LFZO (01/21) (2006-7)

A jövő útjai / Novellák (1410 katt) Rohadék
  2010.11.04.

Ebben a pillanatban egy vízcsepp esett a homlokára.

Kinyitotta szemeit, és a homályból kiélesedett egy plafon. Rájött, hogy most ébredt, és feltápászkodott a könyökére, megtörölte a homlokát. A szobájában feküdt, a nap besütött az ablakán. Kiment a fürdőszobába, és a repedt tükörbe nézett. Hosszú, egyenesszálú haja félig az arcába lógott, arckifejezése álmatag. Tisztálkodott.

Fogalma sem volt, mennyi az idő, milyen nap van. Ki kellett néznie az erkélyen, hogy megállapítsa, ott van-e, ahol gondolja. Az albérlete volt, egy panelház hatodik emelete. Örült a friss levegőnek, kitárta az erkélyajtót, hogy szellőzhessen a szoba. Két perc múlva visszament. Az asztalon papírok hevertek. Nem tudta, mik azok. Arra sem emlékezett, mi történt tegnap, hol volt és hogyan keveredett haza. Felvett egy papírt. Megtörölte a szemeit, hogy a halvány betűket jobban lássa.

Egy orvosi papír? Terhességi teszt... Pozitív. Kié lehet?

Újra kiment a fürdőbe. Az egészalakos tükör elé állt, és kellett fél perc, mire észrevette, hogy a hasa kicsit nagyobb, mint kellene. Nem akarta elhinni. Teljesen lebénult, mozdulatlanul állva a hasát bámulta, és arra várt, hogy most újra felébred a rémálomból.

De nem volt rémálom (?). Eltakarta a száját tenyerével, és rémületében alaposabb vizsgálatnak vetette alá a papírt az asztalon. Az ő neve szerepelt rajta. Eszter.

Arra gondolt, hogy ez egy nyilvánvaló tévedés, de akkor mi ez szokatlan derékméret?

Tudta, hogy nem sok értelme van, de el akart menni egy kórházba, beszélni valakivel, aki segíthet neki. Kapkodva öltözött, rendbe rakta az arcát, és eltette a papírt.

A liftben már várta egy öregasszony. Köszöntek.

- Szépen fejlődik a kicsi - jegyezte meg az öregasszony.
- Igen - vetette oda zavarodottan Eszter. Alig várta, hogy kiszállhasson a liftből, mert nem akart a „kicsiről” beszélni.

Az utcán aztán jobban kezdett pörögni az agya. Ha ez tényleg egy gyerek, és az övé, akkor ki az apja, és hol van most? És mielőtt elindult, miért nem nézte meg jobban az asztalt, hogy mi az a nagyobb, vaskos boríték?

A villamoson egy fiú megmosolyogta.

Az orvos szóról szóra azt mondta, amit a mami a liftben.

Egy nyugtató receptjével a kezében lépett az utcára. Megállt a járdaszegélyen, és feltűnt neki, hogy egy kalapos, napszemüveges alak őt bámulja. Elindult az úttal párhuzamosan, mintha nem is vette volna észre. De nem bírta sokáig, újra átnézett az eredeti helyre, hogy ott van-e még. Nem volt ott. Lépett volna tovább, de majdnem nekiment valakinek. Már készült bocsánatot kérni, amikor felemelte a fejét, és látta, hogy a napszemüveges, piros hajú férfi áll előtte, kalappal a kezében.

Kissé megrémült, de aztán átvillant, hogy valahol talán már látta őt.

Az idegen bólintva köszönt.

- Jó reggelt, Eszter. Jól van?
- Ööö... Kicsoda maga?
- A nevem LFZO. Úgy látom, jól van. Nyilván volna pár kérdése. Tegyen fel bármilyen kérdést. Mindent tudok.

- Jó, akkor kezdjük azzal, hogy honnan ismerjük egymást. Például, honnan tudja a nevem, ha én nem tudom a Magáét?
- Én mindent tudok Magáról, Eszter. Én akartam megölni. Aztán úgy esett, hogy én támasztottam fel. Hogy hanyacor, azt nem tudom, nem szoktam számolni. Persze ha nagyon akarnám, tudnám, de...
- Mi a fenéről zagyvál?
- Türelem, kisasszony. Mindent meg fog tudni idején. Szó szerint mindent.

- Ezt hogy érti?
- Ostoba kérdések helyett inkább nem volna arra kíváncsi, ki a gyerek apja? - mutatott a lány hasára LFZO.
- Ugye nem Maga?
- Nem tudok úgy választ adni, hogy ne zavarjam össze teljesen - helyezte vissza a kalapját a piros hajú úr, és sétára fogta. Eszter nézett utána, aztán szétnézett, nincs-e rajtuk kívül még ott valaki, aki a férfihez tartozik. Megállapította, hogy ketten vannak. Utána indult, és figyelni kezdte az arca minden rezdülését, de LFZO csak előre tekintett, kerülgette a járda hibáit és a kutyaszarokat.

- Hallgatom, tehát? - próbálkozott Eszter.
- Én voltam az. De semmi közöm hozzá.
- Ezt most nem értem.
- Mondtam.
- Lenne szíves tisztességes válaszokat adni a kérdéseimre?
- Ahhoz először tisztességes kérdés kell. Maga csak saját magával foglalkozik, persze ezt nem korholásképp említem, hiszen nem tehet róla. Maga mostantól nagy figyelmet igényel. Fél éven belül úgyis vége a világnak. Mármint ennek - mutatott 360 fokos kört LFZO. - Figyelte? Felfelé nem mutattam. Az űr felé. A többi bolygó felé. Az csak utána jön... Én csak arról beszélek, ami Magát körülveszi.

- Nem értem, mégis ki a fene Maga?
- Én vagyok - állt meg a piros hajú, és fordulcembe a lánnyal - a Matematika. Én vagyok a hat alapvető Anyag. Én vagyok a Fizika, a Kémia, a Történelem, és mellékesen az Idő és a puszta Világegyetem. De elsősorban egy matematikai sor, egy Örökké Ismétlődő Végtelen Ismeretlenes Egyenlet.
- Maga egy Őrült.

- Nem - replikázott az idegen mosolyogva. - Maga az Őrült, maga lóg ki a Sor-ból, és ezt be is fogom bizonyítani. Maga testesít meg mindent, ami minden szempontból Megtesíthetetlen, és pontosan ebből áll a megtestesülése. Szerintem inkább kezdetnek menjünk fel az albérletébe, és nézzük át a vaskos boríték tartalmát. Sokkal jobban lehet beszélni magával így, hogy végre képes válaszolni.

Eszter a fejét fogta. Nem értett semmit, amit az ipse mondott, nem tudta, kitől terhes, és hogy egyáltalán mi történik.

Előző oldal Rohadék