Vércsillag
Vércsillaga pislákol a messzi égen,
S én a halállal játszok ezen a télen,
Farkasszemet nézünk s mindig veszítek,
De tudom, hogy már időm elérkezett.
Két kezem nyújtom a kaszás felé,
Ölelem s szeretem, hogy eljött elém,
Újra szemébe nézek, s köpenye rejtekébe suttogom,
"Édes halál, itt vagyok, vidd lelkem".
Felcsillan a kasza penge a holdfényben,
S boldogság öleli át vérző lelkem,
Kérlelem, "siess, sújts le rám",
De ő kérdőn rám néz, "Te már vártál rám?"
"Igen, vén arató, siess, vidd lelkem magaddal,
Ne kelljen többé élnem e fájdalmas tudattal",
Rám néz ismét holtgödrein keresztül,
És így szól fejemben hangja minden szó nélkül.
"Hiszen mindenki fél tőlem, s mindenki elkerül,
Te mégis önként, tiszta szívből elém terülsz,
S átadod magadnak az ismeretlennek, ami vár rád,
A halálod után..."
A földre nézek, mert nem bírom állni tekintetét,
És érzem magamon rothadó leheletét,
"Halál, ne késs már, tedd a dolgod, amiért létezel,
Nem érdekel, mi vár ott, csak vedd, vedd a lelkem."
"Ne hagyd, hogy tovább szenvedjek,
Ne hagyd, hogy tovább kérleljelek,
Ölj meg, vigyél magaddal, vidd a lelkem pokolba,
Mert ami a földön élet, számomra a kínok kínja."