Hömpölygés
Hömpölyög az élet tovább és tovább,
parány a szó, mely halmozná e csodát.
Kincsbuborékok kanyarognak égre fel,
mi zuhan, boldogan okulva énekel.
Az ébredés álomtiszta esőt szül,
minden egyes gond kullogva megőszül.
Temérdek ajándék doboza nyílik fel egyszerre,
ezerszínű létkolibrik bújnak elő reppenve.
A didergés tekintetmeleget kap,
az önhit keze sikerszőlőt arat.
Borsódzik a Frisstől a jövendő háta,
simává nemesül minden bús rovátka.
Úton, egyre úton baktat a létezés,
minden új, minden egy elemi égzengés.
Horizontnyi az idő - a jelen végtelen,
misztérium reszket át hajnalon, éjjelen.
Hol száll, hol zuhan, hol hömpölyög az élet,
kavicsként sodródnak a partra emlékek.
Nem múló szüntelenség Földön túl és innen,
életvágy kapaszkodik a dobogó szirten.
Egyszerre nyitja s csukja le szemét a világ,
ősi gyönyörűség, hol fölösek az imák.
Önmagát teljesíti minden létező,
hol varázsdobot perget a reményeső.
