Vérrel írt krónikák XVIII.
- Csak óvatosan! - mondta Ariel figyelmeztetően, majd ártatlan arckifejezéssel hozzátette még: - Nehogy túl mélyre menjen…
Halvány mosoly futott át az arcomon és a kezembe fogtam a tenyerét. Bőre fehér volt, finom tapintású és meglepően meleg. Megérezhette, hogy mire gondolok, mert válaszolt kimondatlan kérdésemre:
- Tudod, a szérumod jobban sikerült, mint ahogy hitted…
Egy hosszú másodpercre találkozott a tekintetünk. Szemében ugyanazok a fények remegtek most, mint akkor, ott lenn, a folyóparton. Az érzés azonban gyorsan tovatűnt és egy pillanattal később már újra a régi Ariel nézett vissza rám.
Kovácsoltvas tőrömet használtam, mert a Lélekrabló túl veszélyes fegyver lett volna ehhez az egyszerű művelethez. Úgy működött, hogy az általa ejtett seben keresztül magába szívta az áldozat életerejét, végül pedig saját dimenziójának sötét börtönébe zárta a lelkét is. Bár a vámpír más forrásból merítette az erejét, mégis jobbnak láttam, ha nem kockáztatok fölöslegesen.
A tenyerén ejtettem egy hosszú, nem túl mély vágást és a sebből kibuggyanó fekete cseppeket, az erre a célra felszentelt ónkupámba fogtam fel. Rezzenéstelen arccal összeszorította a tenyerét, hogy meggyorsítsa a vér folyását.
- Ennyi épp elég lesz… Köszönöm! – mondtam és egy fekete selyemkendőt nyújtottam felé. Elvette tőlem és a mozdulat közben futólag, szinte észrevétlenül végigsimított az ujjaimon, majd - látván ébredező zavaromat - mosolyogva tekerte a tenyerére a finom anyagot.
- Csak… odamész és egyszerűen rákened a falra? – kérdezte Amelia aggodalomtól terhes hangon.
Egy ideig tétováztam, azután megráztam a fejem.
- Nem… Jobb, ha az asztrálban nézek farkasszemet velük.
- Ha gondolod, veled tartunk – mondta Narmiraen és félig kivonta a hüvelyéből holdezüst kardját. – Velünk több esélyed van, mint egyedül!
- Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor még azelőtt meghalok, hogy közbeavatkozhatnátok, amúgy meg… Önszántatokból jöttetek velem, de nem kell velem együtt elpusztulnotok.
Pillantásom a királylányra esett, aki szemmel láthatóan sokkal jobban volt már. Bőre rózsás árnyalatot öltött és önfeledt mosolya is régi fényében ragyogott. Láttam, hogy tűnődve végigsimított unikorisfejet formázó gyűrűjén, mielőtt megszólalt:
- Magad mondtad, hogy nem eshet bajom, nem emlékszel? Folt esne a becsületemen, ha karba tett kézzel nézném, ahogy feláldozod magad értünk, a lelkiismeretemről már nem is beszélve… - suttogta halk, ám ellentmondást nem tűrő hangon és ujjait megtáncoltatva felvillantotta gyűrűjét. – Mondtam már, hogy az asztrálban is rejtve maradhatok egy időre a segítségével?
Éreztem, hogy nemesi vére mondatja vele ezeket a szavakat és hiábavaló próbálkozás lenne lebeszélni arról, hogy kövessen. Megadóan bólintottam.
- Jól van, legyen hát…
- Természetesen én is megyek! – kontrázott az erdőjáró sietve.
- Velem mi lesz?! – reagált Ariel a kelleténél kissé hevesebben.
- Nos, te itt maradsz egy időre! – csacsogta a lány felélénkülve és egy röpke pillanatra tüntetőleg hozzám simult, mialatt ártatlan pillantást vetett a nőre. Éreztem, hogy újfent nekem kell feloldanom a feszült helyzetet.
- Egy perc és újra itt vagyunk. Ha mégsem, akkor haladéktalanul indulj vissza a kőkörhöz! Megvan hozzá az erőd, hogy a maradék három nap alatt megtedd a hazafelé vezető utat. A tündék ugyan nem kedvelnek téged, de elfogadták, hogy társak vagyunk, így nem esik majd bántódásod, azután… Élj tovább úgy, ahogy jónak látod…
- Nem szívesen térnék vissza a régi életemhez, ahol fél szemmel mindig egymást figyeljük az épp aktuális társammal és attól rettegünk, hogy vajon melyikünk döfi hátba hamarabb a másikat, szóval… Igyekezzetek épségben visszatérni!
- Azon leszek! – mondtam, majd nagyot sóhajtottam és a sziklakapu felé fordultam, a tündék pedig követték példámat. Mikor megadtam a jelet, egyszerre nyitottuk rá harmadik szemünket a köztes dimenzióra.
Kezdetben minden ugyanúgy történt, mint első alkalommal, amikor megközelítettem a kaput, azzal a különbséggel, hogy most a félszerzetek is velem voltak. Láttam, hogy a kapitány kardja szivárványszínben tündököl, Amelia karcsú tőrének markolatából pedig kékesfehér energia rohan végig a lány karján. Egy pillanat alatt körbefolyta a testét, majd hatalmas, fényszálakból álló, eleven szárnyakat képezett a hátán, melyek őrült Gorgók módjára, dühösen tekeregtek a lány körül. Kifújtam a levegőt és a magasba emeltem a kupát…
A kapu őrzői érzékelték mozdulatomat és fagyos sóhajjal húzódtak hátrébb, majd utat nyitottak nekem. A falhoz léptem és kezemet a vérbe mártottam. Élénkvörös ragyogással lüktetett az ujjaimon én pedig oltalmazó jelet rajzoltam vele a szikla ezüstös felületére. Még éreztem a föld méhében ébredő remegést és érzékeltem, ahogy a lidércek ködből formálódott teste semmivé foszlik az éterben. Fülsértő, ropogó hang rángatott vissza minket a való világba…
Épp időben, hogy lássuk, amint a kaput alkotó szikla anyaga porrá omlik szét. Ariel kíváncsian szimatolt bele a mögötte tátongó, sötét járatból kiáramló levegőbe, ám rögtön meg is bánta vakmerőségét. Könnyes szemmel, prüszkölve rázta meg a fejét és csak nehezen bírt megszólalni.
- Olyan, akár a záptojás!
- A kén szagát érzed – mondtam mosolyogva.
- Mint a kénköves pokolban? – kérdezte Amelia és halkan füttyentett.
- Hiszen ott volnánk, nem igaz? – mondta Narmiraen nemtörődöm hangon. – Esküszöm, már várom a végét!
- Tán nem bánjátok, ha csatlakozom hozzátok…
Egyszerre fordultunk a hang irányába. Goarm állt ott hús-vér valójában. Ariel szeme sötétbe borult, amikor észrevette a hívatlan látogatót.
- Emlékszem rád, bár akkor kicsit másképp festettél. Tudod, görbe hát, kifejezéstelen tekintet… Úgy látom, ez utóbbi nem sokat változott!
- A te szádból ezt dicséretnek veszem.
- Majdnem megöltél, abban az isten háta mögötti porfészekben!
- Mint ahogy te is engem!
- Csönd legyen! – hangom erélyesen csattant és egy pillanat alatt abbamaradt az acsarkodás.
Kicsit kezdtem már belefáradni abba, hogy folyton én tegyek rendet a társaim között. Megkönnyebbültem sóhajjal fújtam ki a levegőt, majd néhai testőrömhöz léptem és kezet nyújtottam neki. Foghíjas vigyorral viszonozta a gesztusomat és tétovázás nélkül elfogadta a neki felkínált jobbot.
- Ezúttal egyenrangú társakként? – kérdezte furmányosan csillogó szemekkel.
- Én vezetem a csapatot, de… igen, ezentúl társak vagyunk! – mondtam halkan és csak reméltem, hogy utóbb nem bánom meg majd a döntésemet.
