Farkas és Pók
A szél finoman fújt enyhén megdöntve a rét füvét. Az ég narancssárga volt, a lemenő naptól és a távoli fényektől. Az égen madarak repültek el hangtalanul, csak szárnyuk csapásait lehetett látni.
A rét közepén két páncélos szamuráj állt. Jobb kezük békésen pihent a katana markolatán és csak nézték egymást.
- Bocsáss meg – Mondja a szürke ruhás és fekete páncélos szamuráj, akinek hangját farkas szájformára alakított maszkja torzította el, rekedtes hangja még mélyebb és erősebb lett.
A másik harcos, akinek fekete volt a ruhája és vértje vörösre volt festve kicsit elhúzta kezét a markolatáról döbbenetében.
- Az nap este, mind azt gondoltuk, mint te, de csak neked volt merszed megtenni – folytatta elismerően az ében vértű férfi. – Fivérem voltál és vagy. Nem kell, hogy vérem legyél, hogy így érezzek, de nem követtelek utadon. Pedig mindig melletted akartam állni. Már késő, és ezért bocsánatodat kérem.
- Ahogy mondtad te is – szólalt meg a másik harcos –, Fivérem vagy és megértelek. Mindig is önfejű farkas voltál – mondja kicsit viccelődve. - Nem véltelek bűnösnek azon az estén és nem foglak ezen se, de ha már így hozta a sorsunk, arra kérlek, ne fogd vissza magadat. Legyen ez a csata méltó a barátságunkhoz. Gyermekekként se kegyelmeztünk egymásnak fakardokkal, akkor most ne verjük át egymást.
A farkas maszkos szemei elkerekedtek a meglepetéstől, majd bólintott a kérésre. A két férfi megmarkolta a kardját és pár lépés után futni kezdtek egymás után. A pengék jellegzetes hanggal suhantak ki a tokokból és száguldva csaptak össze. A fémek éles hangon ütköztek és a két férfi ellépve egymás mellett gyorsan hátra ugrott egyet, szinte egyszerre. Harcuk inkább látszott táncnak, mint véres viadalnak.
Pár nagy levegő után a farkas üvöltve rontott az ellenségének, aki csak párat lépett felé majd a kardjával hárította a vágást. A vörös vértes harcos maszkján egy pók van és annak lábai nyúlnak el mintha a maszk alá érnének. A Pók felmérte és érezte, hogy a társa erősebb nála. A kardja egyre csak közeledett, de a testsúlyuk ugyanazon a lábukon volt. Rájött, hogy ha ő kilép előle, akkor a Farkas elveszti az egyensúlyát. Így is tett. Lépése után a kardjával gyorsan a másik után hasított és érezte, hogy a penge átszelt valamit. Fordult és a kardját maga elé helyezte.
Farkas jobb combjáról lehullott a vért egy része és a vágás mentén vér kezdte bemocskolni a ruhát. A pók tekintete szomorú lett, az ellenfele nem gyászon gondolkozott. Ismét vágott, de most alulról gyorsan. A pók hárította és a kard az erő miatta lepattant a másikról. Újabb és újabb rohamok követék az előzőt, de a Pók mindet kivédte. Végül a két penge ismét egymásnak feszült és a harcosok mélyen egymás szemeibe néztek.
A szamurájok éveken át harcoltak együtt. Annyira természetesen mozogtak, ahogy mindketten egyszerre emelték a lábukat, hogy a másikat ellökjék ebből a döntetlen helyzetből. A két talp egymást érte és a láb izmok összehúzódva minden erejükkel eltaszították a másikat. A két férfi esetlenül lépett hátra, éppen csak megtartva az egyensúlyukat. Farkas kardját a földbe szúrta, hogy a sebe okozta fájdalom miatt nehogy a földre kerüljön.
A csata csöndjét a szél egy erősebb fúvása szakította meg süvítő hangjával. A Pók a kardját megemelve a pengét nézte, amit ellensége vére mocskolt be. Farkas vad mozdulattal visszaemelte a kardját maga elé, ezzel felhasítva maga mellette a földet. A Pók levette a maszkját és azt oldalra dobta, kérdőn nézett a másikra, aki biccentett.
A csatakiáltásuk bezengte az eget, ahogy a két alak megvadulva egymásnak rontott. Két vágást lehetet hallani, de látni nem. A szamurájok egymás mögött álltak meg, mindkettő remegve húzta ki magát.
- Köszönöm – mondta a Pók, majd a véres pengéjét a hüvelyébe rakta.
- Viszlát, testvérem – búcsúzott a Farkas majd a kardját ő is elrakta.
Az ég lassan vörös lett és a nap egyre inkább eltűnt a horizonton. Mindkét férfi lehajtotta a fejét és az egyik térde rogyott. Mellkasán egy vágásból vér kezdett ömleni és a férfi a földre zuhant élettelenül.
A fák közül lassan lépett elő a győztes. A baljában a legyőzöttől elvett diasót vitte. A fák között véres csatatér volt, több száz holttal és megannyi tűzzel, ami a már sötét estét megvilágította. A vörös ruhás harcosok halottaikat ellenőrizték, amikor meghallották a fák közül a hangokat és kardjukért nyúltak.
A Farkas tudta, hogy csak el kellett volna hoznia társa fejét vagy felmutatnia kardjait, és tanítványaiból álló serege megadná magát, de soha nem mocskolná be a Pók nevét. Nem tudhatják, hogy vesztett. Büszke, nagy csatában elveszett, mint egy igaz hős. A Farkas a diasót a fa mögé rakta és előlépve a felé indulókra nézett. Nevetve vonta ki a kardját és gondolt a barátja szavaira: „Mindig is önfejű farkas voltál.”