A bosszú törvénye

Horror / Novellák (1000 katt) Maggoth
  2010.11.11.

A nap bágyadt sugarai a friss sírhalomra vetődtek. A csípős őszi hideg az ember csontjáig hatolt, ám mindebből Colbie Roberts mit sem érzékelt. Ő csak a maró fájdalomra összpontosított.
– Részvétem, Colbie! – Eric Dorset óvatosan átölelte a fiatal nőt, majd üveges hangon folytatta: – Fontos megbeszélnivalóm lenne veled, négyszemközt…
A nő tekintete végigsöpört a fejfák között.
– Ennél magányosabb helyet keresve sem találnánk – mondta halkan.
Mélybarna szemét a nagydarab seriffre szegezte.
– Hallgatlak, Eric – bizonytalanul a levegőbe markolt, mintha valami láthatatlan dolgot akarna a tenyerébe szorítani, aztán leejtette a kezét.
– Megtaláltuk a férjed gyilkosát – préselte ki a szavakat magából a testes férfi.

Az özvegy megtántorodott, ha a széles vállú rendőr nem tartja meg, biztosan összeesik. Colbie hálásan kapaszkodott a törvény emberébe, légszomjjal küzdött.
– Ki… ki volt az? – kérdezte megvonagló arccal.
– Egy csavargó – válaszolta a seriff. – Nincsenek papírjai, néma, ráadásul valószínűleg háborodott is. Fennakadt az egyik útellenőrzésnél, a batyujában egy véres késre meg Ben aranyórájára akadtunk. Talán meglátta a férjed csuklóján, és azért ölte meg, nem tudom…

A nő megrázkódott, könnyes tekintetét a rendőrre szegezte.
– Most mi lesz? – kérdezte elkeseredetten.
– Holnap elítélik – felelte Eric. – A legsúlyosabb büntetést kapja, amit gyilkos kaphat. Megfizethetsz a férjed haláláért, Colbie!
Az asszony felsóhajtott, aztán tekintetét a friss sírhant mellé támasztott biciklire szegezve, görcsösen zokogni kezdett.

* * *

Azt az aranyórát Colbie a házassági évfordulójukra vette. Ben üzletkötőként gyakran töltötte az éjszakát idegen helyeken, de aznap éjjel természetesen otthon maradt. Az asszony pompás, gyertyafényes vacsorát készített, a legszexibb ruháját vette fel, és a végére tartogatta a meglepetést. Már mindketten pityókásak voltak az ízletes falatok után fogyasztott Pinot Noirtól, amikor Colbie úgy döntött, előveszi az ajándékot. Ben éppen északon élő unokaöccséről Lexről hablatyolt, aki állítása szerint ihatott bármennyit sosem rúgott be, amikor előhúzta a díszes dobozba rejtett Rolexet. A férfinak még a szava is elállt a meglepetéstől, világéletében ilyen extravagáns időmérőre vágyakozott. Utána hosszú órákon át szenvedélyesen szeretkeztek. Akkor még minden szép volt…

* * *

A némát vasláncokra verve vitték a bíróságról Colbie Roberts házához. Fekete rabszállítóba zárták, úgy fuvarozták –, mert ha gyalog hurcolják, a dühödt helybeliek minden létező mocsokkal összekenték volna, mire célhoz ér. Nem mintha a nyalka egyenruhások annyira aggódtak volna az elítélt makulátlanságáért; egyszerűen csak úgy gondolták, a gyászoló özvegyen kívül senkinek sincs joga a bűnöst inzultálni.

Az asszony úgy nyitott ajtót a rendőröknek, mintha rég várt vendéget hoztak volna. Azok letaszigálták foglyukat a pince töredezett lépcsőin, és a falhoz láncolták. A férfi nem volt teljesen magánál, valamilyen nyugtatót kaphatott, hogy ne ellenkezzen – a nyála csorgott, a testét kék-zöld foltok borították.

– Mostantól az öné, asszonyom – hajtott fejet Colbie felé az osztag vezetője. – Bánjon vele érdemei szerint!

A hatóság képviselői sarkon fordultak, és elmentek.

Colbie némán szemlélte a gyilkost. Azt tehetett vele, amit csak akart. A bosszú törvénye garantálta, hogy következmények nélkül megfizethessen neki. Kínozhatta éveken át, vagy akár nyomban megölhette, mindez csak rajta múlt. A seriff azt mondta, ez az alak a bűnös, akkor pedig száz halált érdemelt. Igen ám, de Eric sokszor nézett rá úgy, ahogyan tisztességes férfi nem tekint férjes asszonyra. Talán csak neki akart bizonyítani; elfogta az első féleszű csavargót, aki az útjába akadt, hogy bűnös gondolatai váltságdíjaként átnyújtsa.

A nő összerázkódott. Nem lett volna jó egy ártatlan embert gyötörni, lelke mélyén azt érezte, meg kell bizonyosodnia…
Colbie Roberts ekkor döntött úgy, szembehelyezkedik a törvénnyel, és ahelyett, hogy büntetni kezdené a kezére adott embert, gyógyítani próbálja.

* * *

Sokáig tartott, míg a férfi elméje annyira kitisztult, hogy megszólaljon. Egy átlagos szerdai napon történt, amikor Colbie épp levessel etette.
– Hol vagyok? – kérdezte rekedtes hangon. – Miféle hely ez?
– Arbuysnak hívják – válaszolta Colbie elkerekedő szemmel. – Mi a neved?
– Jake – vágta rá automatikusan a fogoly. – Jake Arnold. Azt értem, hogy Arbuysnak hívják a várost, de azon belül hol vagyok? Úgy értem, mi ez a helyiség itt?

Colbie az ölében dédelgetett levesre szegezte a szemét, amelyet addig kanalanként diktált Jake-be.
– Ez az én pincém – válaszolta a felszínen úszkáló tésztadarabokat bámulva. – A bosszú törvénye alapján azt tehetek veled, amit akarok, miután jogerősen elítéltek a férjem meggyilkolásáért.
– A bosszú törvénye? – kérdezte értetlenül a férfi. – Sohasem hallottam róla.
Colbie Jake jádezöld szemébe nézett.
– Arbuys nem olyan hely, mint a többi – magyarázta. – Itt másféle törvények uralkodnak. Ez egy zárt közösség, idegen nagyon ritkán téved erre. Teljesen autonóm település vagyunk, mindenkitől függetlenek, épp ezért a gyilkosságot hosszú évszázadok óta szigorúan büntetjük. Őseink vezették be a rendszert, ha valaki kiolt egy életet, a rokonok kezére adják, akik azt tehetnek vele, amit akarnak. A tettes kívül esik a társadalmon, a léthez sincs többé joga, az áldozat szerettei gyötörhetik vagy megölhetik kedvük szerint. A gyilkos megszűnik emberként létezni.

Jake távolságtartóan nézett fogva tartójára.
– És akkor mi különböztet meg benneteket a gyilkosoktól? – kérdezte végül.
Colbie felpattant a lócáról, amelyen eddig ült, hogy kényelmesen tudja etetni a padlón kuporgó elítéltet, és az arcába löttyintette a maradék levest.
– Ebből a beszélgetésből elég volt! – kiáltotta dühösen, és felrohant a pincéből.

* * *

Eric rendszeres látogatóvá lépett elő házban, közeledni próbált az özvegyhez, aki azonban távolságtartóan viselkedett. A seriff néha a némára is rákérdezett, megjegyezve, szívesen megnézné a roncsot, amivé Ben gyilkosa az eltelt hetek során vált. Colbie összepréselte az ajkát, és nem vett tudomást a kövér férfi célozgatásairól. Tudta, sokáig nem feszítheti húrt – elvétve hallott mendemondákat, hogy egyes hozzátartozók valamilyen okból rokonszenvezni kezdtek a kezükre adott bűnözővel. Az ilyesmit a hatóságok sohasem tolerálták. Az áldozat szerettei bármit megtehettek az elítélttel, egy dolgot kivéve: azt, hogy nem tesznek vele semmit.

Ezzel arcon köpték a törvényhozó atyákat, ráadásul kóros jellemgyengeségüket is bebizonyították. Amint fény derült hasonló kilengésre, a hatóságok nyomban saját kezükbe vették a gyeplőt, a gyilkost habozás nélkül kivégezték, a renitens rokonokat pedig zárt intézetbe utalták. Arbuys egyetlen elmegyógyintézetéből nem akadt kiút, aki egyszer odakerült, örökre ott maradt.

A seriffnek a kötelességei közé tartozott, hogy rendszeresen a nyakára járjon, és ellenőrizze, nem bánik-e túl erélytelenül a foglyával. Colbie eddig szerencsésnek vallhatta magát, amiért nem erőltette Jake megmutatását. Végül persze eljött a pillanat, amikor Eric nem kerülgette tovább a forró kását.

– Vasárnap megnézem a fickót a pincében – közölte. – Tudod, hogy látnom kell, rendesen bűnhődik-e.
Colbie szemhéja megrebbent.
„Négy átkozott nap!” – gondolta elkeseredetten.
– Jó – mondta fennhangon. – Csak bírd gyomorral!
Eric felnevetett.
– Tizenkét éves voltam, amikor egy átutazó new yorki drogdíler belőve halálra gázolta az apámat – árulta el. – Az első nap, amikor a pincénkbe hozták, fogtam egy fogót, tüzesre izzítottam, aztán lementem hozzá, és kitéptem mindkét szemét!
Colbie-nak uralkodnia kellett magán, nehogy felnyögjön a történet hallatán. Amikor a kövér férfi végre elment, émelyegve az emeleti fürdőszobába botorkált, és a vécécsészébe hányt. Miután mindent kiadott magából, a mosdókagylóhoz vonszolta magát, és miközben megnyitotta a vizet, fékezhetetlenül zokogni kezdett.

* * *

Jake állítása szerint nem emlékezett semmire, jó ideje csavargott. Többnyire részegen vagy narkótól kábultan járta a világot. Azt sem tudta, mikor keveredett Arbuysba, és hogy mit csinált ott. Elfogása körülményei is összemosódtak előtte, akárcsak a tárgyalás vagy a Colbie pincéjében kezdődő időszak első hetei.
Az asszony tudta, hogy nem bűnös, és sokért nem adta volna, ha megérti, hogyan került foglyához a gyilkos fegyver, és Ben órája. Szeretett volna utat nyitni a férfi elzárt emlékeihez, bántani viszont nem akarta. Csakhogy nem sok választása maradt.
Az égen sötét felhők gyülekeztek, miközben elkezdte lehordani a szükségesnek tartott eszközöket. A literes Jack Danielses üveget utoljára tartogatta.

– Mire készülsz? – kérdezte gyanakodva Jake.
– Vasárnap Dorset seriff lejön ide, mert kíváncsi rá, hogy festesz – válaszolta Colbie.
Gondosan kerülte foglya tekintetét, mialatt folytatta.
– Ha azt látja, túl kíméletesen bántam veled, mindketten bajba kerülünk. Téged azonnal megölnek, engem pedig bolondokházába zárnak.
– Értem – mondta borús arccal Jake.
Ibolyaszínű villám hasította át az eget odakint, az asszony jól látta a pinceablakon keresztül, ahogy a lakattal lezárt garázst egy pillanatra fénybe borította.

– Szívesen szereztem volna valami érzéstelenítőt vagy fájdalomcsillapítót – mentegetődzött Colbie –, de ez egy kisváros. Figyelik a vásárlásaimat. Rögtön rájöttek volna, mire kellenek a gyógyszerek. Így csak whisky jöhetett szóba.
– Rég ittam – ismerte el Jake. – Valószínűleg hamar berúgok, de a helyzetet tekintetbe véve, ez talán nem hátrány.

Őszi zápor seregei kezdték ostromolni az ablaküveget. Colbie a férfi felé nyújtotta az italt. Jake remegő kézzel átvette tőle, aztán nyakalni kezdte, mintha vizet inna. A nőnek a puszta látványtól felkavarodott a gyomra. A fogoly nagyon hamar lerészegedett, alig volt magánál, mire az utolsó cseppet is magába kényszerítette. Jól látszott, nem élvezetből, hanem muszájból iszik, bár már azt sem tudta, miért csinálja. A whiskysüveg darabokra tört a pince betonján. Felesleges lett volna megkérdezni Jake-et, felkészült-e, már nem volt abban az állapotban, hogy válaszolni tudjon.
Colbie a pince túloldalán várakozó munkapadhoz sétált, és lassú mozdulatokkal – mintha álomban járna – felemelt egy kalapácsot.

* * *

Aznap éjjel, amikor Ben meghalt, a seriff úgy tört rá éjszaka, mint valami sötét viharfelleg. A férje akkor már több mint egy hete távol volt, azt állította, valamilyen nagy üzletre van kilátás, mielőtt elment.
– A férjed meghalt Colbie – mondta Eric fásultan. – A főúton találtunk rá a kocsijában összetört csontokkal, csurom véresen. Valaki, miután brutálisan összeverte, halálra késelte. A gyilkos fegyver egyelőre nincs meg, és eltűnt az órája is. Lezárattam az utakat, ha a tettes még Arbuysban van, nem jut ki innét.

Colbie a nagydarab rendőrre függesztette a szemét.
– Mi folyik itt, Eric?
A seriff széttárta a kezét.
– Nem tudom – vallotta be. – Bár tudnám. Itthon voltál egész este?
– Hát persze – vágta rá Colbie. – Ben rám telefonált, hogy végre hazafelé tart, csakhogy defektet kapott a főúton. A lelkemre kötötte, ne maradjak fent, mert a kerékcserével elbíbelődik még egy darabig, így hát visszafeküdtem.
– Megtaláljuk a gyilkost – ígérte Eric. – Esküszöm, nem nyugszom addig.

* * *

A kötelező kínszeánszot még kétszer megismételték, mielőtt Eric újra a tiszteletét tette volna; az utolsót szombat éjszaka, hogy a seriff a friss sebeket lássa. Jake-nek jóval több whiskyt kellett meginnia, mint az előző alkalmakkor, mert egy üveg ital alig hatott, annak tudatában, mi vár rá.

Colbie brutális dolgokat művelt a férfival, sosem hitte volna magáról, hogy képes ilyesmire. A kalapács puffanásait csak tompán hallotta, és távolról, mintha nem is ő használná. Itt-ott hatalmas darabokat tépett ki Jake húsából, teste egyes részeit megégette. Sebek és zúzódások tömkelegével látta el, miközben próbált nem törődni áldozata nyögéseivel és fájdalomsikolyaival. Az arcát a felismerhetetlenségig elcsúfította, Jake képtelen volt kinyitni a bal szemét, az orra pedig teljesen eldeformálódott – már nem számkivetettre, hanem szörnyetegre hasonlított.

A férfi nem védekezett, tudata hátsó zugaiba beleégett a bizonyosság, hogy Colbie a borzalmakat kettőjükért cselekszi. A kiömlő vér töredezett kéregként száradt az arcára, a nő szándékosan nem tisztította meg, azt akarta, metamorfózisa minél látványosabbnak tűnjön. A fájdalom összekötötte őket, és bár minden másodperc elviselhetetlennek tűnt, Colbie ráébredt, furcsa, elfajult vonzalmat érez. Szabályszerűen testileg vágyakozott az összezúzott Jake-re, és végül szombat éjjel megtörtént köztük az, aminek gyilkos és bosszúálló között sosem lett volna szabad megtörténnie.

* * *

Colbie a kötőtűvel ütött lyukakat bámulta Jake testén, amikor az egyszerűen kifordult az ujjai közül. A következő pillanatban a férfi karjába vetette magát, és lázas szenvedéllyel csókolni kezdte áldozata véres ajkát. Jake nem ellenkezett, visszacsókolt, Colbie érezte feltámadó erekcióját. Szájában elkeveredett a whisky fanyar aromája a vér sós ízével, nyelve fürgén körözött partnere nyelve körül. Maga sem tudta, mi ütött belé, miközben valósággal letépte magáról a ruhát, hogy foglya könnyebben hozzáférjen. Régen szeretkezett bárkivel is, ágyéka a jussát követelte.

Colbie sikoltott, amikor elélvezett, Jake hörgött, mint egy vadállat. Nyitott jobb szemében felismerés villant, ahogy fogva tartójára nézett.
– Már emlékszem…
A férfi nehézkesen beszélt, mintha a szájában rongyok lennének.
– A seriff tette a hátizsákomba a kést és az órát… a seriff volt az!

* * *

Szakadt az eső, ám Jake nem törődött vele. Fogalma sem volt róla, hol jár, de nem tetszett neki a település. A házak nyomasztóan szürkének tűntek, a helybeliek pökhendinek – már amennyit felfogott a körülötte lévő külvilágból.

Ki akart jutni Arbuysból, mert úgy érezte, átkozottul nem odavaló. Sáros pocsolyákat kerülgetett a néptelen főúton, és már látni vélte a határt jelző táblát, amikor egyszer csak rendőrök bukkantak elő, olyan hirtelen, akár kísértetek egy ködös temetőben. A kövér seriff vezette őket, aki úgy vigyorgott, mint egy kiéhezett ragadozó, aki a zsákmányára akadt végre.

– Én emberem – mondta mosolyogva, miközben leszorította Jake-et a sárba, és a kezébe erőszakolta a véres kést.
– Szorítsd erősen, kutya! – parancsolta.
Jake nem tiltakozott, hozzászokott már, hogy eltiporják. Még ha fel is fogta volna, mi történik, akkor is tehetetlenségre kényszerül a túlerővel szemben.

* * *

Colbie, ahogy a férfi meséjét hallgatta, arra a következtetésre jutott, Ericnek valójában vagy sejtelme sincs róla, ki az igazi bűnös.
A nőt undorral töltötte el a lehetőség. Agya azon járt, hogyan tudná a seriffet rávenni, hogy beismerje, nem a valódi gyilkost helyeztette vád alá.
– Hiszek neked! – súgta Jake fülébe, aztán fölébe hengeredett.
Újra szeretkezni kezdtek, majd amikor befejezték, Colbie a férfi mellé hengeredett, és sokáig suttogott a fülébe.

* * *

Eric Dorset óvatosan kortyolgatta a tűzforró feketét, tekintetét fürkészően Colbie-ra szegezte.
– A kínok néha jobban megviselik azt, aki okozza őket, mint azt, aki szenved tőlük – mondta bölcsen. – Ha megittam a kávét, látni akarom az emberünket! Nem tűrök semmilyen kifogást, fel kell mérnem az állapotát. Már csak a te érdekedben is, hogy megbizonyosodjunk róla, a Ben halála okozta lelki sokk nem rombolta le a realitásérzékedet.
– Micsoda? – kérdezte Colbie.

Dorset elmosolyodott.
– Úgy értem, nem-e őrültél meg.
Néhány perccel később bármilyen forró is volt a fekete, a nagydarab férfi az utolsó kortyot is felhörpintette. Colbie némán előreindult, Eric lépteit a háta mögött nehézkes dübbenéseknek hallotta. Lelke mélyén kíváncsian várta a seriff reakcióját Jake megpillantásakor.

Tudta, egy olyan embert, aki tizenkét évesen megvakított egy felnőttet, nem lesz könnyű megtéveszteni, ám ő annyival is beérte volna, ha Eric arra a következtetésre jut, hogy bosszúvágya a megfelelő hatásfokon ég. A lépcsők engedelmesen kanyarogtak a lábuk alatt, a vetemedett pinceajtó hangosan nyikordult, amikor Colbie belökte. Eric merev arccal lépett be mögötte, és kifejezéstelen tekintetét a fogolyra szegezte.

Jake a sarokban kuporgott, arca egybefüggő, véres húsdarabnak látszott. Épen maradt jobb szemében fény parázslott. Noha úgy festett, mint akit hosszú ideje tortúráznak, a seriff mégsem dőlt be a látványnak. Eric pontosan tudta, hogyan kell kinéznie annak, akit heteken át folyamatosan gyötörnek. Az apja gyilkosának ilyen hosszú időszak után nem maradtak végtagjai; se keze, se lába, vak roncsként vegetált, a nyelvét is csak azért nem vágták ki, hogy hallják a sikolyait.
Eric közelebb ment a fogolyhoz.

– Kutya! – mondta gyűlölködve.
Colbie ekkor támadt rá hátulról a munkapadról felkapott kalapáccsal.
A seriff megtántorodott, de nem esett össze, valószínűleg még így is elbírt volna az asszonnyal, ha Jake váratlanul nem ugrik neki szemből. Mire a nagydarab rendőr felfogta, hogy a foglyot béklyózó láncok nincsenek a falhoz rögzítve, addigra az elítélt kirántotta oszlopnyi lábait.
Eric tompa puffanással hanyatt vágódott, és a következő pillanatban a kalapács újra lesújtott.

* * *

A seriff a falhoz láncolva tért magához, Colbie a végzet árnyaként magasodott fölé. Az összezúzott arcú gyilkos szorosan mellette állt. A kövér ember rángatni kezdte a béklyókat, de hiába, nem tudta őket elszakítani.
– Kár a gőzért, Eric – mondta az asszony hűvösen.
A seriff kimerülten felnézett a nőre.
– Miért, Colbie? – kérdezte. – Miért?
– Megcsalt az átkozott! – fröcsögte az asszony. – Megcsalt, érted?! Más városokban, ahová üzleteket kötni járt. A bosszú törvénye szerintetek csak a gyilkosokra vonatkozik, de Ben engem minden egyes nap, amikor távol volt, megölt! Elégtétel illetett a szenvedésekért, amiket rám mért, így hát egy nap leitattam, és lehoztam ide. Elhitettem, hogy nagyobb üzleti útra indult, aztán több mint egy héten át gyötörtem, pontosan úgy, ahogy a törvény, ha egy kicsit nyitottabb lenne, megengedné nekem.

– A kocsija végig ott állt a garázsba zárva, gondolom – feltételezte a seriff. – Aztán egy nap túllőttél a célon, és Ben belehalt a kínzásokba. Akkor beültetted a hullát az anyósülésre, elhajtottál vele a főútra, felhívtad a telefonjáról a saját mobilodat, majd összeszurkáltad a holttestet, és otthagytad. Bizonyára a csomagtartóba raktad a biciklidet, és azzal mentél haza. Külön figyeltél, hogy ne hagyj ujjlenyomatot, utána meg csak vártál nyugodtan, mintha mi sem történt volna, hogy rátaláljunk.
– Igen, de a kést magammal vittem – sziszegte Colbie. – Az óráját pedig eszembe se jutott lehúzni!

Hirtelen Jake-re mutatott.
– Nem tudom, hogy akadt fenn a hálótokon ez a szerencsétlen. Talán előbb találta meg a hullát, mint ti, és megtetszett neki a Rolex, hát lenyúlta. A kés dolgot viszont nem értettem.

Eric keserűen felnevetett.
– Amikor elkaptuk ezt a csavargót, biztosra vettem, hogy ő a mi emberünk, de perdöntő bizonyíték kellett, hogy az ügyet lezárhassuk – mondta savanyúan. – Fogtam egy akármilyen kést a talált tárgyak közül, odavittük ezt a tuskót Ben kocsijához, aztán miután párszor a hullába mártottam a fegyvert, egyszerűen a kezébe nyomtam

– Igazi seggfej vagy! – szögezte le az asszony.
A seriff vállat vont.
– Az meglehet – ismerte el. – És most mi a terved? Azt mondod majd, én is üzleti útra mentem?
Colbie megrázta a fejét.
– Téged hétfőig senki nem keres – válaszolta. – Annyi idő bőségesen elég, hogy örökre lelépjünk innét Jake-el. Előtte persze kinyírlak, Eric, nem szeretnék egy ilyen ellenséget a hátam mögött hagyni.

Az asszony a munkaasztalhoz sietett, és a kezébe vette a kalapácsot, amelyet egyszer már használt a rendőr ellen.
– Eljátszom veled a Diótörőt – mondta könyörtelen mosollyal. – Idáig is csak azért hagytam meg az életed, mert tudni akartam az igazat.
Eric behunyta a szemét. Colbie meglendítette a szerszámot.

Jake ütése ebben a pillanatban sújtott le a nőre, és a munkaasztalnak röpítette. Az asszony vércseként felvijjogott, miközben a fogai felhasították a száját belülről. A vér íze feldühítette, eszelősen az árulóra rontott, ám az elkerülte rohamát, és újra megütötte. Ezúttal a gyomorszáját találta telibe, és mialatt Colbie térdre rogyott a fájdalomtól, kifeszegette az ujjai közül a kalapácsot.

Az asszony felsikoltott, mert ellenfele nem bánt kesztyűs kézzel vele, kíméletlenül eltörte a hüvelykjét, ahogy elorozta tőle a szerszámot. Colbie nyüszítő hangon zokogni kezdett, miközben Jake egyszerűen leverte a fali kampókról a seriffet fogva tartó láncokat.
– Köszönöm, Lex! – mondta a nagydarab férfi. – Szép munka volt!

* * *

Lexington Roberts illatos havanna szivarra gyújtott, aztán kevert magának egy whiskyt, és a nappali ember nagyságú állótükrében szemrevételezte magát. A forró fürdő, és az alapos orvosi ellátás csodákat művelt, bár még mindig látszott rajta, hogy az utóbbi néhány hetet meglehetősen rideg körülmények között töltötte.

Amikor több mint három héttel ezelőtt Eric Dorset telefonhívására riadt az éjszaka közepén, habozás nélkül igent mondott a kérésére. Az arbuys-i seriff rávette, hogy utazzon a településre, mert a nagybátyját megölték, és bár csaknem teljesen biztos a tettes kilétében, a segítsége nélkül képtelen rábizonyítani.

Amikor a kövér rendőr felvilágosította a helyi jogrendszer különlegességéről, a bosszú törvényéről, majdnem hátat fordított neki, végül azonban mégis igent engedett, amikor Ben maradványaival szembesült. Hajlandó volt a kínokat is vállalni, hogy Colbie-t hatósági tanú előtt vallomásra bírja, noha a fájdalomcsillapítóként használt whisky szemernyit sem hatott rá. Az asszony, ha nem lett volna félig-meddig tébolyodott, talán rájöhetett volna, hogy hétköznapi ember két üveg Jack Daniel után képtelen szeretkezni, hacsak nem rendelkezik azzal a rendkívüli képességgel történetesen, amellyel ő: hogy egyáltalán nem hat rá az alkohol.

Ahogy Dorset egyenruhásai a pincefalhoz láncolták, rögtön gyanította, odakerült, ahol a nő Ben bácsit több mint egy héten át kínozta. Lehet, hogy az öreg nagy kujon volt, de akkor sem ezt érdemelte. Lex elhitette Colbie-val, hogy nem emlékszik semmire, közben pedig a seriff folyamatosan nyomást gyakorolt rá. A nő végül megtört, mialatt őt kezdte kínozni, aztán a karjaiba hullott, és mindent bevallott. Azt hitte a seholból sehová nem tartó Jake-ben szövetségesre tehet szert.

Lex tulajdonképpen máris hazatérhetett volna, de mivel itt másfajta törvények uralkodtak, távozása előtt élni akart a vérrokonok különleges előjogával. A kínzás ugyan távol állt tőle, de a bosszút jogosnak ítélte, különösen, ha gyorsan és fájdalommentesen megszabadíthatja egy bomlott elméjű asszonytól a világot.

Felhajtotta a whiskyt, elnyomta a félig szívott szivart, felemelte a komód tetejére készített revolvert, aztán rezzenéstelen arccal a pincelejáró felé indult, hogy a 45-össel vérvörös búcsúcsókot leheljen Colbie Roberts homlokára.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 4 db)