Kutyakönnyek

Horror / Novellák (1289 katt) Grigorij Proverka
  2015.01.14.

I.

- Semmirekellő – dörmögte orra alatt az Apa.

A nyári nap sugara aranyló boldogság képében libegett be a szobába. Belibegett és aztán megtört egy művészien metszett üvegvázán, melyben poshadt vizében elhervadt, barna virágok oszladoztak búsan. A fény játékosan tört meg a gyönyörűen metszett váza vonalain és szépséges, tökéletes szivárványt vetett az asztalra.

Az asztal mögött az ágyon az Apa hevert részegen. Késő délutánra járt már. Immáron egy időre letudta az ivást. Az üres pálinkásüveg felborulva hevert az ágy mellett a padlón. Nyakából még pár csepp erős alkohol csöpögött ki a szotyimaradványokkal teli, koszfoltos szőnyegre. Az Apa nem mozdult, kifáradt. Egész nap ivott és henyélt az ágyban. Immáron a sokadik üveg pálinkája után pedig legyengülten, erőtlenül hevert az izzadságtól és alkoholtól bűzlő dunnában. Oldalt, a fal melletti televízióban éppen egy olcsó akciófilm záró képsorai játszódtak le. A Főhős mereven bámulta a naplementét érzelemmentes tekintetével, majd felbúgott egy lassú zene és a stáblista gyors ütemben elkezdett peregni.

A Fiú az ágy végében állt. Kisírt szemei alatt könnyek csillogtak, kézfején saját fogainak harapásnyomait rejtegette szégyenletesen. Megint kínozta. Nem tettben, szóban. Az Apa már csak ilyen volt. Megtört, gyenge ember, aki megmaradt hatalmát már csak a Család gyenge tagjain merte gyakorolni. Gyenge volt és részeges, de a szavai úgy égettek, akár a Tűz.

Azon a délutánon megint a Fiún volt a sor. Anyja távol volt, Húga vele együtt a végtelenben rejtőzött el a félelem és megbánás elől. Az Apa immáron harmadik napja csak egyetlen célpontot sanyargatott.

A Fiú lassan az órára sandított. Egy órája állt ott tökéletesen merev, szomorú csendben. Az Apa megtörte, az Apa legyűrte. Szavai belülről égették és feszítették, akár felszabaduló füst az eltömődött kazánt. "Semmirekellő!" - hallatszott egy undorító hang a Fiú fejében. - "Nyámnyila! Sohasem lesz belőled semmi! Nézz magadra! Nézd meg, hogy hogy nézel ki! Kövér vagy és lusta. Nem kellesz senkinek semmire. Ezért nevezzelek én a fiamnak? Ezért tartsalak?"

A Fiú szemében újabb könnyek gyűltek össze. Szemét marta a kín. Újra sírni akart. Ordítani akart, bele az Apa képébe. "Fogd már be a pofád!" - mondta magában a ki nem mondott szavakat. - "Inkább nézz te magadra!" - folytatta a gondolatait.

Gondolataiban erélyesen, erősen állt ki az Apa ellen. Nem látott benne mást, csak ellenséget, aki mennydörgő, erős szavai nyomán megtörten, megszégyenülve merül részeges álomba. Ám a valóság kegyetlen volt. Még kegyetlenebb talán az álomvilága, ahol meg merte tenni mindazt, amire ott csorgó könnyeivel pirospozsgás arcán képtelen volt. Az Apa pedig csak lenézően, gúnyos vigyorral tekintett rá. Arcára kárörvendő öröm ült, mikor kivillantotta sárga műfogait borosta környékezte pofájából.

- Megint sírni fogsz, te Szégyentelen? Tedd azt, ha másra már nem vagy jó!

Szavai villámként döfték át a rózsaszín ködöt, melyben a Fiú még egyszer, utoljára elrejtőzni próbált. Ebben a pillanatban kívülről látta önmagát. A kisírt szemű, rémült gyermeket, aki szánalomra méltó tekintettel, a padlót bámulva és sebes kezeit tördelve próbál minél kisebbre és kisebbre zsugorodni egy átható tekintet kereszttüzében. Hiába mondta meg neki az Anya, hogy az Apa már nem az, aki régen volt. Hogy ne hallgasson a szavaira, ne figyeljen rá. Nem tudott sohasem elszakadni attól, hogy az egyik ember, aki életet adott neki, hogyan tekint rá abban a pillanatban. Érezte magában, hogy már nem bírja tovább, lába megrogy és elhagyja minden megmaradt bátorsága. Maradék tartása és büszkesége is elhagyta. Megfordult és tarkóján az Apa lenéző tekintetével, kiszaladt a szobából.


II.

Sokáig futott a Fiú. Ki a szobából, ki a házból, ki az udvarról. Hátul a háznak nagy kertje volt, hosszú sorban sok dió- és szilvafával, melyek kellemes árnyékot vetettek a kis ösvényre, mely közöttük kanyargott és melyet még az Apa és a Fiú taposott ki egykoron. Most a gaz nőtte ösvényen futott a Fiú. Meztelen talpai alatt nyálkásan cuppogtak a fáról lepotyogott, erjedő szilvák. Az egyiknek a magja még a talpát is felsebezte, ám Ő nem törődött vele. Csak futott és futott tovább, minél messzebbre.

Meg sem állt a kert végéig. Itt nagy szántók következtek egy rozsdásodó drótkerítésen túl, melyek a Falu határát szegélyezték. A mezőkön dús virágú napraforgók emelkedtek az ég felé. Aranyszínű szirmaikon vakítóan aranylott a Nyár. Zöld leveleik és vad gyökereik között hangyák raja menetelt. A Fiú sírva, bömbölve ült rá egy éppen arra alkalmas kőre. Fájdalmában ordítani sem tudott. Kiáltásra nyitott szájából halk, sipító hangú légfoszlány tört elő. A kiáltás nem ment neki, ellenben az erőlködéstől tüdeje és torka fájdalmasan összeszorult. Összeomlott.

A közeli bozótosból egy kedves, jóhiszemű kóbor jószág, egy tarka bundájú kiskutya bukkant elő. A boldog, telt kis állat vidáman ugrándozott keresztül a szomszédos kertek kerítései alatt. Aranyos pofáján a szőr ezüstösen csillogott a Nap fényében. Nyelve kilógott jobb oldalra, mivel még elég meleg délután volt. Mikor meglátta a Fiút, embert látó örömében felvakkantott.

A Fiú nem figyelt fel. Továbbra is sírt, arcát a tenyerei közé temetve.

A Kutya ismét vakkantott. Mivel erre sem érkezett válasz, lábával jobb füle tövét hanyagul megvakarta, majd együttérzőn a Fiú mellé baktatott. Nedves orrával megszagolta a Gyerek térdét, majd állát annak térdére fektette és szomorús hangon nyüszített egyet. A Fiú erre már feléledt. Arca elől eltűnt a keze és szeme tükrében tökéletesen látta a lábainál heverő, szánakozó Kutyát. Szakadást érzett a fejében.

"Te is csak sajnálsz!" - gondolta magában. - "Én is sajnáltam az Apámat. Nagyobb volt nálam és erősebb, mégis bántott."

A Fiú agyában a neuronok furcsa irányt vettek. Agyféltekéi között az aktivitás megzavarodott, a tekervények között átrendeződtek a pályák. A fejében egyre inkább érezte a szakadást. Kezei maguktól mozdultak meg. A zsebében addig hasztalan fityegő bicska mintha túlvilági parancsra nyílt volna ki.

A Kutya nem állt ellen. Nem is tudott volna. A Fiú őrült szorítása erősebb volt annál, mint amiből ki tudott volna szabadulni. A torkán érezte a Gyerek puha, mégis erős kezét. A nyelve kiugrott a szájából és erőtlen lógott le a pofája oldalán. Ám nem fulladt meg. A Fiú keze ahhoz nem volt elég erős. A Bicska ekkor magától mozdult meg. Éles, sercegő hangon, recés éle belevágott a Kutya hasába. Az ocsmány hangú penge végigszaladt az állat hasán, felhasítva azt. A Kutya még ekkor sem halt meg, pedig belei már szabad levegőt kaptak.

A Fiú azonban nem könyörült és nem állt meg. A kín kényszere, a felhalmozódott düh és kétségbeesés hajtotta. Feltárta a még élő Kutya hasát és látni vélte annak még működő szerveit. A tüdőt, a májat, a beleket. A Kutya erőtlenül nyüszített, szörnyűséges fájdalmában keserű könnyek csillogtak véres pofáján. A Fiú nem állt meg.

A puha kis kezek behatoltak a tekervények közé. Kutattak és kerestek a szövetek véres burjáznásai között. Vékony és vastagbél. Máj, vese és tüdő. Szív, gyomor és húgyhólyag. Mind egy helyen, démoni körben elrendezve. A Fiú megragadta a beleket és lassan, komótosan kiegyengette azokat. Lassú ütemben, lebenyről lebenyre emelte ki őket a síró állat hasüregéből. A Kutya már csak erőtlenül sírt, szemei üvegesek voltak, füle süket. Nem látott, nem hallott és nem is érzett semmit. És mikor a Fiú már elkezdett belejönni az új játékába, a Kutya kilehelte a lelkét.


III.

Az Apa éjfél körül ébredt fel részeges álmából. Rémes dolgokról álmodott, gyilkos dolgokról. A Fiút kereste, de nem látta őt semerre. Kurtán a nevét kiáltotta, de nem érkezett rá válasz. Megint kiáltott, immáron keményebben és durvábban, de a hangja elhalt a sötétségben. Kelletlenül kelt fel. Lábára húzta kikopott papucsát és maga köré csavarta a köpenyét. Holdtalan, csillagos éjszaka volt. A fekete égbolt bakacsin bársonyán gyémántszemű fénypontok tekintettek le rá. Óvatosan, csoszogva vonult ki a szobából. Ki a házból. Ki az udvarról. Erőtlenül, gyengén sétált csak. Érezte, hogy mája fáj és lüktet, ezért lassított léptein és leült a földre a sötétben. Köpenye zsebéből édeskés, vodkával teli kulacsot halászott elő és jól meghúzta azt, hogy tompítsa fájdalmát.

A fájdalom eltompult, lábaiba több erő szállt. Újra megindult a sötétben, a Fiút kereste. A kert végében, egy öreg tölgy oldalában talált rá a Gyermekre. Egy tölgyfa tövében hevert, érzelmektől mentes, hófehér arcán a csillagok tekintete tükröződött vissza. Ölében egy kutya fejét tartotta, azt simogatta. Az Apa megenyhült, sóhajtva szólt a Fiúnak.

- Ne haragudj a mai miatt! – mondta szomorkásan. - Ígérem, többé nem fordul elő.

A Fiú nem szólt egy szót sem. Tompán, akár egy halott, és gépiesen, akár egy robot, simogatta tovább a szőrös buksit. Az Apa nem tudta kivenni, hogy a Fiú mit művel, így hát ráhagyta a dolgot. Lapátnyi tenyereit köntöse zsebébe mélyesztve elindult vissza, vissza a házba. A Fiú ott maradt a kert végén.

Az öreg tölgy tövén halk, nyüszítő hang hallatszott, majd vakkantás követte és vonítás. A Fiú volt az. Az Apa nem láthatta ugyan, de testén, csupasz bőrét véres, nyúzott bőr fogta körbe. Kezein és lábain lógtak a feltekert karmok, ülepe környékén egy ernyedt farok himbálódzott. A Fiú felkelt a nedves fűből és magasra tekintett el a csillagos nagy égen. Száját emberi hang többé nem hagyta el, csak kíméletlen, zokogó hangú vonítás. Szemeiből kihunyt az értelem utolsó szikrája is, szívében minden érzelme egyszerre veszett el.

A fekete ég és a csillagok némán figyelték a szántót. Egy ifjú lába nyomát fújta a jó szél. Elfújta a nyomát, elrejtette minden elől. Az ösvény körüli fák némán biccentettek neki, a napraforgók levelei sercegve surrogtak az éjszakában. A tájon nem szólt hang, nem verte fel a csöndet semmi. Csak a halott Fiú monoton léptei. Egy emberbőrbe bújt állaté.

Előző oldal Grigorij Proverka