Vérrel írt krónikák XX.
Gyorsan haladtunk felfelé. Ariel ügyességét és erejét kihasználva, pók módjára kúszott felfelé a falon, egyenesen a kupola irányába. Kihasználta a felület minden apró egyenetlenséget, én pedig egy hosszú pillanatra rácsodálkoztam a nem mindennapi jelenségre. Eddig csak poros kódexek kopott lapjain olvastam hasonlóról, de így élőben megcsodálni a dolgot egészen lenyűgöző élmény volt.
Láttam, hogy Amelia azúrkék színben tündöklő asztrálszárnyai segítségével kapaszkodik felfelé, a falból frissen sarjadó kőkockák mentén haladva. Teste könnyedén lebegett előre, míg sistergő energiaszárnyai szürreális, önálló életet éltek. Zümmögve tapogatóztak körbe, hogy azután rátekeredjenek a lépcsőfokokra és magukkal húzzák a lány elernyedt testét. Egy pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét és önkéntelenül megborzongtam. Szeméből nyersfehér energia áradt, máskor kedves, bájos arcvonásai pedig kifejezéstelenné váltak, az események sodrában azonban nem volt alkalmam alaposabban megfigyelni őt.
Narmiraen más módszert választott a feljutásra. Az árkádok közötti távolságokat teste lebegtetésével hidalta át, hogy azután puhán érjen földet a túloldalon. Gyanítottam, hogy a levegő elem minőségét hívta életre magában valami ősi, tünde varázslat segítségével.
Goarm megsimogatta borostás állát és kaján pillantást vetett rám.
- Már csak én maradtam neked!
- Épp ettől tartottam – morogtam, majd néhány mágikus igét elsuttogva életre hívtam az árnyat. Megragadtam a bérgyilkos csuklóját és hagytam, hogy a semmiből ébredő, koromszínű örvény magával ragadjon minket.
A sötétség mindig a lépcsősorok végén okádott ki minket magából, hogy azután újra elnyelje a testünket. A köztes dimenziókban való lebegés, majd az ezt követő anyagiasulás érzése éles ellentétben állt egymással és kezdtem megérteni néhai testőröm ellenszenvét, mellyel az utazás ilyetén való módja ellen viseltetett.
Könnyedén haladtunk előre és csak az utolsó, a kupola legmagasabb pontja felé nyúló hídon szakítottam meg kapcsolatomat az árnnyal. Úgy hittem, hogy a szokásos módon feloldódik majd az éter hideg hullámaiban, ám legnagyobb meglepetésemre nem ez történt.
Épphogy elengedtem Goarm kezét, amikor egy kristálytiszta kép izzott fel az elmémben. Annyira életszerű volt, hogy önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Éreztem, hogy a dimenzió újfent kifordul sarkaiból és a zuhanás ismerős érzése, majd az azt követő, erőteljes rántás után, egy számomra idegen dimenzióban találtam magam.
Csillagokkal és galaxisokkal teli, végtelen űr ölelt körbe. Szilárd talajt éreztem a talpam alatt, ám amikor lenéztem, csak az apró, fénylő pontokkal sűrűn teleszórt, szédítő feketeség nézett vissza rám. Egy lépést tettem előre es láttam, hogy lábam nyomán fodrozódni kezd az áttetsző, szilárd felület. Álmélkodásom szülte kábulatomat, egy finomságában is erőt sugárzó női hang határozott, idegen zöngéi törték meg.
- Te vagy hát az, akit az ő álmaiban is láttam... Mindig kedvtelve nézegettem azokat a fájóan édes töredékeket!
Lassan a hang irányába fordultam, és kíváncsisággal vegyes csodálattal adóztam az előttem álló királynői jelenés előtt. Hatlábnyi magassága még a jól megtermett férfiak között is ritkaságszámba ment. Széles, szögletes arca és nem mindennapi intelligenciáról árulkodó, jégkéken csillogó tekintete megsúgta nekem azt, hogy az óidők egyik nagyhatalmú teremtményével hozott össze a sors. Egyedi arcéle és rövid, hószínű haja tette teljessé a képet. Éteri fátyolként aláomló, ködszerű ruhája sejtetni engedte izmos alakját és könnyed, mégis energikus mozdulatai egyértelműen jelezték számomra azt, hogy egy gyakorlott harcossal akadt dolgom.
Folyton száguldó agyam már meglódult volna, hogy őrült módjára kutassa a választ, ám az emberi emlékezet végtelen tudású könyvtára ezúttal a segítségemre sietett. Kétségek nélkül mondtam ki a nevet, amely elemi erővel robbant a tudatomban.
- Elinor!
Válasz helyett halvány főhajtással nyugtázta kijelentésemet, majd karjait jelentőségteljesen széttárta.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta várok rád. Ideát nem létezik idő, de szeretném megkönnyíteni emberi fogalmakhoz szokott elméd dolgát, így azt mondom, hogy a ti mértéketek szerint tizenháromezer éve létezem ezen a helyen.
- Ez valamiféle köztes dimenzió?
- Ez a világ már a teremtés kezdete előtt létezett és itt lesz azután is, hogy napotok vöröslő szíve utolsót dobban.
- Az előbb Aleysiáról beszéltél, nem igaz?
Ajkán bölcs, ám leereszkedő mosollyal megrázta a fejét.
- Tudnod kell, hogy többek vagyunk, mint a név, melyet ránk aggatnak, de... Igen, egy része még emlékszik régi önvalójára és rád is.
- Mondd, van rá esély, hogy visszakapjam őt?
- Az egyetlen biztos dolog a világegyetemben, a változás. Nem élheted át kétszer ugyanazt a pillanatot, még ha az számodra oly boldog volt is...
Keserűen elmosolyodtam.
- Rejtvényekben beszélsz.
- Benned is ott van a fiatal emberiségre oly jellemző elvárás. Mikor tanuljátok már meg elfogadni a jót úgy, ahogy az épp megtörténik veletek? Azzal, hogy folyton többre, jobbra vágytok, elszalasztjátok a boldogság megélésének a lehetőségét is.
Villámcsapásként hasított belém legutóbbi álmom megrázó eseményeinek az emléke. A sejtés, mely már jó ideje bennem motoszkált, most keserű bizonyossággá érett lelkemben. Még emlékeztem a sötét angyal gúnyos hangjára és a szavakra, melyeket hozzám intézett:
- Visszakapom őt, de nem úgy, ahogy szeretném.
Nem szólt hozzám, de tekintetében most az együttérzés fényei remegtek. Fájdalmasan felnevettem.
- Ugyan, mihez kezdjek ezzel az üzenettel? Mit nyerek vele, ha...
- Időt.
- Időt? Mihez?
- A megértéshez és ahhoz, hogy elfogadd a döntésedet, amit a nem is olyan távoli jövőben kell majd meghoznod.
Végtelen ürességet éreztem most és csak nehezen bírtam összeszedni széthulló gondolataimat.
- Érez még valamit irántam?
- Az elvárásoktól terhes, önző állapotra gondolsz, amit az emberek szerelemnek hívnak? Nemsokára megérted majd, hogy ennek az érzésnek magasabb szintjei is léteznek a világegyetemben.
- Mondd, miért segítesz nekem?
Elhallgatott egy pillanatra, ám tekintete továbbra is kifürkészhetetlenül csillogott.
- Az időhurok, amit létrehoztam, hamarosan visszakanyarodik önmagába – suttogta talányosan, majd látván értetlen arckifejezésemet újra elmosolyodott. - Ideje visszatérned a világodba!
***
A lépcsősor tetején eszméltem fel. Olyan volt, mintha egy vihar kellős közepébe csöppentem volna, ahogy a terem kupolája alatt tomboló, rubin színű energia vortex ropogva elnyelt mindent, ami mozdítható volt. Egy pillanatra még felsejlett előttem Amelia aggodalomtól terhes arca, azután magába szippantott minket a megnyíló dimenziókapu...