Hearts of Europe - A nevem...

A jövő útjai / Novellák (1445 katt) Grigorij Proverka
  2015.03.08.

Az Inkvizítorok legnagyobb becsben tartott és legeredményesebb Vallatója az asztalra csapott. Olyasfajta fickó volt, akit egy cigarettaszünet erejéig teljes nyugalomban együtt lehetett hagyni bármilyen rabbal. Mire végzett velük, mire elengedte őket terrorjának véres szorításából, addigra a vallatott személyek általában mind érzelmi roncsok voltak már csupán. Elvesztették idegeiket, lélekben megtörtek, elveikben megtévedtek, fájdalmukban a magasságos Császárnak esedeztek kegyelemért.

A mostani Rab talán csak egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit volt más a korábban behozottaktól. A Vallató már akkor megérezte furcsa auráját, amikor fekete zsákkal a fején behurcolták az ablaktalan, sima és fekete falú kamrába. Egykoron makulátlan öltönye véres és poros csomókban lógott a testén. Márkás, lakkozott bőrcipőjét a bakancsok és gumibotok ütemes ütlegelése tette ócska kínai kalucsnivá, amiben már világhírű susztermesterek sem ismerték volna fel az egykori pompát és ragyogást.

A Vallató alaposan szemügyre vette a fickót, megjegyezte ruhája minden egyes apró részletét. A részletekből összeállította magának az átfogó képet, a fogolyról eddig kapott minden információval együtt ezek már elégségesnek tűntek ahhoz, hogy a lélek gyötrésében hasznára legyenek. Fontos volt, hogy egy testileg megtört személyt hozzanak elé, addig nem tudott vele minden kétséget kizárólag, kiválóan dolgozni. Intett egyet és a fekete zsák lekerült a rab fejéről.

A Rab feltekintett. A Vallató jól megnézte magának a törött arccsontok miatt elcsúfított emberi alakot. Kerekded arc, rövid nyak, terebélyes áll és nagy szemek, melyekben még látszott, hogy ott ég az a bizonyos tűz. A Vallató széles mosolyra húzta sebhelyes száját.

A Rab nem reagált, csak ott térdelt előtte és kifejezéstelen, fáradt arccal bámult bele egyenesen a szemében. Átható és nyugodt tekintete mögött nem volt érezhető sem harag, sem félelem, de még kétségbeesés sem, csak szavakkal ki nem fejezhető fáradtság. Előző este nem hagyták sokat aludni.

A Vallató elkezdte szokásos rituáléját. A Kamrába egy asztalt hoztak be, de mellé széket sehova. Az asztalon I. (Szent) Loic de Braun császár fenséges arcképe foglalt helyet díszes, ezüstös keretben. Az Uralkodó merész és magabiztos ábrázattal figyelte a Vallatót és a Rabot. Előbbi egy, az Uralkodó arcképe alatti kis papírfecni után nyúlt. Arra volt felírva minden, amit eddig a fogolyról megtudtak.

- Neve: Molnár Ferenc (álnév). Azonosítószáma: 19.1.27. A vád: Az Állam és a szeretve tisztelt Császárunk ellen elkövetett szándékos károkozás és szabotázs; Szándékos emberölés; Hatósági személy ellen elkövetett testi sértés és garázdaság!

A Rab meg sem moccant.

- Manapság bárki beülhet egy mongol halászbárkába és "olyan embereket" hurcolhat az országunkba, Kedveském?

Mindig "Kedveském"-nek hívta a rabokat. Egyfajta kifejeződése volt atyai gondoskodásának, amivel a megtisztítandó és átnevelendő egyének iránt tanúsított. És talán ez volt a leghátborzongatóbb az egész személyében.

- Maga múlt év januárjában érkezett az országba. Igazam van, Kedveském? Persze, hogy igazam van, hiszen mindez itt, ide le van írva! Maga csúnya, rossz fiú! Hát ilyet, hogy ilyen emberek is akadnak! Megbízott "diplomata" létükre megállnak a kora esti biciklitúrájuk közepén, elhagyatott és egzotikus vidékekre tévednek, vagy csak elidőznek egy kis éjszakai sétával a parton? Ejnye-bejnye, Kedveském!

A Rab feje lassan lekókadt. Úgy tűnt egy ideig, hogy elbóbiskol és ez nagyon felbosszantotta a Vallatót, aki erre egy jól irányzott rúgással válaszolt, pontosan a jobb térdhajlat alá. A Rab erre meg sem rezzent, bár az álmosság jól láthatóan elillant a szeméből. A Vallató folytatta.

- És a kis eltévelyedéseinek mindig ugyanaz volt a vége, Kedveském. Néhány elhagyatott szikla a parthoz közel, esetleg egy dagályos partszakasz, vagy egy portugál halászok lakta kis nyomortanya. De mindig közel, oh, de milyen közel ahhoz az egy bizonyos ponthoz! Igaz, Kedveském? Hát persze hogy az! Maga szegény kis amatőr, hát szabad így elbíznia magát? Ennyire áltatnia magát, hogy nem figyeli meg önt senki és semmi az érkezése óta? Hiszen itt még a falnak is füle van, Kedveském! Ne is lepődjön meg, hogy nem hagytuk ma kijutni a partra és rögtön "idekérettük" magát.

A Vallató levetette szürke színű zakóját és összehajtogatva azt az asztalra, az Uralkodó arcképe mögé helyezte.

- Sajnálom, Kedveském, hogy ennyire meg kell dolgozzalak a "kis" kihágásod miatt... De te is tudod, hogy háború van! És háborúban búvárhajón gerillákat csempészni a Birodalom szent földjére nagyon csúnya dolog! Nagyon, de nagyon csúnya, Kedveském!

Az első ütés nem is az ereje miatt, mindinkább a tapasztalás miatt volt fontos. A Vallató öklei jól irányzott csapást mértek az áll alá. Hallatszott a fogak reccsenése és a torokban hirtelen összetorlódott levegő ideges zihálása.

A Rab hátrabukott, szájából egy véres szemfog gurult ki a padlóra. A Vallató mellétérdelt. Felvette és a kék neonlámpa fényében jól megnézte magának a kiütött fogat.

- Gyönyörű, nemde bár? A társaidból is csak ennyi maradhatott. Ma két csatahajó és egy seregnyi szent inkvizítor várta őket ott, ahol eddig minden este felbukkantak. Igazán impozáns látvány lehetett a felrobbanó búvárhajó és a vízben úszó testrészeket marcangoló tigriscápák... - sóhajtott. - Kár, hogy nem lehettem ott! Áldozat vagyok én, Kedveském! Feláldoztam magam érted!

A Vallató arcán szomorúság tükröződött. Együttérzésre váró tekintettel nézett le a hideg acélpadlón heverő Rabra. Legnagyobb meglepetésére együtt érző tekintetre talált.

- Egyet se félj! - mondta energikusan a véres szájú Rab. - Nem te leszel ma az egyetlen áldozat!
A Vallató meghökkent.
- Miről beszélsz, Kedveském? Ennyire nem üthettem nagyot!
A Rab kötelei szétfoszlottak a csuklóján. Felült a Vallatóval szemben.
- Szerinted véletlenül jártam minden egyes nap ugyanazt az utat le a partra? Rátok vártunk! Tudtuk, hogy ma ott fog ránk várni egy seregnyi közületek és eszerint csaltuk oda az embereiteket. Két csatahajót mondtál, barátom? Őszinte leszek, megnyugtattál. Többet reméltem, de úgy látszik, hogy megint tartozom Babitsnak egy tízessel. Ő kettőt tippelt, én négyet!

A Vallató torka kiszáradt. Csak nehezen jutott szóhoz.

- Mégis... Hány?
- Egy kisebb flotta, körülbelül tíz-tizenöt páncélos. Még Karinthy ötlete volt ez az átverés. Hiába, ezt még Kosztolányi is megmondta: "Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni." Őszintén megmondom, nem hittem, hogy beválik. De ahogyan kegyelmed előadta ezt a szép kis előadást, nem hiszem, hogy bármi probléma adódna... - Felkelt. - Hogyan is mondta? A vízben úszó testrészeken veszekedő tigriscápák szépsége? Talán egy verset is írok róla, ha végre ideér az az idióta banda és kihoznak innen.
- Ki maga? - A Vallató már cseppet sem hasonlított a korábbi önmagára. Összetört és meghasadt ember térdelt ott a korábbi Rab előtt. Elvesztette idegeit, lélekben megtört, elveiben megtévedt, fájdalmában pedig a magasságos Rabnak esedezett kegyelemért.
- Ki maga, Jó uram? Kihez volna szerencsém? - esdekelt előtte négykézláb.
- A nevem? - vigyorodott el a Rab.

A váratlanul előkerülő revolver hideg csöve lehelt anyai csókot a Vallató verítékes homlokára.

- A nevem Ady... – mondta. - Ady Endre!

És meghúzta a ravaszt.

A korábbi inkvizíciós istenség - ez a kegyetlen, mosolygós Halál -, most ott feküdt előtte holtan, szétrobbant koponyával.

A Nyugat kémközpont sztárja, Ady Endre nyugodtan cigarettára gyújthatott és magában egy új vers kezdősorait ismételgetve elmélázhatott. De sehogyan sem jött meg az ihlet, akárhogyan is próbálta elképzelni magában a nyitósort. A cápák és a testrészek elevenen keringtek az elméjében, de sehogyan sem akartak előtte szavakká összeállni.

Eldobta a félig elszívott csikket és összetaposta. És ekkor meglátta: Loic de Braun császár arcképét az asztalon. Vér borította már, a Vallató vére. Arca ennek ellenére őrizte mindannak a szentségnek a képét, amire a bretonok olyannyira büszkék voltak, és amit annyira tiszteltek benne. Azt a terebélyes erőt, ami körülötte lengett és azt a sötét tekintetet, mely mögött mindennek a nagy birodalomnak minden szörnyűsége megfogant.

Fejében elmarták egymást a cápák, meg a halott inkvizítorok és egyszeriben csak megvilágosodott. Lenézett a szétroncsolt koponyájú halottra és egyszer csak eszébe jutottak azok a bizonyos sorok:

"Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
A nyakamon ült, a nyakamon,
Éreztem, megöl, ha hagyom"

Előző oldal Grigorij Proverka
Vélemények a műről (eddig 2 db)