Jégmodor
A Gőg arcai mosolytaposó átkok,
kedvességet eltipró álságos
magasságok,
honnan letekintve a lelkes Apródok
hada csókolja a Nagy láb nyomát,
mit alkotott
az Áltiszteletreméltóság hatalma,
kimúlt, oly rég kimúlt a Kedvesek
méltó Napja...
Ez itt a hangyányi apró, ám pöffeteg
bolygók Napálarcú világkora,
s mily ősbeteg
az Elképzelt, mely a kicsinyt balzsamozva
az őszinte nagyságot nagy kedvvel
széttiporja...
Az őszinte pőreségű varázsderűt,
míg a rideg márványarc, mely belül
régen elnyűtt,
millió csókot érlelget részegülten,
ám míg a Kő érintések súlyán
törik - hűlten
addig s látszatban árván, de érintetlen
valóban az Élő tisztát légzik,
és hirtelen,
mikor nem várt, olvadáshő-szelek fújnak,
kinyílik világ szeméből, mi oly
régen szunnyad.
