Kígyóvonal VI.
Kálmánra legtöbbször az állatok legeltetését bízták, amitől nagyon-nagyon irtózott. Nyári időben még csak valahogy elviselte, de a deres, már-már fagyos ősz különösen megviselte. A hegy alatt bérelt legelőn Nikulica barátjával együtt őrizték a teheneket. Olyan hideg volt, hogy a hosszú vászoning alatt lilára színeződött a lábszára.
– Nikulica, rakjunk tüzet! – ajánlotta barátjának.
S olyan lángot lobbantottak, hogy a közeli útról megbámulták. De hát, ők azzal segítettek magukon. Eljött az ideje, hogy hazatereljék az állatokat.
– Niku, én egy üszköt – égő fadarabot – bedobok a gyepűbe.
S mintha az lett volna a világon a legjobb ötlet, azonnal meg is tette, s elindultak hazafelé. Otthon megmelegedett, vacsorázott, és lefeküdt.
Másnap már kora reggel idegen emberek kopogtak az ajtón.
– László bácsi, jöjjön ki, beszédünk van. Tudja, hogy tegnap mit csinált a fia? Felgyújtotta a kerítést, és az végig leégett. Ugye tudja, mi a teendő? Új gyepűt kell fonni a régi helyett.
– Rendben van, nincs más megoldás, a napokban fonunk egy másikat a leégett helyett.
A következő napokban azon dolgoztak mind a hárman: Apa, Elek bátyja meg ő maga. Úgy fejeződött be a munka, hogy még mégsem szidták a történtekért.
A földművelő ember életében mindennek megvan a pontos ideje. Ha valamit elmulasztana, annak igen rossz hatása lenne a termésre. Kálmán is hozzászokott ahhoz a pontossághoz. Mindig tudták előre, mi lesz a legfontosabb dolguk az elkövetkező napokban. Nemcsak a munkás napokhoz szokott hozzá, a szórakozásra is maradt idő. A délutáni-esti órákban Jolán nővérével szívesen járt el a színdarab próbákra. Arra később is úgy emlékezett, mint legszebb élményére.
Az egyik ilyen estén Anya már várta, hogy hazaérkezzenek.
- Gyere, Kálmán fiam, vacsorázzál, aztán készülünk a holnapi napra. Megyünk, és beiratkozunk az iskolába.
Ez a hír nagyon megörvendeztette Kálmánt. Várta már, hogy iskolába járjon. Nem volt tolongás a tanító néni ajtaja előtt. Kevés magyar gyerek született a faluban. Egyetlen összevont osztályba alig jártak tíz-tizenegyen.
- Jó napot kívánunk, kedves kisasszony, beiratkozni jöttünk. Köszönj a tanító néninek, kisfiam!
Kálmán lehajtotta fejét, s alig hallhatóan morgott valamit.
- Vártam magukat. Tudtam, hogy Kálmánka idén már kisiskolás lesz. Elmúlnak a nyári napok, és szeptemberben ott lesz a helye az iskolapadban. Addig még ügyeskedj, segíts szüleidnek! - biztatta a tanítónő.
Integetett a fejével, hogy bizony úgy lesz.
