Néztelek
Néztelek.
Hogy mint rajzolódik kézfejeden
a szabályos, halvány erezet,
amint szorítottad görcsösen
a kerítés rácsát.
Olyan volt, akár a pókháló
a fák ágainak tövén.
Éreztem, mennyire féltelek.
Halkan csuktad be a vaskaput,
mint a harcba induló,
ki retteg, hogy haza sose tér.
Úgy mentél félve tőlem el.
Megtorpant lábad
egy röpke pillanatra,
de már nem néztél vissza.
Megállt az idő, kizökkent a tér,
mikor elhagytad házad,
s tétován mentél utadra.
Miénk volt a ház nem oly rég.
De üresen kong minden szoba,
szürkék a falak.
Jön a tél.
S én fázom nélküled.
De nem mehetek veled,
hisz most véget ér e szerelem.
De néha majd felvillan
egy halvány alak,
mi, tudom, te vagy.
Olyankor halkan dúdolok neked.
Dalom elkísér.
