Sanya és Gabó 3 - Alma a fájától

Szépirodalom / Novellák (833 katt) Xenothep
  2015.10.09.

Kellemesen fáradt voltam már az egész napos készülődéstől, pedig az igazi cirkusz még csak most kezdődik. A ceremónia előtt, a tükör előtt állva harcoltam a nyakkendőmmel, Sanya meg körülöttem ugrabugrált.

- Ne úgy, te idióta! Mit művelsz, barbár, ennek lelke van! Édes Istenem… Na, hadd segítsek, mielőtt felkötöd magad!

Valami különös fél kábulatban voltam az egész szertartás alatt. Tapsoltam, ha kellett, mosolyogtam, amikor illendő volt, de nagyrészt csak mentem öcsém után, és csináltam, amit ő. A templomban aztán, amikor eljött a nagy pillanat, és apám odakísérte Lidit az oltárhoz, ahol Ferkó mosolyogva várta, úgy éreztem, százszor inkább kapálnék kint a pusztában tűző napsütésben, minthogy itt legyek. Húgom egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű volt, pedig nem csináltak nagy ügyet sem a ruhából, sem a sminkből. Mindenki meg volt hatva, mindenki nagyon boldognak tűnt, csak én éreztem úgy, mintha temetésen lennék, nem pedig esküvőn. Aztán, amikor apám megfordult, és megláttam tekintetének villanását, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Az atya elmondta a szövegét, ez is helyén való volt, kedvesen hangzott, emelte a hangulatot, majd jött a gyűrű, végül a kegyelemdöfés:

- Csókold meg a menyasszonyt!

Ferkó Lidihez hajolt, én pedig elfordultam. Az emberek tapsoltak, nevettek, anyám szipogott, csak apám ült úgy, mint aki karót nyelt. Ezután jött a szokásos móka, csokorhajítás, nevetés, taps, rizsszórás, kismillió áldás, valamit én is mondtam nekik, végül elindult a menet. Az alkalomra rendbe hoztam a kocsimat, Sanya segített lemosni, de nem cicomáztuk fel. Öcsém azt mondta, ha bármiféle díszt teszünk rá, vagy akár virágot, úgy fog kinézni, mintha az autót temetnénk, annyira ócskának néz ki. Ebben igazat kellett neki adnom, de azért hagytam, hogy pár színes lufit felkötözzön az antennára. Megszemlélte a művét, aztán beült mellém a kocsiba.

- Na. Igaz, hogy így meg bohóc kocsi, de meg kell adni a módját.
- Az – dünnyögtem, aztán kivettem a tűzszerszámomat, meg a dohányt zakóm zsebéből, az öltönyt meg a hátsó ülésre hajítottam. Elég sok kocsi indult meg Vacogacinege felé, ahol a lakodalmat üljük majd, de nem akartam betolakodni a sor elejére, mert tartottam tőle, hogy a verda cserben hagy. Ahogy figyeltük az előttünk az útra kanyarodó autókat, Sanya is rágyújtott, és a rádiót próbálta életre kelteni.
- Ne fáradj, nincs bekötve.
- Sebaj. Az atya nagyon szépen beszélt, ugye?
Bólogattam.
- Aham.
- És szépek voltak ők ketten, Ferkó, meg Lidi.
- Igen, szépek voltak.
- Az a sok galamb…
- Ja, galambok.
- Meg Lidin az a fekete motoros szerkó, Ferkónál meg a géppisztoly…
- Igen.
- Gabó, mi bajod van?
- Nekem? – kérdeztem meglepetten. – Ugyan mi lenne?
Sanya a szemeit forgatta.
- Gyere már vissza erre a planétára, baz! Megint bementél a fejedbe.
Vállat vontam.
- Bocs, fáradt vagyok.

Éreztem, hogy még mondani akar valamit, de végre az utolsó autó is kikanyarodott, így én is elindultam. A járgányom dorombolt, mint egy tüdőlövéses párduc, elégedetten csaptam hármasba a recsegő váltót. Sanya lehúzta az ablakot, kiköpött rajta, aztán a zsebébe nyúlva előhúzott egy lapos üveget.

- Ahogy elnézem, alapozni kell, vagy elszívod az összes energiámat ma este.

Felém nyújtotta az üveget, oda se nézve húztam meg. Barack volt, de nem elég hideg, megborzongtam.

- Kösz.

Amikor beértünk a faluba, hamar kerestem egy félre eső parkolóhelyet, aztán megindultunk a közösségi ház felé. Az utcán annyi ember volt, mint falunapokkor, aggódva néztem körül. Sanya bátorítóan veregette meg a vállam.

- Ne félj, itt vagyok.
Valaki felénk kiáltott.
- Hé kölkök! Sanya, Gabó, várjatok már!
Magdus nénje hömpölygött felénk az úton, és hatalmas ölelésbe szorított mindkettőnket.
- De jó, hogy itt vagytok végre!
Ezt úgy mondta, mintha nem az imént váltunk volna el egymástól még Zombilövőn.
- Kézcsókom.
- Anyátok, apátok merre?
Nagyjából a falu központja felé intettem.
- Már ott vannak, gondolom.
- Nagyszerű! Odaértek, mondjátok meg, hogy ha itt akarnak aludni esetleg, akkor van hely!
- Feltétlenül.
- Na, jól van, menjetek, mindjárt mi is indulunk!
Megindultunk mi is szófogadóan, Sanya felröhintett.
- Elképzelem, ahogy apánk kóvályog a vendégszobában…
- Én el sem tudom képzelni.

Apám nem kifejezetten az a vendégeskedős ember. A saját házában bármikor bárkit szívesen fogadott, de hogy elmenjen máshoz csak úgy, a beszélgetés kedvéért, arra szökőévenként volt csak példa. Azt tartotta, hogy mindenki nyugodjon a saját vackán, és ezzel maximálisan egyetértettem.

Megérkeztünk a közösségi házhoz, egy pillanatra megtorpantam. Öcsém megfogta a karom, és türelmesen duruzsolva vonszolni kezdett befelé. A megterített asztalok U alakba voltak rendezve, mindenki ott nyüzsgött, a helyét keresgélve. Részemről megálltam a fal mellett elveszetten, mire a fiú felsóhajtott.

- Na, jó, ez így nem állapot… Várj meg itt, mindjárt jövök!

Nézelődtem jobb híján, odaintettem egy-egy embernek, akiről sejtettem, hogy ki lehet, nekem is intettek páran, akikről fogalmam sem volt, hogy ők kicsodák. Elszórakoztam ezzel vagy öt percig, aztán észrevettem, hogy a jobb oldali asztal sor közepe táján ül egy fiatal leányzó, és mosolyogva integet. Ragyogó kék szemei egyenesen rám szegeződtek, tévedés kizárva, visszaintegettem hát. Közben már Sanyát kerestem a tekintetemmel, de a lány tekintetét még mindig magamon éreztem. Öcsém végre előkerült, intett, hogy induljak bal felé.

- Emlékszel, anyai nagyanyánk komaasszonyára?
- Nem én.
- Atom német akcentusa van, és asszem, Romániában ment férjhez.
- Ja, hogyne! Mein Gott, de hideg fan! Miért nincs betyújtfa esz a faszkályha, lefaty ász ember füle!... Kapornak hívott, mert nem tudta kimondani a nevem.
- Aham! Engem meg következetesen Alexnek becézett.
- Na és, mi van vele?
- Tőlünk nem messze ül, engem nem ismert fel még, de esélyes, hogy belefutunk.
- Attól mentsen meg minket mein Gott!
- Én is így gondolom. No, ülj le, ez a te helyed.
Az ismerős szavakra elmosolyodtam.

Kicsi gyerekkoromban egyszer elkóvályogtam éjjel. Nem szándékosan, álmomban történt. Pokoli forróság szikkasztotta Zombilövőt akkor már egy hete, anyám nyitva hagyott ajtót, ablakot, hogy legyen egy kis huzat, én meg megindultam. Szüleim így jöttek rá, hogy alvajáró vagyok. Az első alkalom meghatározó lett, mert meglepett a vihar, én meg valahol a pusztában tértem magamhoz, miközben fölöttem az ég éppen leszakadt. Apám talált meg, jól emlékszem rá, bár másra egyáltalán nem. De a kép, ahogy a nevemet ordítva rohan felém, átázott, nyitott ingében, miközben fölöttünk csapkodnak a villámok, én pedig majd belehalok a rettegésbe… Ő nem félt. Soha semmitől nem félt, úgy hiszem. Emlékszem, hogy felkapott, és magához ölelt, de képtelen voltam megnyugodni, csak üvöltöttem.

- Ne félj, kicsi fiam! Senki nem bánthat. Velem vagy, én pedig vigyázok rád. A vihar sem bánt, ez csak eső, meg szél.
Erős karjaiban tartva vitt visszafelé, fejemet a mellkasához szorítva, és akkor mondott valamit, amit soha nem felejtettem el.
- Az eső, meg szél a tiéd, ez a föld is a tiéd, mert ez a te helyed.

Nem emlékszem, hogyan értünk haza, mi történt ezután, csak arra, hogy ha tornyosultak a viharfelhők, akkor őrjöngésig bepánikoltam. Olyankor apám mindig átölelt, és elmondta a varázsszavakat.

- Ez a te helyed.

Később a félelem elmúlt, sőt, egészen megszerettem a vihart, amikor megéreztem az erejét. De nem volt vele szerencsém, mert később aztán egy másik viharos napon kaptam egy figyelmeztetést, hogy ne felejtsem el tisztelni. Időről időre, nagy ritkán még előjön a megmagyarázhatatlan félelem, de már nem kötődik az időjáráshoz. Sanya is megtanulta, mit kell csinálni, ha bajban vagyok, ismerte a szavakat. Hogy miért pont velem történtek meg ezek a dolgok mindig?... Nem tudom. Így kellett lennie.

Most leültem helyemre, és meg sem lepődtem különösebben, hogy majdnem pont szembe kerültem a kék szeművel. Végre elkezdték a ramazurit, a vőfély figyelmet kért, felkapott egy üres tálat az asztalról, Lidi pedig átvette, a feje fölé emelte, és a földhöz vágta. Hangos éljenzés tört ki, amikor sepregetni kezdtek Ferkóval, aztán jöttek a pincérek az első fogással. Sanya úgy evett, mintha élete utolsó napja lenne, de én épp csak belekóstoltam a fogásokba. Néztem fiatalabbik testvéremet, amint boldogan nevetgélnek Ferkóval, próbáltam felfogni, hogy már feleség, de minduntalan csak a régi emlékek jutottak eszembe. Kavarogtak a fejemben a képek, ahogy két évesen totyog körbe az udvaron, kapaszkodva fekete kutyám bundájába, vagy épp egy cső kukoricát majszol a tornácon ülve, kergeti a kis csirkéket vidáman kacagva, segít anyámnak csigatésztát készíteni a leveshez, kisnyulat simogat, vagy tágra nyílt szemekkel nézi a csillagos égboltot.

Sanya átnyúlt a villájával, felszúrta a rántott hús szeletemet, és a saját tányérjára rakta.

- Kár beléd, ahogy elnézem.
- Rá se ránts, fald csak fel nyugodtan!
- A helyedben zabálnék, mint a disznó.
- Zabálsz, mint a disznó, csak mondom.
- De neked is kéne. Van fogalmad róla, hány rokonnal kell majd áldást innod?
Körülnéztem.
- Miért, vannak rokonok is?...
- Ugyan, menj már! Látod ott szemben balra például, azt a vörös ruhás, hatalmas asszonyt?
- Az lenne a csoda, ha nem látnám. Bika megkergetné, az biztos.
- Na, ő például nagyapánk unokatestvérének a lánya. Ha megölsz, akkor sem tudom, mi a neve. Akik körülötte ülnek, az mind az a család. A kiskölykök, akik futkároznak ott a lufival, mind másod unokatestvéreink.
- Tényleg?
- Amott meg, Tamás bátyjáéktól jobbra az a szürke öltönyös kisöreg, az anyánk nővérének a férje.
- Te honnan tudsz ilyeneket?
Sanya vállat vont.
- Nem tudom. Fejemben maradt, amikor apánk elmondta.
- Jó, de mikor láttad őket utoljára?
- Évekkel ezelőtt valami családi eseményen.
- Mégis emlékszel. Csuda egy gyerek vagy te.
Elmosolyodott.
- Dehogyis!

Mesélt egy-két anekdotát a családról, jobbra-balra mutogatva mondta, hogy ki kicsoda, én pedig próbáltam követni, de túl sok volt a fölösleges információ. A hangulat egyre jobb lett, lazult a társaság, így a desszert után felkerekedtem.

- Sanya, asszem ideje, hogy igyunk pár kortyot. Sör, bor, rövid, mit hozzak?
- Mindegy, csak hideg legyen!

Csapoltam magunknak egy-egy korsó sört, aztán visszaültem. Közben a zenekar már hangolt, úgy gondoltam, lassan ideje meglépni, mielőtt elkezdődik a mozgás. Végeztem sörömmel, indultam egy újabb körért, aztán végül ott is ragadtam az asztal mellett, ahol az italok voltak. Egy apám korabeli, fülig mosoly férfi kérdezgetett mindenfélét a családról, Zombilövőről és a hibrid csirkékről, én pedig illedelmesen válaszolgattam, noha nem tudtam, kihez is van szerencsém. Amikor végre elpályázott, gyorsan csapoltam magamnak még egy korsóval, és igyekeztem minél távolabb kerülni az ismerősöktől. Csak tébláboltam a tömegben, amíg Sanya karon nem fogott, és ki nem kormányzott a levegőre. Odakint is elég sokan nyüzsögtek, de ismerős arcot csak elvétve láttam. A deszkakerítésnek támaszkodtam egy nyugalmasabb helyen, és rágyújtottam. Sanya felsóhajtott:

- Hát nem nagyszerű a nyári este andalító zsongása?
Az épület felé intettem.
- Erre a tunnya-tunnya zenére gondolsz?
- Ez hagyományos lakodalmas zene.
- Ja? Azt hittem, inkvizíciós kínzóeszköz.
Öcsém felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Te mikor lettél ilyen marha cinikus?
- Emlékszel arra a tavalyelőtti kilengésünkre, amikor almát loptunk a szomszéd faluban?
A srác elröhintette magát.
- Aha!
- Na, akkor.

Nem volt nagy ügy igazából, csak kellemetlenül kínos és fájdalmas. Fogalmam sincs, miért mentünk már át Gizdamenőre. Sokáig maradtunk, hazafelé pedig végig a kertek alatt jöttünk, mert eltévedtünk. Ránk sötétedett, megéheztünk, adta magát a helyzet a rengeteg gyümölcsfa láttán. Átmásztunk egy kőfalon, ahol is almafák erdeje fogadott minket. Három perc se kellett, hogy elfoglaljunk egy-egy fát, és ordenáré csámcsogással álltunk neki elpusztítani a termést. Öt perc se kellett, hogy megjelenjen két borjúnyi, acsarkodó németjuhász, és tíz másodperc se kellett, hogy elérjük a kőfalat, de ez utóbbiban benne foglaltatik még pár alma leszedése is.

Sanya ugrott át először, én azonban elvétettem a ritmust, és amint átlendültem a falon, a lábam megcsúszott, így lovagló ülésben értem kerítés gerincet. A két kutya közben odaért, lelkesen láttak neki, hogy lerágják a fél lábam, de ez nem különösebben zavart abban a pillanatban, mert épp próbáltam újra levegőt venni. Öcsém szegény szintén nem kapott levegőt, mert annyira röhögött, csak ült a földön, körülötte szétgurult almák, és hápogott. Az éktelen ugatásra aztán fény gyúlt a házban, éreztem, hogy ebből a helyzetből nem mászok ki ép bőrrel. Annyi lelkierőm maradt, hogy megdobáljam a két kutyát almával, aztán halk nyikkanással lefordultam a kerítésről, szerencsére az út felé.

Sanya összeszedte a maradék almáinkat, meg engem, majd még mindig vinnyogva a röhögéstől húzni kezdett a porban, mivel járni képtelen lettem volna. Elvergődtünk a közeli patakig, Sanya bevágott a vízbe, aztán leült a parton, és jóízűen falatozni kezdett. A víz jótékony hidegétől lassacskán enyhültek fájdalmaim, de vagy félórát pancsikoltam, mire ismét lábra tudtam állni. Eközben én is almát eszegettem, hogy legalább éhen ne vesszek. Sanya közben már épp lenyugodott volna, amikor visszanézett, amerről jöttünk, és újra elkapta a röhögés. Akkor elhatároztam, hogy ha még egyszer az életben képes leszek járni, almával fogom agyon dobálni. De a jókedve jogos volt. Visszanézve láthattam, hogy a kertet csak alig negyven méteren határolja a kerítés, simán megkerülhettük volna akár. Kész szerencse, hogy a kutyák lusták voltak megkerülni.

Öcsém is ezen elmélkedhetett, mert remegő szájszéllel ácsorgott mellettem. Legyintettem.

- Nevess csak nyugodtan, különben megfulladsz.
- Á, nehem!...
Krákogott egyet, hogy uralkodjon az ingeren, aztán felém intett a poharával.
- Hol is tartottunk?
- Asszem, te ott, hogy most szemétül le fogsz részegedni.
- Ja, mer’ te aztán frissen facsart almalevet iszol, mi?
Vállat vontam.
- Figyelj, ezt máshogy nem tudnám elviselni.
- De ne már! Nem élvezed a bulit?
- Nem tom… valahogy most nincs kedvem ehhez az egészhez.
Sanya elnézően mosolygott. Vártam, hogy megszólal, de csak nézett, úgyhogy felvontam a szemöldököm.
- No?
- Csak azon gondolkodtam, hogy tiszta apánk vagy.
Ez a kijelentése komolyan meglepett.
- Ezt hogy érted?
- Pont olyan magadnak való vagy, mint ő. Tudod, most mit csinál?
- Lövésem nincs.
- Bent ül az asztalfőn, és nézi, ahogy mindenki baromi jól érzi magát, de részt nem venne a mulatságban.
- Teljesen megértem. Nekem az a mázlim, hogy meglóghatok bátran, nem lesz belőle sértődés. Ő biztosan kutyául szenved.
Sanya megcsóválta a fejét.
- Csak én lógok ki a családból?
- Jahm. Talált gyerek vagy. Egy nap szamárhátra kötözött kosárban érkeztél a faluba. Először azt hittük, kis szamár vagy, úgy bőgtél, de aztán megnőttél, és már látszik, hogy nagy szamár vagy.
Öcsém elnevette magát.
- Te kutya, te… Menj be, és táncolj!
- Nincs az a hatalom, baz. Apánk hamarabb fog brékezni fejen állva, mint hogy én táncolni kezdjek.
Egy fiatal lány állt meg mellettünk. Amikor felpillantottam, a kékszeműt pillantottam meg.
- Sziasztok!
- Neked is szia! – vigyorgott öcsém, én meg csak bólintottam.

Ők beszélgetni kezdtek, de már az első mondat után kikapcsoltam, és csak néztem, ahogy a jókedvű népség bulizik. Valaki épp hanyatt esett a lóitatóba, nevetés harsant, bentről folyamatosan dübögött a zenének titulált lárma, kezdtem unni magam. Sanya felém fordult.

- Megyek be sörért, kérsz?
- Jó, hogy!

Átadtam neki korsómat, ő meg belevetette magát a tömegbe. A lány ott maradt, és kíváncsian nézett rám, csodálatosan ragyogó kék szemei úgy függtek rajtam, mintha glóriám lenne. Kissé zavartan kérdeztem.

- Ismerlek?
Felnevetett, és a vállamra tette a kezét. Kissé megrezzentem, de nem akartam modortalan lenni.
- Persze, te buta! Ditke vagyok innen Vacogacinegéről! Te tanítottál meg fára mászni, meg nádsípot csinálni. Igaz, már évek óta nem találkoztunk.

Diplomatikusan elmosolyodtam, és ezerrel gondolkodtam, ki is lehet ő, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. A lány közben csacsogni kezdett, áradozott Lidi gyönyörű ruhájáról, a gyönyörű frizurájáról, és hogy milyen szép pár ők ketten Ferkóval. Kedves volt, és közvetlen, de beszéd közben örökké megérintette a vállamat, vagy belém karolt, engem pedig az ilyesmi mindig is nagyon idegesített. Közben öcsém is megjött, hálásan nyúltam a korsómért.

- Drága testvérem! – koccintottunk, aztán majdnem a felét ledöntöttem egy szuszra. Mégis csak berúgok ma, úgy döntöttem. Ditke integetett valakinek, aztán felém fordult.
- Mindjárt jövök!
- Remek! – mondtam, és úgy éreztem, hogy a merev vigyor leesik az arcomról. Sanya elnézte Ditkét, ahogy az eltűnik, aztán felém fordult.
- Csak nem csajozol?
- Csak nem. Idefigyelj, szedd le rólam, csábítsd el, vagy üsd le egy lapáttal, én nem bánom, csak tartsd tőlem távol!
- Na, miért?
- Mert megőrülök tőle.
- Szerintem aranyos. Jóféle. Olyan cicás.
Bólogattam.
- Igen, igen, nagyon aranyos, kedves, meg bájos, édes, mint az almás pite, de nekem már túl sok volt belőle.
- Pedig szereted az almás pitét – felelte elmélázva.
- Sanya, ne legyél vidéki, baz!
- Mondom, neked való! Nézd csak meg! Pont ott gömbölyű, ahol kell.
- Mikor lettél te kerítőnő?
Öcsém a fejét ingatta.
- Íme, az én erős és bátor bátyám. Ledönti a bikát, ráordít a legnagyobb és legloncsosabb kóbor kutyára is, egy szál csúzlival szembeszáll a bevadult pulykával, lekaszálja a villámot, de egy kicsi, cserfes lánykától elretten.
- Befejezted? – kérdeztem szelíden, mire vállon boxolt.
- Maradj már! Komolyan nem értelek.
- Nem kell megértened. Tudod jól, mennyire utálom, ha tömeg van, nem szeretem, ha ölelgetnek, és kifejezetten rühellek idegenekkel beszélni a semmiről.
- De ő nem idegen! Itt senki nem idegen! A fele rokon, a másik fele meg a rokonok rokona, vagy mit tudom én. Mindenkit én sem ismerek.
Felsóhajtottam.
- Mellesleg a bika még borjú volt, a kutyára félelmemben ordítottam, és az egészet a pulyka kezdte. Ami meg a villámot illeti, az kurván fájt.
- Kell neked kaszával a válladon mászkálni viharban a szántón. Csoda, hogy egyben vagy.
- Valahogy csak haza kellett mennem!
- Ja, és attól féltél, hogy a kasza meg kihajt, ha otthagyod?...

Megittam söröm maradékát, aztán a ház felé indultam. Sanya utánam jött, és békítően brummogott valamit. Odabent egy pillanatra megtorpantam, aztán céltudatosan indultam ahhoz az asztalhoz, ahol az italok sorakoztak. Félúton járhattam, amikor egy kéz kinyúlt, és a mellényemnél fogva megállított. Kényszeredett mosollyal fordultam meg. Az asztalnál lévő vidám társaság szerencsére rám se hederített, viszont a kéz tulajdonosa annál szélesebben vigyorgott rám.

- Üdv Tamás bátyám! – köszöntem illedelmesen. Az öreg megint nem volt szomjas épp, én pedig azon gondolkodtam, láttam-e valaha józanul egyáltalán. Mondott valamit, és egy teli üveget nyomott a kezembe.
- Muchas gracias tió Tomás! – vigyorogtam, aztán kiszabadítottam magam. Sanya meglökte a vállam.
- Te spanyolul dumálsz az öreggel?
- Amilyen tajt részeg, szerintem simán megértette. Viszont nézd, milyen jól néz ki ez a pálinka!
- Kapok?
- Naná. Csak szerezz sört, és húzzunk innen!

Térült fordult, és máris két teli korsóval állt előttem. Kislisszoltunk az udvarra, kerülgetve a lelkesen táncoló embereket, és becéloztuk a legközelebbi diófát. Kilazítottam a nyakkendőmet, öltönyöm felakasztottam egy ágcsonkra, aztán elégedetten telepedtem le a földre. Sanya mellém huppant.

- Gabó, kérdezhetek valamit?
- Na, ezt még soha nem kérdezted tőlem.

Kibontottam a frissen zsákmányolt üveget, és hatalmasat kortyoltam. Jéghideg volt, de majdnem felgyújtott mégis, szemeim könnybe lábadtak.

- Hu, baz… ebbe belefőzte a rézgálicot is… - köhögtem, majd odanyújtottam öcsémnek az üveget. Ő is belevörösödött az első kortyba, aztán elismerően pillantott az üvegre.
- Ez legalább ötvenkét fokos. Meg kell hagyni, az öreg ért a szilvóriumhoz.
- Az. Na, add ide hamar, mert megmelegszik!

Megint meghúztam az üveget, aztán letettem kettőnk közé. Az udvar szelíden megbillent, de a mulatozókat ez nem zavarta, így arra következtettem, hogy kezdem jól érezni magam. Sanya elhajtott egy szúnyogot, aztán rágyújtott.

- Szóval azt akartam kérdezni, hogy tetszik neked a Ditke?
Vállat vontam.
- Mire ezt megisszuk, szerintem már a tehén is tetszeni fog az istállóban.
- Ne marhulj már! Komolyan kérdem.
- Ahogy mondtad, jóféle. Miért kérded?
- Egész este utánad kajtat. Nem vetted észre?
- Nem én. Nem igazán érdekel.
- De mér?
- Mert mit tudom én!
- Tudod, néha az jut eszembe, hogy te jobban szereted az állatokat az embereknél.
- Ez nagyjából így van. De miért lelkizel most ezen?
Széttárta a karjait.
- Nézz csak körül! Mindenhol mindenki táncol, meg zabál, meg jól érzi magát, a lányok incselkednek, a fiúk udvarolnak, még apánkat is láttam mosolyogni, amikor táncba vitte Lidit.
- No és?
- A társaság, nem érted? Mindenkinek van valakije. Neked még barátaid sincsenek igazán.
- Itt vagy nekem te.
- Jó, de… én a testvéred vagyok. Nincs benned vágy, hogy kimozdulj néha a fejedből?
- Most épp ez fog történni, hála Tio Tomás szilvóriumának.
- Gabó, néha annyira betonfejű tudsz lenni.
- Ú, de eredeti! Ezt sem hallottam tőled még vagy ezerszer.
- Ide figyelj, bátyó…
- Escucho mi amigo.
- Én csak azt mondom, hogy az ember társas lény.
- Én nem.
- Hogy lehet valaki ennyire introvertált?
Meglepetten néztem rá.
- Az meg mi a pék?
- Az introvertált olyan ember, aki halál jól elvan magában, és nincs igénye humán interakcióra.
- Sanya, megfájdítod a fejem.
Elvigyorodott.
- Ha te beszélhetsz spanyolul, én is használhatok idegen szavakat.
- De én legalább értem, amit mondok. Szóval én ilyen intrakciós vagyok szerinted?
- Igen. Képes vagy szótlanul dolgozni egész nap, egyedül csavarogsz a határban, vagy épp Picurral, a pihenés meg számodra az, ha kilovagolsz Danával a patakhoz, és órákig bámulod, ahogy folyik a víz. Egyre inkább olyanná válsz, mint apánk.
- Jó, de ez miért baj?
- Nem baj. Csak próbállak rávezetni, hogy előbb-utóbb neked is szükséged lesz egy társra. Meg kell állapodnod.
- Eddig sem mentem sehova.
Sanya meghúzta a szilvóriumot.
- Feleséget kell találnod.
Majdnem felnevettem, de láttam, hogy épp komoly hangulatában van, úgyhogy nem tettem. Még azt gondolná, hogy rajta nevetek.
- És mondd csak: miért olyan marha sürgős ez most? Egy esküvő egy hétre nem elég?
- Kezdesz… fura lenni - fejezte be félszegen. Egészen meghatódtam.
- Sanya, egész életemben ezt hallgattam a családtól. Nem tudom ugyan, mi olyan állati fura bennem, de jó tudni, hogy valamiben én is kitűnök.
- Te nem vágysz családra?
- Van családom.
- Lidi most elköltözik tőlünk. Ha felvesznek az egyetemre, én is meglépek Zombilövőről.
- Felvesznek, ez nem kérdés. Aki ilyen szavakat tud, hogy intraktorver, annak minden esélye meg van.
Sanya folytatta, mintha meg sem szólaltam volna.
- Te meg itt maradsz egyedül. Téged ez nem nyomaszt?
- Nem. Ez az élet rendje. A fiókák felnőnek, aztán kirepülnek, a fészek kiürül. Ne aggódj miattam, tesa! Apánk fog velem törődni, most majd helyetted is én kapom a pofonokat. Amúgy tudom én, mit akarsz, akkor is, ha azt gondolod, hogy a fejem csak egy nagy tök. Talán lassú vagyok, és kissé magamnak való, de azért látok és hallok. Most pedig azt mondom neked én, mint fivéred, hogy hagyjuk a nagy szavakat, és a holnap gondjait a holnapra. Mit szólsz?
Egy pillanatig tűnődve nézett rám, aztán felemelte a korsóját.
- Akkor igyunk Lidi egészségére!
- Arra feltétlenül – feleltem, és én is felkaptam a korsót. Rögtön utána megkóstoltam a szilvóriumot is, és azt találtam, hogy most még finomabb, mint az imént.

Sanya hihetetlenül ráérzett a legtitkosabb félelmemre, de ezt akkor sem vallottam volna be, ha napokig kínoznak mulatós zenével. Minden este, amikor a ház már elnyugodott, és Picur is csak halkan szuszogott az ágyam mellett, eszembe jutott, hogy év végétől végleg megváltoznak a dolgok. Ezen a nyáron Lidi már nem lesz otthon, Ferkóval fog élni a falu túlsó végén, öcsém pedig megy a nagyvárosba tanulni. Már most nagyon hiányoztak mindketten, a tudat, hogy nem látom őket hetekig, vagy hónapokig is akár, egészen elszomorított. Nagyon szeretem a családomat, mindenkit olyannak, amilyen. Édesapámat az örökké komor, szürkéskék tekintetével, acélszívével, édesanyámat a maga szelídségével, édes nevetésével, öcsémet a nyughatatlan természetével, zseniális gondolataival, és húgomat a szeleburdiságával, és kedves pimaszságával együtt. Nem bírtam elképzelni sem, hogy milyen lesz a testvéreim nélkül, márpedig így kell élnem majd, élnem a pusztában, a kerek ég alatt a magányos tanyán, a gazdaságban, amit apám, és az ő apja hozott létre a két kezével.

Felsóhajtottam. Ideje felnőni, úgy tűnik. Felkaptam a szilvóriumot, és lehunyt szemmel kortyoltam nagyokat, hagytam, hogy végigmelegítsen. Sanya felhorkant.

- Nem víz az, hallod? Add már ide, te szivacs!
Átnyújtottam neki az üveget, aztán feltápászkodtam.
- Hozok sört.
- Rendben. Ha látsz még valahol rántott húst, ne legyél rest hozni belőle!
- Ne félj, az intravénások remek rántott hús szervírozók is egyben. Amúgy minek nekünk rántott hús?
- Azért, hogy ne pusztuljunk el alkoholmérgezésben. Amilyen tempóban iszol, éjfélre már csak spanyolul fogsz beszélni. Mellesleg introvertált, te szerencsétlen.

Ahogy felvigyorgott rám, lehajoltam, gyorsan összekócoltam, aztán futólépésben indultam neki a háznak. A dió pont a tarkómat érte – Sanya eszméletlenül jól célzott még spiccesen is. Csapoltam hamar három korsó sört, aztán az egyikkel megkörnyékeztem Tamás bátyámat. Megint meghallgattam a piac és a hibridcsirke tenyésztésének fontosságát, aztán sikerült a lényeg felé terelnem a beszélgetést. Amikor felfogta, mit is akarok, a terem hátsó traktusába mutatott.

- Hogyhogy hol? Hát a hűtőben benne, ott ni, abban!
- Köszönöm.

Felderítettem a gépezetet, és valóban találtam is benne még bontatlan üvegeket. Kettőt kimentettem, jobb híján a zsebembe dugva őket, aztán felkaptam a söreinket és kifelé indultam. Az ajtóban egy sugallat hatására még visszapillantottam, és szüleimet vettem észre a terem közepe táján. Apám anyámmal táncolt, elragadó jelenet volt. Hitetlenül vigyorogva botorkáltam vissza a fához.
- Te Sanya, azt hittem, én már mindent láttam.
- Na és most mit láttál, amit eddig még nem?
- Menj, nézz be az ajtón, ezt nem lehet elmondani.
Sanya felpattant, és a házhoz futott. Láttam, hogy kiül az arcára a csodálkozás, egy percig csak bámult, aztán visszaügetett hozzám.
- Baz…
- Nem semmi, mi? Gondoltad volna, hogy tud táncolni?
- Hát, anyánk mesélte egyszer-kétszer. De ökör vagy, nem hoztál zabálékot.
- Ha megfigyeled, észreveszed, hogy csak két kezem van. Viszont hoztam ilyet! – előhúztam az üvegeket, Sanya arca felderült.
- Igazán kedvellek.
- Gránátot beléd.
Alighogy kiköhögtem magam a pálinka után, öcsém oldalba bökött.
- Ott a cica.
Felnéztem, és Ditkét pillantottam meg. Ő pont akkor nézett felénk, és szemmel láthatóan felderült az arca.
- Na, én megyek – keltem fel, de öcsém elkapta a mellényemet, és annál fogva húzott vissza a földre.
- Nyughass már! Jön a jövendőbelid.
- A nyári villám, az!
- Az már megvolt. Emez tüzesebbnek tűnik.
Ditke odaért, és nagy vagányan lecsüccsent velünk szemben.
- Már mindenfelé kerestelek titeket.
- Inverter vagyok – feleltem, mire öcsém csak legyintett.
- Hagyd rá, Ditke, csak a szilvórium beszél belőle. Mi járatban?
A lány vállat vont.
- Táncolnék, de nincs kivel.

Elég félreérthetetlenül pillantott rám, de úgy tettem, mintha nem venném észre. El sem bírtam képzelni, hogy ne hívják táncba úgy percenként. Sanya élcelődni kezdett, és nagyjából mindent elkövetett, hogy Ditke karjaiba lökjön, de hősiesen ellenálltam. A lány egyre közelebb fészkelődött hozzám, miközben nagyokat nevetett Sanya tréfáin. Megkínáltam a szilvóriumból, hátha elriasztom, de miután ivott egy kortyot, csak megtörölte ajkait a kézfejével, és egész élethű farkasüvöltést eresztett az égnek.

- Azannya… - nyögtem. – A végén még megkedvelem.
Ditke megfogta a kezem.
- Na, jó, elég a színjátékból! Én itt a lelkem kiteszem neked, kelletem magam, pedig úgy való, hogy te udvarolj nekem.
Sanya a vállamra tette a kezét.
- Nyomás táncolni, áldásom rátok – mondta dallamosan. Kétkedve néztem rá.
- És ha rokon?
A lány felnevetett.
- Dehogyis! Maximum annyi köze van egymáshoz a két családnak, hogy a te dédnagyapád, meg az én dédnagyapám együtt loptak gázolajat a tankhoz, vagy tankkal mentek gázolajért, már magam sem tudom. Gyere már, te gyógyegér!
Felhúzott, és vonszolni kezdett a legnagyobb lárma felé, segítségkérően néztem vissza öcsémre.
- Viheted a szénakazalba – ezt már nem hallottam, de le tudtam olvasni a szájáról.

Úgy gondoltam, ha már így alakult, hozzuk ki a helyzetből a legjobbat. Nem mondhatnám, hogy a parkett ördöge lennék, de azért nem maradtam szégyenben. Egyébként is a lányt az sem érdekelte volna, ha csak csetlek-botlok, úgy láttam, hogy nagyon odavan értem. Ezt nem értettem, de elég sok mindent nem értettem az életben, és ezeken a dolgokon nem is töprengtem sokat fölöslegesen. Ditke hirtelen jött rajongása nagyjából egy síkon volt nálam a szögfüggvényszámítással. Tudom, hogy van ilyen, csak nem értem.

Meglepő módon egész jól éreztem magam, de ezt a szilvórium számlájára írtam első sorban. Ditke varázsa is érvényesült valamelyest, erről azonban igyekeztem nem tudomást venni. Úgy gondoltam, annyira kell nekem most ilyen bonyodalom, mint léggömb árusnak a nyílzápor. A zenekar aztán szünetet tartott, Ditke belém diktált egy szelet süteményt, bemutatott vagy öt embernek, majd hallottam, hogy gerjednek a hangfalak. Nem akartam hinni a szememnek, a szintetizátor mögött öcsémet vettem észre, épp a mikrofonhoz hajolt.

- Na, szóval, adtunk a kultúrának, ami a folklórt illeti, de most szeretnék valami igazán pörgős, utcabál hangulatot varázsolni, mert nagyon korán van, és hosszú még az éjszaka.
A jónép hangos tetszésnyilvánítással fogadta a bejelentést, Ditke meglepetten nézett rám.
- A tesód ilyet is tud?
- Ő mindent tud. Az a kölyök egy zseni – feleltem nem titkolt büszkeséggel. Sanya közben ügyködött valamit a gépen, majd rám kacsintott.
- Rocky bébi!

Nem mondhatnám, hogy meglepett, amikor felcsendült a „Csavard fel a szőnyeget” című Hungária klasszikus kezdődallama. Alig pár másodperc kellett, és a srác fantasztikus hangulatot csinált, pedig jókedvből eddig sem volt hiány. A mókás az volt inkább, hogy még emlékeztem rá, hogyan kell rockyzni. Még Lidi tanítgatott tavaly, amikor éppen ez az őrület volt rajta, és most gyorsan belerázódtam. Két számot hősiesen végig rongylábaztam Ditkével, aztán, amíg sütire vadászott, én meglepetésszerűen megléptem a színről.

Öcsém még pörgette a hangulatot, a zenekar egyik tagja, egy fiatal fiú épp egy üvegből itatta, miközben a srác játszott tovább, és ez mindenkinek nagyon tetszett. Lerogytam egy székre, és az ing zsebembe nyúltam a cigarettámért. Az öngyújtómat azonban a zakóm zsebében hagytam, már épp fel akartam állni, amikor balról egy doboz gyufa hullott elém.

- Köszönöm szépen! – fordultam oldalra.

Jó apám rám se nézett, csak biccentett. Kifújtam a füstöt, aztán közelebb húztam a hamutartót. Már eléggé felfűtött a szilvórium, azon kaptam magam, hogy beszédbe akarok elegyedni az öreggel, de még időben a nyelvemre haraptam. Ahogy nézelődött a teremben azzal a különös, mély tekintettel, azt sugalmazta, hogy jobb, ha nem jártatom a számat. Ismertem már épp eléggé, tudtam, milyen hangulatban van. Apámnál soha semmi nem volt egyszerű. Hihetetlenül kiszámíthatatlan ember volt, így ideje korán megtanultam, hogy mindig legyek óvatos, és nagyon figyeljek oda, mit mondok, vagy teszek a jelenlétében. A szemem sarkából figyeltem csak, és meg kellett állapítanom, hogy roppant jól mutat rajta az öltöny. Két könyökét az asztalra támasztva összekulcsolta kezeit arca előtt, hüvelykujjain nyugtatva állát, és csak a szeme fordult az események felé. Simán elbírtam volna képzelni, hogy ő egy régi vágású gengszter valami régi filmből. Ezt épp közölni akartam vele, aztán rémülten visszakoztam ismét. Úgy gondoltam, jobb, ha más helyet keresek magamnak, mielőtt kapok a Dontól egy akkora pofont, hogy kétszer körbe tekeredik a fejem. Elnyomtam a cigarettát, aztán felálltam. Bal alkaromon megéreztem erőteljes kezét.

- Gabó fiam, hoznál nekem valami lélekmelegítőt?
- Természetesen, édesapám. Ajánlhatom a házi szilvóriumot? Be van hűtve, nagyon finom.

Jóváhagyólag bólintott, de továbbra sem nézett rám. Elpályáztam a hűtőszekrény felé, és éreztem, hogy oldódik bennem a feszültség. Franc tudja, az idő teltével kiépült bennem ez a reflex, hogy ha egy légtérben voltam az öreggel, akkor mindig ugrásra készen álltam. Pedig igazán nem mondhatnám, hogy rosszul bánt volna velünk, a pofonok javát valóban kiérdemeltük öcsémmel. Ráadásul igazságos volt, mindegy, melyikünk volt hülye, egyformán kaptunk mindketten. Rengeteget tanultunk tőle. Bármennyire szertelenek is voltunk, ő türelmesen addig magyarázott, míg megértettük a dolgokat. No persze, leginkább miattam kellett a türelem, Sanya jóval hamarabb felfogta a dolgok lényegét, mint én. Apám, ha kellett, elmagyarázta, vagy megmutatta tizedszer is. Sohasem utasított, mindig kért, de hihetetlenül szigorúan bánt velünk.

Édesanyám kenyérre tudta volna kenni akár bármikor, vele szemben még a hangját sem emelte fel soha, nem beszélve kishúgomról, de nekünk, fiúknak nem volt kegyelem. Kölyök koromban ez még zavart némileg, de aztán úgymond hozzászoktam. Ha idétlen voltam, ezért hibáztam, vagy ha visszabeszéltem, akkor kaptam egy pofont. Mindig csak egyet, de az bőven elég volt, hogy a nap hátralévő részében tartsam a számat. De nem ez volt a rossz. A legrosszabb az volt, ha nem szólt hozzánk. Előfordult, hogy Sanya és én könyörögtünk egy pofonért, csak szóljon hozzánk bármit.

Megálltam a hűtő előtt, kivettem egy üveget, aztán szereztem egy tiszta poharat is. Ditke pont mögöttem ment el, kezében egy szelet pitével, de nem vett észre. Elslisszoltam a másik irányba, és az asztalok mögött indultam visszafelé. Amikor apámhoz értem, elé tettem a poharat, megtöltöttem neki, aztán letettem az üveget is.

- Egészségére, édesapám.
- Köszönöm, fiam.

Sarkon fordultam, és menekültem az udvarra. Nem bírtam elviselni azt a tekintetet, pedig nem is rám nézett. Ha bárki apámra nézett, azt láthatta, hogy csak ül ott, és kíváncsian nézelődik, de én tudtam, hogy a szeme mitől fényes. Életemben kétszer láttam sírni, egyszer, amikor öcsém megszületett, egyszer pedig, amikor a húgom. De most is a sírás küszöbén állt, és én azt nem bírom elviselni. Inkább tíz pofon.

Lezuhantam a fa tövébe, ahol még ott árválkodott megkezdett üvegünk, aztán a törzsnek dőltem, és hatalmasat nyeltem a szilvóriumból. Jól mondta apám, ez lélekmelegítő. Eltelt egy perc, mire rájöttem, hogy legszívesebben én is sírnék, aztán az jutott eszembe, amit Sanya mondott, hogy egyre jobban hasonlítok az öregre. Mi ketten valahogy máshogy éltük meg ezt a dolgot, mint a többiek. Lidi felnőtt, és most férjhez megy. Ez jó dolog, helyén való, így természetes, és örömteli is biztosan.

Én akkor is veszteségként éltem meg, és így lehetett vele apám is.

Odabent egyre magasabbra hágott a jókedv, a zenekar is beszállt a muriba, de még mindig Sanya vitte a prímet. Felhúzott térdeimre támaszkodtam, és csak néztem, ahogy kavarognak az emberek. Legszívesebben kilovagoltam volna valami ember nem járta helyre Danával, de ehhez nem igazán volt ideális az időpont. A szilvórium egyre fogyott, azt reméltem, előbb-utóbb földhöz vág, és akkor legalább jó kedvem lesz, de azt vettem észre, hogy nem jutok tovább egy kellemesen zsibbadt spiccnél. Felnyúltam a zakóm zsebébe az öngyújtómért, rágyújtottam, és hagytam, hogy gondolataim csapongjanak.

Nagyon elmélázhattam, mert nem vettem észre, hogy Sanya és Ditke mikor kerültek elő, csak arra figyeltem fel, hogy mellém ülnek két oldalról. Öcsém egy korsó frissen csapolt sört nyomott a kezembe. Vigyorgott, mint az eszelős, rámosolyogtam.

- Ezt jól csináltad.
- Neked csináltam, te núbiai vándor polip, te meg leléptél, ott hagytad Ditkét egyedül.
Ditke a vállamra hajtotta a fejét.
- Nem baj Sanya, hagyd el! Én megértem őt.
Felvontam a szemöldököm.
- Hallottad, tinó. Íme, az első ember, aki megért engem.
Sanya legyintett.
- Dehogy ért meg. Csak megbocsájt, mert beléd van zúgva. Bár magam sem értem, hogy miért.
A lány nevetve hozzávágott egy diót, én meg kíváncsian fordultam felé.
- Tényleg, miért? Öcsém okosabb is, szebb is, mint én vagyok és életkedvből is több jutott neki.
Ditke hozzám hajolt, és megpuszilt.
- Nekem te kellesz.
Elnéztem vidáman csillogó szemeit, hamvas pofiját, és azon gondolkodtam, mit is kellene éreznem. Sanya megfogta a vállam, és színpadiasan a fülembe suttogott.
- Most kell megcsókolni, te ostoba!
Oldalra fordultam, és képen nyaltam a fiút. Ditkéből kipukkadt a nevetés, öcsém meg az arcát törölgette.
- Ó, a kurva nénikémet, most oltathatom be magam veszettség ellen…
Ditke még jobban nevetett, már könnyek folytak az arcán, mosolyogva néztem. Sanya felsóhajtott.
- Gabó, te kerge marha! Miért nem veszed magad komolyan?
Vállat vontam.
- Ez egy ilyen éjszaka. Talán az utolsó, amikor még komolytalan lehetek.

Fél órával később újra a parketten voltunk, a lány szorosan hozzám bújt, lassan forogtunk az andalító zenére. Nem tudom, mi jött rá a zenekarra, hogy romantikusba ment át, de nem igazán bántam. Ditke halkan sóhajtott fel, és megszorította kezem. Rá pillantottam.

- Csodás az este? – kérdeztem, mire egy fél mosollyal nemet intett.
- Akkor rendkívüli a hangulat?
- Ez majdnem ugyanaz.
- Igaz. Várj csak… csodás a…
- Csodálatosak a szemeid.
Meglepve húztam fel szemöldököm.
- Te most udvarolsz nekem?
- Ténymegállapítás. Magam sem tudom, mi van velem, de képtelen vagyok másra gondolni, mint rád. Évek óta nézlek, tetszel régóta.
- Mint negyven másik fiú, gondolom.
Ditke felkuncogott.
- Nem, nem… te különleges vagy!
- Gondolod?... – lepleztem meghatottságomat. Nekem még soha senki nem mondta, hogy különleges vagyok, csak azt, hogy fura. Ditke csillogó szemekkel nézett rám, azon kaptam magam, hogy szeretném megcsókolni, de aztán a zene épp véget ért. Hátrébb léptem, és meghajolva kezet csókoltam neki.

- Köszönöm a táncot, szép hölgyem.
- Részemről az öröm – felelte, aztán kézen fogott, és kifelé indult az udvarra. Menet közben épp testvéreim mellett mentünk el, húgom rám kacsintott. Szabadkozva ráztam a fejem, mire Sanya az égre forgatta a szemeit. Ahogy kiléptünk az éjszakába, Ditke bal felé indult, húzott maga után. Egyre kevesebb lett a fény, meg a zaj, végül elhagytuk az épület sarkát, és a mögötte húzódó mezőn találtuk magunkat. Lefékeztem, mire a lány is megállt, és kérdő tekintettel nézett fel rám. Zavartan sóhajtottam fel.

- Ditke, én…
- Igen?
- Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon…
Két kezem fogva közelebb lépett, és mosolygott.
- Igen?

Megcsókoltam. Ő visszacsókolt, karjait a nyakam köré fonta, én pedig azon tűnődtem, miféle örvény kapott el most.

Kicsit később a puha fűben hanyatt fekve bámultuk a csillagokat, egymás kezét fogva, miközben a fejem mellett egy tücsök hangolt éppen. Az Orion fölöttünk ragyogott, hihetetlen békét éreztem. Ditke közelebb fészkelődött, a vállamra hajtotta a fejét, és a fülembe suttogott.

- Gabó, én szeretném, ha ez mindig így lenne.
Megsimogattam selymes haját.
- A mindig az nagyon hosszú időnek tűnik.
Halkan felnevetett.
- Elbújsz a páncélod mögé, és azt gondolod, megvéd mindentől, de higgy nekem, amikor azt mondom: előlem nem bujdokolhatsz.
- Talán nem. Talán nem is akarok. De áruld el, kérlek, mi az, ami különleges bennem számodra?
- Nem tudom. Nem tudom elmondani. Így van, és kész. Így érzem helyesnek, és jónak. Te mit érzel?
Lehunytam a szemem.
- Ó, én sekélyes vagyok. Egyszerű emberként élek, és cselekszem, azt teszem, amit helyesnek gondolok.
Ditke felemelte a fejét, és rám nézett.
- Túl kevésre tartod magad.
- Meglehet. Annyi csodálatos dolog van ebben a világban, miért foglalkozzak magammal?
- No, ez érdekes. Mesélj, mit tartasz csodálatosnak?
Elmosolyodtam.
- Van egy lovam. Danának neveztem el. Gyönyörű, aranyszín szőre van, és hosszú fényes sörénye. Szelíd természetű, nagyon szeretem. Imádunk együtt vágtázni, olyankor úgy érzem, mintha repülnék. Van egy kutyám is, Picur. Valójában hatalmas nagy, de kölyök korában a húgom Picurnak nevezte, és rajta ragadt. Rendkívül hűséges és szófogadó kutya, bár szeret bohóckodni. Néha elfelejti, hogy már nem kölyök. Az előző kutyámat is nagyon szerettem, Lidi vele tanult meg járni. Éjfekete bundája volt, és felemás színű szeme. Szinte sohasem ugatott. Úgy neveztük, Lopez, mert néha elcsent ezt-azt, és apám mindig azt mondta, vigyázzatok, mert lop ez!
Ditke felnevetett, és a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Mesélj még!
- Hajnalban, amikor még hűvös a levegő, mindig a kútnál mosakszom hideg vízben. Picur szokott elkísérni, úgy nevezem, őrjárat. Körbejárom a tanyát, ellenőrzöm a kerítést és a csirke ólakat, hogy nem járt-e ott a róka. Szeretem a hajnalokat, amikor magam vagyok. Nézem, ahogy feljön a Nap, ahogy éled a táj, és úgy érzem, boldog vagyok. Van az udvarunkban egy hatalmas, vénséges vén diófa, még apám ültette gyerekkorában. Az a kedvenc helyem, mindig az alá ülök be hűsölni, ha nincs feladat. Mióta Picur megnőtt, őt használom párnának, de nem bánja. Csak fekszünk az árnyékban, és hallgatjuk, ahogy susog felettünk a lomb. A tyúkok kárálnak, a kiskacsák és csibék csipognak, hallom, ahogy Dana felhorkan néha. Érzem hátamban a föld melegét, amit magába szívott, és úgy érzem, hogy minden a helyén van.
Ditke átkarolt.
- Szépen beszélsz. Hallom a szívverésedet. Nyugodt és erőteljes. Hatalmas szíved van.
Felnézett rám, majd közelebb hajolt és megcsókolt.
- Talán én is beleférek.

Átöleltem, aztán felnéztem az Orionra. Igen, minden a helyén van. A dolgok mennek a maguk útján, ahogy a csillagok az égen, éjszakára nappal jön, az idő folyója tovább halad medrében, és a szívem dobbanásaiban érzem az elmúló másodperceket.

Megsimogattam a lány arcát.

- Ditke.
- Igen?
- Eljöhetek hozzád máskor is?
- Nagyon boldog lennék, Gabó.

A kis tücsök halkan felcirpelt, elmosolyodtam. Talán mégis létezik egyensúly, és nem kell félnem már semmitől.

Ez az én helyem.

Előző oldal Xenothep