Felhők
Nézem a felhőket, imádom őket.
Mindig más alakot öltenek,
más színű ruhákba öltöznek,
és oly könnyedén szállnak, lebegnek.
Hiába vannak fenn a magasban,
kinyújtom a kezem, s már érzem a markomban.
Becsukott szemmel magamhoz szorítom,
de a szellő lágy fuvallatával hagyom, újra szálljon!
Jó lenne velük szállni, lebegni!
Mindig más ruhát ölteni,
meg sem kéne szólalnom,
mindenki tudná, hogy jó, vagy rossz a napom!
Vajon melyik ruha állna jól nekem?
A hófehér habos-babos. Nem, az nem!
Talán az a csodás, gyönyörű kék?
Nem, zöld szememhez a kék nem illenék!
Talán a fekete, az a haragos?
Nem! Én nem vagyok mindig morcos!
Az a szín állna igazán jól nekem,
amiben a napot lefektethetem…
A domboldalban várnám,
a vörös ruhám felhúznám.
Lefektetném, betakarnám, a vörös ruhám
feketére váltanám.
