Linktár

A hegedűművész

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

Bertram Miklós egyszer fiatalkorában látott egy angyalt a konzervatórium folyosóján. A hegedőművészben vágy lobbant egy cigaretta után, ahogy az emléken tűnődött, de elbizonytalanodott, stílusos lenne-e rágyújtani. Túlságosan hatásvadásznak érezte, bár az, hogy egy háztetőn áll éjnek idején a legelső hegedűjével a hóna alatt, jócskán kimeríteni látszott a figyelemfelkeltés fogalmát.

A macskakövek lehunyt szemekként várakoztak lenn a mélyben, a november végi szél fagyos tűszúrásokkal böködte a bőrét. Fájt, hogy csupán érzi, de nem hallja a süvítését. Nem hitte volna, hogy ennyire hiányozhatnak olyan jelentéktelen zajok, mint a szélzúgás, a csapból kifolyó víz csobogása vagy a kávéfőző sistergése. Az apró neszek, amelyek régen a mindennapi életéhez tartoztak, mindörökre elvesztek. A csend merev védőréteggé kérgesedett körülötte, akusztikus vákuumba került. A tér kitágult, és kiismerhetetlenné vált; párhuzamos valósággá, ahol egyetlen halk, fenyegető lélegzetvétel sem figyelmeztet a veszélyre. Ha a vadonban egy állat elveszíti a hallását, az egyet jelent a halálos ítéletével, mert a ragadozók becserkészik és levadásszák, mielőtt észrevenné őket.

Legjobban a zene hiányzott; a lelkét átjáró dallamok, az energia, ami fényesebbé és elviselhetőbbé teszi a valóság ridegségét. A muzsika volt mindig is az élete, ő meg a hegedű szimbiózisba kerültek egymással. Már kora gyerekkorában kiviláglott, hogy istenáldotta tehetsége van a húrokban rejlő varázslat előcsalogatásához. Amikor játszani kezdett, átalakultak körülötte a kiterjedések. Csak a vonó mozgása és hanghullámok vibrációja létezett. Talán játszhatna valamit búcsúzóul, az egyre hevesebbé váló szélrohamok úgy is széthordják; még a tetőtéri lakásokban élők sem hallhatják meg, legfeljebb csak odafent az Isten. Már ha létezik a fehér szakállú öregúr, aki érdektelenül szemléli, ahogy a lent ágáló porszemek tönkreteszik egymás életét. Nem kell hozzá indok: elég hozzá rosszkor a rossz helyen lenni.

Semmi sem marad ugyanolyan, ha az élet egyik fontos összetevője elveszik. Hallás nélkül zenélni groteszk foglalatosság. Egy ideig azért megpróbálta. Igyekezett a végtagjaiba ivódott rutinnal követni a kottát, de nem érzett mást, csak ürességet. Még abban sem lehetett biztos, hogy sikerült összehoznia egy rendes glisszandót.

Behunyta a szemét, és felidézte magában Vivaldi F-moll hegedűversenyét, majd ügyetlen, darabos mozgással játszani kezdett. Rég vette elő a megkopott jószágot, idegenül állt a kezében. Szerette volna úgy hinni, hogy egyetlen hiba nélkül adja elő a darabot. Egyszer csak hópelyhek fogtak neki szállingózni az égből. Az előőrsöt nemsokára inváziós sereg követte, és megszállás alá vette a várost.

A fehér pelyhek nem ragadtak rá, puhán lesiklottak róla és a hegedűről; vissza sem néztek. Ahogy Piroska, a felesége sem, amikor nem bírta tovább elviselni, hogy megkeseredett. Egy nap hangtalanul összepakolt, és elköltözött, még pár búcsúsort sem hagyott. Régen sokat beszélgettek, így Bertram igazából nem csodálkozott. Szerette a nőt, de őt is a zene hozta, és amikor az eltűnt, Piroska is a semmibe veszett. A farkasok miatt történt, akik mindent elvettek. Az éjszaka tele van ragadozókkal. Mindig éhesek, de az is előfordul, hogy csupán szórakozni akarnak. Vérbeli pszichológusok, gyengeséget keresnek, és ha kiszagolják, rögtön támadnak.

Hirtelen könnyezni kezdett, miközben hegedült, pedig magára az ütésre már nem is emlékezett. A semmiből érkezett, és fültövön találta. Amikor előreesett, számtalan rúgás követte. Több is érte a fejét, gyorsan az öntudatlanság határmezsgyéjére került. Nagyon szeretett volna villámgyorsan elájulni, de nem ment az olyan könnyen; talán a félelem és a megaláztatás túl sok adrenalint pumpált a vérébe. A valóság pányvái megkopott kenderkötelekként elszakadtak. A háttérben szeráfok kórusa interpretált gregorián himnuszokat, valami élesen pattant a fülében, és a vére előzubogott.

Az orvosok csak a vállukat vonogatták, de nem tudták visszaadni a hallását, a rendőrök pedig hiába vették fel a tanúvallomását, nem találták meg az elkövetőket. Persze, akármennyire főváros is Budapest, igazából kicsi. Valójában csak egy nagyobbacska falu, ahol előbb-utóbb mindenki mindenkivel találkozik. Itt nem lehet elbújni, és elkerülni a végzetet; lehetetlen, mert bűnösök és áldozatok rejtelmes szisztémát követve, folyton egymásba botlanak. Bertram szájról olvasva vásárolta meg a fegyvert, amivel elégtételt akart szerezni magának. A szituáció egy végtelenül komikus pantomimre emlékeztetett. Sokba került a pisztoly, különösen ahhoz mérten, hogy már sehol sem tudott fellépni, de nem érdekelte. Úgy érezte, bosszút kell állnia.

Nem számított, hogy az egyik még gyerek, és a többiek is legfeljebb csak huszonévesek. Nem lett volna szabad összetörniük az álmait. Ugyan mindenki ezt csinálta másokkal, nyilván ő is, de nem ennyire direkt módon. Kijárkált a nagyapja elhagyatott, gyommal felvert telkére, és gyakorolta a célba lövést. Furcsa volt egy néma pisztollyal trenírozni; csak az jelezte a tüzelést, hogy megugrott a kezében a markolat. Egy darabig egyáltalán nem sikerültek jól a lövései, mintha a dörrenés hiánya a célpont eltalálásának sikerével is összefüggésben állt volna. Végül azért csak belejött, és hamarosan biztosra vette, hogy belevághat abba, amit eltervezett.

Sokat járkált arra a környékre éjszaka, ahol rátámadtak. A pisztoly súlya kőként húzta a kabátja zsebét, ahogy várta az alkalmat. Sűrűn felbukkantak gyanús alakok a közelében, de valamiért inkább elkerülték, az ő ragadozói pedig másfelé kószáltak. Ugyanazt a ruhát viselte, amit az affér során, sőt a valóság megcsúfolásaként még a fülhallgatót is a fülébe biggyesztette. Nem adta fel, mindig megállt a helynél, ahol inzultálták, és elmélázott fölötte.

A vérét már feltakarították, mégis látta a fantom foltokat, miközben tudatában siratózene szólamai vijjogtak. Az idő összefolyt, a tér kifordult. Újra ott találta magát egyedül a megállóban, és a kései buszra várt. A mobilján egy Jakob Müller koncertet hallgatott; a zene átmosta belülről, és lemart a lelkéről minden keserűséget. A kezében tartott hegedűtok elárulta, hogy zenész. Úgy hitte, ez felvértezi valamiféle hatalommal, és megvédi mindentől.

Amikor körbevették, és a legkisebb kötekedni kezdett vele, képtelen volt felfogni, mi történik. A kiskölyök először cigit akart tarhálni, aztán egy kis aprót, amikor közölte, hogy nem dohányzik. Persze akadt nála egy doboz Multifilter meg némi pénz is rejtőzött a zsebében, de feltámadt benne a dacosság. A gyerek olyan mozdulatokat tett, mintha meg akarná ütni, hogy felmérje a viselkedését. Szerette volna visszatenni a fülhallgatóját, és békén elmenni, de nem hagyták. A helyzet egyre jobban elmérgesedett. Bertram apró taszításokkal igyekezett távol tartani magától a gyereket, aztán elpattant benne valami, és nagyobbat lökött rajta a kelleténél. A fiú elesett, és a következő pillanatban a négy jól megtermett suhanc rárontott.

Fáradtan felnevetett, és abbahagyta a csillagoknak adott koncertet. Leült a meredek tető szélén, ölébe vette a hegedűt meg a vonót, aztán előhúzta a kabátja mélyén megbújó lapos üveget. Nagyot kortyolt a pálinkából, és üveges szemmel bámulta a kavargó hópelyheket.

Csaknem hat hónapig várt részleges felgyógyulása után, mire végre előkerültek. Előbb-utóbb úgyis találkozott volna velük, így legalább ő választotta meg a körülményeket. Úgy jöttek, mintha a sötétség vagy a csatorna böfögte volna fel őket. Vigyorogtak, mert messziről megismerték. Látszott rajtuk, hogy már előre örülnek az újabb győzelemnek. A hegedűs a lába mellé tette a hangszertokot, aztán előhúzta a fegyvert, és úgy meredt rá, mintha maga sem értené, hogy került a kezébe. A farkasok megtorpantak, a szemük kitágult. Ez egyszer megváltoztak a játékszabályok. Bertram elmosolyodott, aztán meghúzta a ravaszt. A keze megrándult, de már hozzászokott a visszarúgáshoz. Dörrenést nem hallott, de a villanást látta, és ez felbátorította. Kilőtte az egész tárat, majd elsietett. Sok utcával arrébb egy kukába dobta a fegyvert, aztán hazament az albérletébe.

Előkereste az első hegedűjét, amit még a szüleitől kapott; az egyetlen megmaradt hangszerét, amit még nem kótyavetyélt el fillérekért, és a tetőre indult. A buszmegálló közelében nem szereltek fel kültéri kamerákat, de biztosra vette, hogy a hatóságok előbb-utóbb rátalálnak.

Börtönévek, újabb falkák nem szerepeltek a terveiben. Látta maga előtt a rettegő fenevadakat, akik talán még most is szaladtak. Nem sejthették, hogy szándékosan hibázta el őket, azt hihették, hogy csak a szerencse kedvezett nekik, vagy sötét csoda történt, és inkább nem kockáztattak.

Imbolyogva felegyenesedett, aztán ledobta a vonót és a kiürült pálinkásüveget. Az szétcsattan a macskaköveken, de csörömpölés nem hallatszott. Belerúgott a hegedűbe, és várta, mi lesz. A hangszer megpördült a levegőben, aztán szárnyaszegett angyalként a mélybe hullott.

Erről eszébe jutott az angyal, akit egyszer a konzervatórium folyosóján látott, és lassan előre lépett egyet, remélve, hogy ismét találkoznak.