók hada ostromolt. Még sohasem vágyott ennyire arra, hogy szép legyen.

Polly egy darabig érdeklődve figyelte az eseményeket, majd úgy döntött, ideje közbelépni. Szinte észrevétlenül osont a lányok mögé és a varázsport szórt rájuk bőven, majd, miután elmormolta a varázsszavakat, kényelembe helyezte magát az egyik asztalon fekvő virág szirmán és várta a változást, ami nem maradt el.

Először Chicory érezte furcsán magát: hirtelen ólomsúlyként nehezedett rá a bűntudat. Azonnal bocsánatot akart kérni, amit nem értett, de a lába mintha önálló életre kelt volna. Mikor odaért a nagybácsihoz, már nem volt visszaút, így mélyen a szemébe nézett és halkan elnézést kért, majd igyekezte kimagyarázni magát a helyzetből. Panaszkodott migrénre, a bál miatti stresszre és még sok érdekes nevű nyavalyára, amelyek többségét a bácsi nem is értette meg. Mikor a hercegnő visszatért vőlegényéhez, tüstént jobban érezte magát és örömmel újságolta a híreket neki. A fiatal úrfi meglepve vette tudomásul, hogy milyen nyájas lett hirtelen leendő arája. Persze azt egy percre sem merné senki állítani, hogy nem örült a változásnak, de azért mégis furcsa volt.

Anise volt a következő, akivel különös dolgok történtek. Egy gróf éppen akkor kérte fel egy táncra, mikor már éppen azon gondolkozott, nem lenne-e jobb lefeküdni. Váratlanul érte a dolog, de nem gondolt semmi egyébre, mintsem arra, hogy végre szerencséje van. Azonban, a harmadik tánc után, amelyet egy magas nemes úrfival táncolt, már kezdte érdekelni, hogy mi ez a hirtelen iránta tanúsított figyelem. Az erkély felé tartott éppen, mikor egy tükör mellett haladt el, megpillantva saját képmását. Kis híján felsikoltott, de az utolsó pillanatban sikerült elnyomnia a késztetést. Arca élettel teli volt, szemei csillogtak, fakó szalmaszőke haja most inkább aranyfonalra emlékeztetett.

Rosemary sem maradt ki az izgalmakból: úgy érezte, oda kellene mennie a rokonszenvesnek vélt herceghez és újra megpróbálni beszélni vele.

- Hogy van mindig? Hát nem csodálatos ez a meseszép selyemfüggöny? Olyan, mint ha ezernyi apró madár röppenne az éjszakai égbolt felé az igaz szerelmet keresve, nemde? – szólalt meg a királylány, még önmagát is meglepve költőiségével.
- Ó, hisz’ magam sem fogalmazhattam volna szebben, mylady! – kiáltott fel amaz. – Úgy látom, ön tele van meglepetésekkel.

Na igen, meglepetésekkel, amelyek még engem is meglepnek! – gondolta magában a lány.

Polly tündér olyan heves nevetésbe kezdett a hercegnők arckifejezése láttán, hogy lecsúszott a sziromról, ahol ült, egyenesen egy vendég poharába, amelyet gyöngyöző pezsgővel töltöttek tele. Mire kimászott a pohárból, már csak azt látta, hogy Rosemaryt és Anise-t egy-egy csapat vendég állja körbe.

Rosemary már éppen kezdte volna élvezni az újonnan jött intelligenciát, ám nem sokáig tehette, mert hirtelen, szinte a semmiből ott termett egy csapat, akik különféle matematikai kérdésekkel nyaggatták, majd egyikük közölte, hogy a döntésétől függ a vállalkozása jövője. A lány vállát nagyon sok teher nyomta már így is, de úgy tűnt, hogy az embertömeg csak nő és nő körülötte és mindegyikük eszes választ vár tőle. Olyan volt az egész, mintha azt hinnék, ő Chicory. Már koránt sem irigyelte annyira a húgát az okos megnyilvánulásaiért. Kezdte megérteni azt is, hogy időnként miért olyan rideg. Nehéz lehet ennyi felelősséggel boldogulni.

Mindeközben a terem másik szegletében, az okos hercegnőt bosszantotta, hogy senki nem figyel rá. Teljesen olyan volt, mint Anise: láthatatlan. Nos, igen, ez a láthatatlanság csupán addig tartott, míg egy idős asszonyság rá nem jött, hogy egyetlen unokájának dajkája megbetegedett, és mivel semmiképp nem akarta ő gondját viselni a kislánynak, odasomfordált Chicoryhoz. Hízelgett és bókolt, majd (miután már kétszer körbejárta a témát) megkérdezte a lányt, lenne-e kedve az említett unokával játszani. Chicory persze azonnal átlátott a szitán, tudta, hogy a nő csak a saját hasznát lesi, de valami miatt képtelen volt nemet mondani. Talán mégsem olyan könnyű Anise-nak! – sóhajtotta magában. – Szegényt oly’ sokszor kihasználják!

Ugyanekkor nem messze Rosemarytől Anise egy csokornyi férfi között álldogált magatehetetlenül és hallgatta a bókolást, amelytől már fülig pirult. Eleinte nagyon élvezte a helyzetet, de aztán már-már zaklatásnak tűnt ez az egész. Már nem győzte hallani a sok ajánlatot, az erősen kiszínezett történeteket hőstettekről és fényes, kacsalábon forgó palotákról. Nem is értette, hogy nem vette észre eddig, hogy a szépség olykor átok is lehet, nem csak áldás. Tiszteletet érzett Rosemary iránt, aki szótlanul tűri az ostoba, fantázia nélküli meséket minden nap. Neki már most is nagyon kellett ügyelnie, nehogy ráripakodjon valamelyik nemesre.

Polly elégedetten szemlélte közbenjárása eredményét, s bár még kissé kótyagos volt a pezsgőtől, amit lenyelt, miközben a pohárban fuldoklott, azt tisztán látta, hogy a lányok megtanulták a leckét. Úgy határozott, nem kínozza őket többé, így pár szárnycsapásnyi idővel később helyreállt a régi rend, azt leszámítva, hogy a királylányok már nem voltak olyanok, mint azelőtt. Igazából semmi sem volt már ugyanolyan. Chicory vőlegénye megbabonázva hallgatta Anise kedves, jószándékú szavait és már jól tudta, rosszul választott. Eközben a herceg, aki megtetszett a legidősebb nővérnek, szerelmes lett Chicory buja szóvirágaiba és költői kifejezésmódjába. Rosemary sem maradt ám egyedül, hiszen a kérői visszatértek és ugyanolyan hűségesen ostromolták, mint azelőtt.

Eltelt egy év, és a királyságban a feje tetejére állt az élet. Chicory vőlegénye végülis inkább Anise-t vette feleségül, amit a középső hercegnő nem is bánt annyira, mert inkább ment hozzá a herceghez. Végül Rosemary is talált magának jövendőbelit, de mivel még mindig három kérő közt vívódik, egyelőre nem tervez házasságot. A királylányok megtanulták értékelni egymás erényeit és elfogadni a gyengeségeket. A legidősebb lány elhatározta, hogy műveltebb lesz, és ígéretéhez híven sokat olvas, illetve leckéket vesz a középső testvértől, aki Anise segítségével igyekszik kedvesebb lenni mindenkivel. A legkisebb hercegnő (aki most már királynő) pedig megtanulta elfogadni a külsejét és tesz is azért, hogy minél vonzóbb legyen. Végre boldogan él a férjével és a ki tudja hány gyermekével.

Polly, a tündér a birodalmakat járja talán a mai napig, hogy segítsen a hasonló helyzetben lévő embereken. Legutóbb egy vörösboros pohárba esett bele egy szerencsétlen csilláros-baleset folytán.

A mese tanulsága az, hogy ne légy irigy, mert biztos lehetsz benne, hogy nincsen rosszabb adottság, csak elítélőbb megfigyelő.

Előző oldal Wingy
Vélemények a műről (eddig 1 db)