Préda lettem

Horror / Novellák (1231 katt) Egon C. Reid
  2015.11.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/8 számában.

1.

Nem gondoltam volna, hogy azon az esős estén még kimozdulok itthonról. Főleg nem arra, hogy a történtek után még valaha is hazaérek, és megoszthatom veletek eme különös kalandomat, amely azon az estén esett meg velem az otthonomhoz közeli erdőben.

2.

Ügyeletes voltam aznap éjszaka, és mint olyan, itthon üldögélve azon imádkoztam, hogy ne csörrenjen meg a telefonom. Semmi kedvem nem volt bemenni. Leginkább itthon ücsörögtem, és olvasgattam volna a legújabb Stephen King könyvemet, amelyet az előző nap vettem meg a két utcával arrébb lévő bevásárlóközpontban. Bezzeg azonban az égiek másképp gondolták el az estémet, és a telefon megcsörrent.

Unottan félretettem tehát a könyvet, és a LUCKY Strike dobozomért nyúltam, kiráztam belőle egy szálat, majd meggyújtottam. Aztán lassan az orromon keresztül kifújtam a füstöt. Egy pillanatra elmerengve néztem az arcom előtt a gomolygó füstpamacsot. A dobozt eközben az előttem lévő kis asztalkára dobtam. Azonban az lecsúszott az üveglapról, és a padlón landolt.

„Szerencsés” az bizony nem vagyok! - gondoltam, miközben feltápászkodtam a fotelból.

Megtettem a pár lépést komódig, mely az ajtó mellett állt, és ahol már egyfolytában csörgött a fekete színű telefonom. Felemeltem a kagylóját, és kellemetlenül belehallóztam. A vonal másik végén egy izgatott és ideges férfihang szólalt meg. Követelve, hogy azonnal menjek be a szövőgyárba – ahol, mint karbantartó tevékenykedem - mert elromlott az egyik szövőgép, és a ruhaanyagnak reggelre el kell készülnie.

Mit tehettem hát, megígértem a műszakvezetőnek, hogy fél óra, és ott vagyok. Még jó, hogy csak a 12 mérfölddel (kb. 20 km) arrébb lévő városba kell mennem! Ráadásul mivel ilyenkor este jó az út, hiszen alig vannak a 72-es államin, gyorsan tudok majd haladni, már amennyire az eső megengedi. Ugyanis körülbelül egy órája elkezdett esni az eső.

Öltözködnöm sem kellett. Hiszen a kék színű kezes-lábas munkásruhámban voltam. Zsebei dudorodtak a sok csavartól és a bent felejtett kisebb alkatrészektől. Csupán az ormótlan bakancsomat húztam fel a lábamra, azzal útra készen álltam. Elsüllyesztettem még a zsebemben a cigarettásdobozomat is, amikor elnyomtam a csikket a hamutartóban, majd a garázsajtó felé indultam.

Mielőtt azonban kinyitottam volna az ajtót, észrevettem egy legyet a kilincsen. Gyors mozdulattal elkaptam, aztán a fülemhez közelítettem a jobb kezem öklében. Hallottam a csapdába esett légy panaszos zümmögését. Megráztam az öklöm, hogy még jobban halljam a hangját. Majd az ujjaimat összeszorítva, szétmorzsoltam a legyet. Utána széttártam a tenyeremet, hogy megpillanthassam a légy szétmorzsolt, véres maradványát, amelyet aztán beletöröltem a munkásnadrágom oldalába.

Elégedetten lenyomtam a kilincset, és beléptem a garázsba.

3.

Felkattintottam a lámpakapcsolót. A neoncsövek hosszú ideig villogtak, miközben árnyak ugráltak a falon a kocsim és az ajtó között. Hirtelen aztán kigyulladtak a fénycsövek. A kemény, hideg, fehér fény megvilágította a helyiséget, s a falon ugráló árnyak így aztán azonnal abbahagyták őrült táncukat.

Az autóm egy 75-ös, bordó, Plymount Valiant volt akkor. Még apám hagyta rám a végrendeletében 5 évvel ezelőtt. Alig használta. Szinte még új volt; és én „szerettem” az eleganciája miatt.

Odaléptem az autóhoz, kinyitottam az ajtaját, majd beleültem a krémszínű ülésbe, és gyújtást adtam. A motor halkan duruzsolni kezdett. Ekkor elővettem a garázskapu távirányítóját, és megnyomtam a gombot. A Plymount mögött lassan felfelé kezdett csúszni a garázs ajtaja, amelynek hangját elnyomta a szakadó eső hangja.

Hirtelen különös érzés fogott el!

Legszívesebben visszamentem volna a házba, a fotelembe és a könyvem mellé, a gépjavítást meg hagytam volna a francba! Ám aztán beláttam, hogy ezt nem tehetem meg, mert az állásomat kockáztatom. Így is sok a munkanélküli Oregon államban. Még én is gyarapítsam a számukat? Na, nem!

Kiengedtem hát a kéziféket, és kitolattam a garázsból.

Az eső olyan elemi erővel szakadt az autóm karosszériájára, hogy az szinte beleremegett. Bekapcsoltam az ablaktörlőket, amelyek ütemes mozgással birkóztak meg a vizes szélvédővel.

Rá-ránéztem a házra, miközben legurultam a kocsibejáróról az útra. Az Y követően jobbra kanyarodtam, és elindultam a 21. utca irányába, amely kifelé vezetett a városból.

Az órámra pillantottam. 20 óra 11 percet mutatott ekkor.

Pár perc múlva már a főúton haladtam. Elhagytam a városomat jelző táblát, és észak felé tartottam.

Dombos vidék ez, ahol élek. Az út, amelyen mentem, tele van szerpentinnel, valamint egy alagúttal, mielőtt a közeli városba, Ark’ Toulsba nem ér. Mi több! Az alagút és az említett város között még egy erdő is van. Amely olyan sötét, hogy a Hold, amelyet akkor nem lehet látni a felhőktől, még az is csak néhanapján tudja bevilágítani.

Kanyarodtam jobbra, kanyarodtam balra a kocsival, míg nem egyszer csak az utolsó kanyarnál, már majdnem a domb tetején, megpillantottam az alattam elterülő városom utcai fényeit. Ezután már az alagút következett, amely hosszú és keskeny volt. Gyorsan áthaladtam rajta. Miután átértem, az idő megváltozott. Az eső már nem esett, és így a viszonylag szárazabb úton gyorsíthattam egy kicsit. Jó tempót diktáltam.

Még az erdőben sem lassítottam. Fittyet hánytam a vadállatokra, amelyek átszaladhatnak az autóm előtt. Mielőbb a gyárban szerettem volna érni. Mert be kell, hogy valljam, mindig is nyomasztott ez az erdő.

Már jócskán bent jártam az erdőségben, amikor is úgy döntöttem, hogy a szorongásomat egy cigarettával oldom fel. Kivettem tehát a kantáros nadrágom mellső zsebéből egy cigit, és meggyújtottam. Abban a pillanatban egy hatalmas ütéstől berepedt az autóm szélvédője. Éppen a kormány mögött. Ösztönösen és erőteljesen beletapostam a fékpedálba! A kocsi csúszkált egy darabig az úton, majd megállt.

Hunyorogva néztem előre, és próbáltam kivenni, hogy mi is csapódhatott neki az üvegnek. De nem tudtam kivenni a fényszórók viszonylag erős izzóinak közepette sem. Kiszálltam tehát, és a kocsi elejéhez léptem.

Egy madarat pillantottam meg a motorháztető és a szélvédő között. Még hozzá egy fekete hollót! Amelynek szárnyai összevissza álltak, nyilván az ütés által történt csonttörések miatt. Amellett még vért is láttam! Elkenődve az üvegen. A madár élettelen teste húzta a vérmaszatot, ahogyan csúszhatott lefelé a szélvédőn. A holló csőre letörött. Amott hevert az egyik ablaktörlőlapát gumiján.

Megemeltem a vértől maszatos tollú madarat az egyik lábánál, és magam elé tartottam.

- Hát ezt jól megcsináltad! - mondtam neki, miközben a cigi fel-lemozgott az ajkaim között.

Mintha bizony értené, mivel is vádolnám. De ő csak nézett lógó fejjel lefelé, szemeiben üveges tekintettel. Sóhajtottam, avval a kocsit megkerülve az útszéli árokba dobtam a tetemet. Visszaültem a kocsimba, és mivel a berepedt üvegen nem láttam ki, felhúzva a lábaim hatalmas rúgással kirúgtam a szélvédőt. A szilánkok beterítették a környékemet.

Az autó óráján már 20 óra 29 perc volt ekkor.

Kisvárta éppen elindítottam volna az autót, mikor is nem messze előttem észrevettem egy alakot. Aki a jobb oldali erdőrészből igyekezett át a másikba. Nem viselt esőkabátot. Fekete színű nadrágja, valamint ingje teljesen átáztak a korábbi esőtől, de még így sem befolyásolták a lépteit. Hosszú, sötét haja átázva simult a fejére. Így az arcvonásait sem tudtam megfigyelni akkora távolságból. Rendületlenül, egyenletes tempóban szelte át az utat. Sőt mi több! Valami nehéz dolgot vonszolt maga után. Valamit, ami messziről nagyon hasonlított egy emberi testhez.

4.

Gyorsan elnyomtam hát a cigimet, amely továbbra is a számba lógott, és idegesen a kesztyűtartóban matattam. Mivel tudtam, hogy kell ott lennie valahol egy zseblámpának. Kis idő múlva meg is találtam. Felkattintottam egy párszor, hogy rendesen működik-e. Működött!

Nem vagyok egy félős ember. Megjártam már számos harcteret Iraktól Afganisztánig, és a 39 évemmel a hátam mögött bizony nem ijedek meg az árnyékomtól. Gyorsan kiugrottam a kocsiból, majd a csomagtartót nyitottam fel. Ott valamilyen szerszám után kutattam. Kisvárta találtam is egy emelőt, amely mintegy 21 hüvelyk (nagyjából 55 cm) hosszú volt. Megsuhintottam a levegőben, aztán az alak után indultam. Aki ez idő alatt már eltűnt az erdőrészben.

Viszonylag gyorsan megtaláltam azt a helyet, ahol azt a valamit maga után vonszolta, és felkattintva az aprócska zseblámpát, bevilágítottam az erdőbe. Egy ösvény került a fénycsóva közepébe, miközben ide-oda mozgattam a lámpát. Sóhajtottam, és elindultam befelé ez erdőbe. Az ázott avar csúszott a bakancsom talpa alatt, kis híján néhányszor majdnem el is estem. Egyszer egy kiálló gyökérben, amely keresztezte az ösvényt.

Már jó ideje haladtam befelé a sűrűn nőtt fák között, hátrapillantva, az autóm bekapcsolva felejtett fényszóróit sem láttam már, amikor is felfedeztem egy addig meg nem figyelt dolgot. Két párhuzamos csík szántotta az ösvény talaját.

„Bizonyára a két láb csinálta. A testé, amelyet vonszolt” - gondoltam, azzal még jobban nekiiramodtam.

Nem kellett sokáig mennem már, ugyanis az egyik kanyarban egy tisztást világított meg a felszakadozó felhők között az időközben kibukkanó Hold. A zseblámpát is lekapcsoltam, és eltettem a cigim mellé, a felső zsebembe.

A réten egy viskót pillantottam meg. Melynek egyik ablaka be volt deszkázva. Volt azonban egy másik ablak is, amelyiken egy szakadt rongydarab lógott a függönyt helyettesítve. Mozgást nem láttam a környéken.

Óvatosan, lopakodva a ház felé indultam, közben jól megszorítottam az emelőt a jobb kezemben, készen az esetleges felbukkanó alakra. Ekkor azonban közvetlenül mellettem egy újabb valamire figyeltem fel.

Egy kutyára! Állatvédőként megrettentett a látvány. Ugyanis az állat egy terebélyes fára volt a jobb hátsó lábánál felkötözve egy dróttal, és úgy lógott fejjel lefelé. Hasa fel volt metszve, mint azt zsigereléskor szokták, így aztán kilátszódtak a kurta belei is, amelyek iszonyatos bűz árasztottak. Szabad kezemet muszáj is volt az orrom elé tartani, hogy ne érezzem a szagot. Az állat vére, mely a hasa felhasításakor kicsordult, a mellkasán lévő fehér szőrt festette vörösre. Bal szemét, a szemgödréből kilógva, csupán az ina, valamint néhány ideg tartotta. A másikban, rettegés tükröződött! Szétroncsolt szája vicsorogva nyílhatott ki a haláltusájakor, így aztán kilógott belőle a vöröses nyelve. Szemfogai le voltak törve, és az alatta lévő sáros földön hevertek.

Ekkor egy csípőfogót kihúzva a zsebemből, elvágtam a drótot. Az állat tompa puffanással esett a talajra, a belei pedig kiömlöttek a testéből.

„Később gondoskodom rólad” - mondtam neki, miközben lenéztem rá, azzal fintorogva tovább indultam.

Ahogy a viskót megközelítettem, egyszer csak észrevettem azt a valamit, amit cipelhetett az alak. Az épülettől kicsit távolabb, egy bokrokkal szegélyezett rozoga kút mellett feküdt, melynek le volt zárva a teteje néhány deszkával.

Gyorsan odaléptem, és elszörnyedtem a látványtól.

Az a valami, egy férfi teste volt ott. Úgy, 30 év körülié. Szemei nyitva voltak, és a szörnyűség nézett vissza belőlük. A teste felső része mezítelen volt. Láttam a karján lévő tetoválást is. Azon kívül egy vágást is észrevettem, közvetlenül a bal mellkasán. A szíve tájékán. Leguggoltam, és megérintettem. Az azonban nem csupán egy vágás volt, hanem egy lyuk. A fickó szívének helye! Az a valaki, aki idehozta, kitépte az áldozta szívét. A helyén pedig megcsillantak az esőcseppek. Az áldozat testét még különböző mélységű és hosszúságú véres karcolások és sérülések is szennyezték.

Felemeltem a jobb karját, és láttam az óráján, amelynek számlapja sáros volt, így le kellett törölnöm, hogy a mutatók már 21 óra 3 percet jeleztek.

Éppen felállni készültem, mikor valaki megérintette a jobb vállam!

5.

Hirtelen, megfagyott a vér az ereimben. Óvatosan hátrafordítottam a fejem, és egy fiatal lányt pillantottam meg a szemem sarkából. Olyan 25 év körüli lehetett. Mivel úgy gondoltam, nem ő lehet a gyilkos, felálltam, és felé fordultam. Ő azonban a mutatóujját a számra szorítva, valamint jobb karomat elkapva, gyorsan magával rántott a kút kávája mögé.

A kút mögött guggolva jobban szemügyre tudtam venni, hogy kivel is hozott össze, ez a rémséges este.

Nos, a lány barna hajának vizes fürtjei a vállait verdesték. Fitos kis orrán egy fémkeretes szemüveg ült, melynek lencséi maszatosak voltak a megszáradt könny- és esőcseppektől. Zöldes szeme mély szomorúságot és rémületet lövellt felém. Kiszáradt ajkait pedig néha a nyelvével nedvesítette meg. Figyelmem nem kerülte el a ruhája sem. Amely egy kék színű jogging volt, és ami, már amennyire ilyen guggoló helyzetben láttam, arányosan hozta ki teste tökéletességét.

A lány, Wendy O’Hara néven mutatkozott be nekem. Aztán elmesélte, hogy New Yorkból jöttek ide a barátjával, Jack Perkins-szel, hogy az iskolai szünidőt kettesben tölthessék. Egy ideje már a környék egyik nevezetességénél, a közeli Ördög-sziklánál sátoroztak, amikor is az este megtámadta őket ez a valaki. Patricet szó szerint kupán vágta egy nagyobb faággal, mikor az kibújt a sátorból, hogy megnézze, mi az a motoszkálás, amelyre akkor, néhány perce felfigyeltek. Majd a tompa puffanásra Ő is előmászott a sátorból, aztán látva, mi történt, megijedt és elfutott. Egy közeli kökénybokor mögé bújt, ahonnan végignézte, amikor a támadó letérdelve egy kést szúr a magatehetetlen barátja testébe. Majd egyszer csak a jobb kezével az ég felé emel valami kis dolgot, és felüvölt! Látta azon kívül azt is, ahogy karjait megragadva elvonszolja barátja testét errefelé, miután az a valamit a zsebébe rakta. Ekkor követni kezdte őket! Amikor azonban az erdőt keresztülszelő főúthoz ért, egy pillanatra megtorpant, merthogy észrevett engem az autómnál. Nem tudta, hogy kerülhettem oda, esetleg nem vagyok-e a fickó cinkostársa. Figyelmét a támadó, valamint köztem osztotta meg.

Amikor aztán látta, hogy én is észrevettem az alakot, kiszállok és kotorászok az autómban, majd azt követően néhány perc múlva a fickó után indulok, követni kezdett. Ezúttal engem. Miután elértünk ide, ő elbújt a viskó háta mögött lévő bokros részben, és…

Idáig jutott a megpróbáltatása történetében, amikor is hirtelen a szája elé kapta a kezét, avval a vállam fölött elnézve, velőtrázóan felsikoltott.

Megfordultam, de a fejemre mért váratlan ütéstől, elsötétült előttem minden.

6.

Amikor magamhoz tértem, egy fához kötözve találtam magam, szemben a faházzal, kicsit oldalazva a kúttól, valamint a földön fekvő néhai Jack testétől. A házból pislákoló fény szűrődött ki. Néha árnyat is láttam elmenni az ablak előtt, amelyen a szakadt függöny lógott.

Megpróbáltam megmozdítani a kezeimet, és kibújtatni őket a kötelek közül, de sajnos nem sikerült. Ekkor elmerengtem egy pillanatra, és magam előtt láttam azokat a szerencsétlen egykori bevándorlókat, akik ugyanígy, de akkor totemoszlophoz kikötözve várták a sorsukat, valamely indián tábor közepén az 1800 évek derekán. Bár e szorult helyzet egy kicsit nyugtalanított, mégis titkon azt reméltem, hogy nem fogja majd a fickó körülugrálni a fát, mint egy idióta indián. Mert azt biztos nem tudom megállni röhögés nélkül.

Hál’ Isten nem így történt!

„Vajon sikerült elbújnia Wendynek?” - csapott meg hirtelen egy gondolat. - „Bizonyára!” - nyugtattam magam. Hiszen elforgatva a fejem, jobbra, balra, nem láttam sehol. Csakis az üres udvart, a házat, no meg az árnyékokat, amelyek között talán az egyik az övé is lehetett. Főleg ott, a ház túlsó sarkán, mintha egy kicsit megnyúlt volna az egyik árnyék a derengő holdfényben.

Töprengésemet egy, a ház felöl jövő reccsenés zavarta meg. Ekkor hirtelen abba az irányba fordultam.

A verandán lévő alak éppen cigarettára gyújtott (mit meg nem adtam volna akkor én is egy szálért), azután szépen lassan lépegetett le a lépcsőn, megindulva felém. Jobb kezében elborzongva láttam megcsillanni egy kés pengéjét, míg a másikban az említett cigaretta parázslott. Amelybe jövet bele-beleszívott.

Odalépett elém. Én pedig tehetetlenül, kiszolgáltatva voltam neki, és unott pofával rábámultam. Beleszippantott ismét a cigijébe, és a füstöt az arcomba fújta.

„Húú, de utálom ezt”! - És félrefordítottam a fejem. Mire ő a kés pengéjét az állkapcsomnak nyomva visszafordította. A kése hegye megszúrta arcbőröm, és éreztem, ahogy a vérem kiserken, aztán végigcsurog a nyakamon, be a pólóm alá.

Ismét a férfira néztem.

Hosszú, száradó hajának tincsei az arcába lógtak. Bal szeme egy kicsit furcsán állt, mintha szemtengelyferdülése lett volna. Ám a másik szemét egyenesen a szemembe mélyesztette. Igen határozott és kegyetlen volt a nézése. Ajkait összeszorította. Egy apró forradás is volt a bal szája szegletében. Amikor hozzám szólt kissé rekedtes hangon, a fogait is megpillantottam. Sárgák voltak a nikotintól.

Aztán kiabálva, izgatottan, nyáltól fröcsögő szájjal az után érdeklődött, hogy ki a rosseb vagyok én. Mit keresek itt éjnek évadján az erdőben? És mi a jó francot képzelek magamról, hogy csak úgy idepofátlankodok a tanyájára!

Unott és közömbös arckifejezéssel hallgattam. Ez bizonyára még jobban felbőszítette, merthogy eldobta a cigijét, és egy hatalmas ütéssel gyomorszájon vágott. A hirtelen jött fájdalomtól levegő után kapkodtam, miközben a fickó kaján vigyorral az arcán felröhögött. Aztán továbbfolytatta a kérdezősködését. Valamint a hangját fel-felemelve szitkozódott és sértegetett.

Nos, ekkor telt be a pohár! Semmibe véve az esetleges következményeket hirtelen szemen köptem. A nyálam lassan csurgott el az arcán. Ám ő gyorsan felülkerekedett e nem várt reakciómon, és villámsebesen a jobb kezében lévő kését beledöfte a bal oldalamba.

Felordítottam!

A szúrást valamelyest tompította az erős szövetből készült a ruhám. Később az is kiderült, hogy centimétereken múlott csak, hogy nem a vesémet szelte ketté akkor a penge. Ösztönösen a megszúrt helyre néztem, és a fájdalom által megjelent könnycseppjeimen keresztül láttam, ahogy a vérem átpiroslik a ruhámon.

Már éppen megismételni akarta az előbbi mozdulatát a gyilkos, amikor is megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Megfordult. De hiába fogta fel rögtön, mi fog történni, elkésett a kitérő mozdulatával. Wendy ugyanis, akit a szemem sarkából néhány perccel ezelőtt fedeztem fel, egy fejszével lopakodott mögéje, és felemelve az éles szerszámot lesújtott rá.

7.

A lány belehasított a fickó bal karjába, és a hatalmas lendülettől levágta azt a vállánál. A csonkot körülölelő erekből némi vér ráspriccelt az arcára, valamint a szemüvegére, amely így vérpettyes is lett.

A férfi velőtrázó felordítása belehasított az erdő csendjébe, miközben a csonka kar leesett az esőáztatta földre. A kés kiesett a jobb kezéből, mivel ösztönösen az egykori karja helyéhez kapott, hogy így fogja vissza az erekből lüktető vért, amely lassan végigcsurgott az ujjai között, valamint az ép kezén.

Wendy eldobta a kezében szorított fejszét, és futásnak eredt a ház túlsó sarka felé. Közben kiabálva bíztattam, hogy „Siess! Menekülj!”

Futott is teljes erejéből, mielőtt azonban bekanyarodott volna a ház sarkánál, felszisszentem, ugyanis láttam, ahogy elcsúszott a sárban, de aztán gyorsan talpra ugorva eltűnt az árnyékok között.

A fickó egy pillanat alatt magához tért, majd lány után iramodott. Aggódtam. Hiszen ez a tagbaszakadt ember még sebesülten is olyan iramban futott, mint egy tájfutó. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a lány fejét meg nem pillantottam a hozzám legközelebb eső házsaroknál, de ez az arc egyben megrémített is. Merthogy össze-vissza volt karcolva, és azok nyomán patakokban csurgott a vére.

Wendy odaszaladt hozzám, és a kést felemelve a földről, gyorsan elvágta a köteleket. Közben hadarva elmondta, amit amúgy is gondoltam, hogy a ház mögött lévő, kökény és galagonyabokrok karcolták meg az arcát, és szakították ki joggingját, melyből néhány helyen a vatelin úgy bukkant ki, mint a korábban felfedezett kutya nyelve.

Miután kiszabadultam, megdörzsöltem elgémberedett csuklóimat, avval átvéve a kést a lánytól, vártam, hogy felbukkanjon a fickó. Nem telt el pár másodperc, máris felbukkant, ahol korábban a lány. Kissé meggörnyedve, lihegve, a kezével a ház sarkának támaszkodott. Dühös és elszánt nézéssel nézett rám, főleg, mikor megpillantotta a kezemben a kését.

Ekkor nekem rontott.

Holott számítottam rá, ennek ellenére támadása egy kicsit váratlanul ért. Testével feltaszított, aztán mindketten a földre estünk. Jobb kezével megfogta a csuklómat, amelyben a kést tartottam, a másikra rátérdelt, s szitkozódott. Ép kezének markolása satuként szorította meg a kezem, és már-már elernyedt volna, mikor is a bal kezemet kihúzva a térde alól, állkapcson ütöttem. Leperdült rólam, és egy tócsában landolt, melynek mocskos, sáros vize felloccsant az arcomra. Ekkor gyorsan ráugorva, fölébe kerekedtem. Rám nézett haragos szemeivel, de az én szemből nem tudott könyörületet kiolvasni. Újabb balegyenes. Ezúttal az orrát találtam el, amely egy halk reccsenéssel eltört, és vérezni kezdett.

Mocorgott, mert szabadulási ösztöne egyre jobban fokozódott. Ekkor az egykori kése nyelét erősen megmarkolva, belemélyesztettem a férfi mellkasában, melynek pengéje tövig eltűnt a testében. Fura fuldokló, szörcsögő hangon nyöszörgött még valamit, amit már nem nagyon értettem. Nagyjából egy perc után a vonaglása megszűnt. Fénytelen szemei fennakadtak. Elernyedt teste nem mozdult. Ezt követően lemásztam róla, és Wendyt szólítgattam, aki sáros ruhában, véres arccal lépett ki a kút mögül.

Átöleltük egymást, és hallottam, ahogy sírni kezdett. Miután aztán egy kicsit össze tudtuk kapni magunkat, elindultunk a viskó felé, hátha találunk valamit, ami alapján kideríthetjük, hogy ki is volt ez az ember. Noha a lépteink még bizonytalanok voltak, azonban az elszántságunk mindenek fölé kerekedett.

A házba vezető lépcső alján úgyszólván, egyszerre néztünk hátra, és láttuk, ahogy a test ott fekszik a tócsában, amelyben hagytam.


8.

Elsőként léptem be az egyszerű viskóba. A bent lévő, szinte elviselhetetlen szag úgy csapott meg, mint egy bokszolót, akit váratlanul gyomorszájon vágott az ellenfele.

A szoba puritán elrendezésű volt. Az ajtóval szemben egy kopottas asztal, rajta viharlámpa, melynek meleg sejtelmes fénye körüllengte a falakat. Az asztal előtt egy magas támlás szék, (igazi antik darab, ki tudja, honnan szerezhette a fickó). Az egyik sarokban, az ajtótól jobbra, egy vetetlen ágy helyezkedett el pokróccal, és valami párna félével. A másik oldalon egy rögtönzött konyhának nevezhető valami gázrezsóval, rajta egy kopottas lábossal, abban valami étellel (a látványra a gyomrom korgó hanggal válaszolt). A lábas mellett kinyitott konzervdobozok hevertek. Néhány méterrel arrébb a padlón egy méterszer méteres csapóajtó volt. Odaléptem, felemeltem a rozsdás fogantyújánál. Egy pince tárult fel előttem.

„Ráérek később odalent körülnézni” - gondoltam, és elengedtem az ajtót, ami hatalmas csattanással esett a helyére. Aztán újra körbeforgattam a fejem a szobában, ekkor figyeltem fel a szövet borította ablak falán lévő újságcikkekre. Odaléptem eléjük, miközben hallottam, amint a lány halkan becsukja maga mögött az ajtót, és megállt mellettem, háttal az ajtónak.

Az egyik újságcikkről a kinti fickó nézett vissza ránk kaján vigyorral az arcán. Azonban a cikk közleménye már nem volt ennyire vidám.

Hol van Scood? - kiáltotta a szalagcím.

Még mindig keresi a rendőrség Walter Scoodot, aki az Oregon Állami Gyógy- és Ápolóintézetből tűnt el június 12-én, vélhetőleg az esti órákban, kijátszva a rá vigyázó rendőr éberségét.

Scoodra bizonyára emlékeznek, hiszen ő volt az, aki tavaly Ark’ Toulsban brutálisan megölte a mindössze 9 éves Ted Dandolt, aki éppen az iskolából igyekezett haza. (A kis Tedre brutálisan megcsonkítva, és szó szerint agyonverve találtak rá a Berow-river melletti autósparkolóban.) A bíróság –
szólt tovább a cikk - elfogta ugyan akkor, de fel is mentette, mert az esküdtszék nem tartotta beszámíthatónak. Így aztán szigorú felügyelet mellett őrizték az intézet falai között…

Idáig olvastam a cikket, aztán gyorsan leszakítva, a zsebembe mélyesztettem azt, és tovább néztem az újságkivágásokat. Ezután megakadt a szemem egy felhíváson, amelyen a kint látott kutya fotója volt látható.

ELTŰNT!

Augusztus 3-án a közparkból eltűnt a Skinpy névre hallgató kutyánk. Különös ismertetője, hogy szőre tiszta fekete, és csak a mellkasán van egy tenyérnyi fehér folt. Aki esetleg látta, vagy tudja, hol van, az kérem, hívjon az alábbi számon:
(Hatalmas számokkal ott volt a telefonszám.)
Segítségét megháláljuk!

„Oh, ha tudnád, hogy kb. egy órája láttam kibelezve egy fán”- gondoltam, és leszakítottam azt a kivágást is, hogy begyűrjem a másik cikk mellé.

Aztán észrevettem még valamit az ablak mellett. Egy kalitkát. Odaléptem elé, míg Wendy továbbra is mögöttem maradt. A kalitkában egy madártetemet fedeztem fel, ami talán papagáj lehetett valamikor, mielőtt elpusztult. Az enyészet mára már csak egy kupac csontot hagyott belőle. A csontok közt ugyan még fellelhető volt néhány zöld színű tollpihe, amelyet egy váratlan huzat a kalitka rácsához sodort.

A szemem sarkából láttam, ahogy a „függöny” is meglibbent, gyorsan megfordultam, de elkéstem. Scood a testével váratlanul a falnak lökte Wendyt, és a kést, amelyet ostoba módon akkor ott kint benne felejtettem, a lány torkának szegezte.

A fickóra alig lehetett ráismerni!

Elszakadt ruhája alól kilátszódott a bozontos mellkas szőrzete, melynek szőrei a vértől ragacsosan tapadtak a testére. Az arcán pedig látszódtak a korábbi balegyeneseim következményei, melyek időközben eléggé feldagadtak. Az orrlyukaiból továbbra is szivárgott a vér, ami a szájába folyt, megszínezve így a fogait. A szeme dühös tekintettel meredt ránk, szemgolyójának fehér színe vörösen izzott. S ide-oda mozgatta köztem és a lány között. Eközben továbbra is hörögve motyogott valamit, amit alig értettem. Mi több! Beszéd közben folyamatosan vérrel keveredett nyálat köpött a padlóra.

Wendy kapálódzott, és menekülni próbált. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve beleharapott a férfi egyetlen épen maradt karjába, amely az állának szegeződött. A gyilkos ekkor ismét ránézett.

Ezt a pillanatot használtam ki, és felemeltem a gázfőzőről a lábost (kissé langyos volt még a füle), majd egy hatalmas lendülettel fejbe csaptam. Scood megszédült, és a padlóra zuhant. A földet érés közben a kés kiesett a kezéből, és becsúszott az asztal alá. Mivel azonban nem tudtam, mikor tér ismét magához, hagytam a kést, ahol van, és tapogatva a ruhámat, valami más éles szerszám után néztem.

Találtam is egyet a nadrágszáram zsebében, egy nagyjából 6 hüvelyk (kb. 15 cm) hosszú csavarhúzót. Kihúzva a zsebemből, jobb kezembe fogva fenyegetőn a férfi fölé emeltem. Nem haboztam használni! A szerszámot a nyeléig belemártottam a fickó testébe.


9.

Aztán kihúztam, majd ismét beledöftem, majd újra. Így ment ez, vagy egy tucatszor. Mindeközben ő folyamatosan üvöltött, én pedig káromkodva küldtem el oda, ahol talán még a madár sem jár. Ahogy ki-kihúztam a csavarhúzót a döfések helyéről, mindannyiszor vékony sugárban spriccelt az arcomra fickó meleg vére. Közben, a szemem sarkából láttam, ahogyan Wendy négykézlábra ereszkedve kotorászik az asztal alatt. Nyilván a kés után kutatott, amit kisvárta meg is talált. Majd fölénk állva, szorosan a kezébe fogta készen arra, hogy használja, ha netalántán a fickó kerekedne felül. De ekkora a férfi már nem mozdult, csak üveges tekintetével meredt ránk.

A földön ülve néztem körbe, hogy miképpen szabadulhatnánk meg immáron örökre a testtől. Néhány méterre megpillantottam a korábbi csapóajtó fogantyúját. Bár korábban nem volt időm alaposan megnézni, voltaképpen mit is rejt, ezért aztán gyorsan felkászálódtam, odaléptem elé, felemeltem a csapóajtót, majd belepillantottam. Jól sejtettem. Egy kamrát rejtett. Amelybe egy rozoga lépcső vezetett lefelé, és ami tele volt mindenféle kacattal. Már amennyire meg tudtam állapítani ebben a halvány fényben, merthogy a szobában lévő lámpa fénye nem teljesen világította meg a kamra alját. Elégedetten morogtam valamit. Úgy gondoltam, jó hely lesz ez, hogy végleg eltüntessük a testet.

Azzal visszaléptem Scood teste mellé, megragadtam az egyetlen épen maradt karjánál, majd vonszolni kezdtem a lyuk felé. Mikor elértem vele oda, Wendy segítségével megemeltem. Azonban ekkor iszonyatos fájdalom hasított bele a korábban megszúrt oldalamba, és könnyek szöktek a szemeimbe, de nem törődtem vele. Összeszorítva a fogam egy taszítással belelöktük a fickót az üregbe. Láttuk, ahogy fokról-fokra csúszik lefelé, míg az aljára nem ér. Ekkor a lyuk aljából hirtelen mozgásra és furcsa vijjogó hangokra lettünk figyelmesek.

Lepillantottunk. Így láthattuk meg az első patkányt, amely a férfi mellkasán tanyázva, érdeklődve vette szemügyre, hogy mi is pottyant le a birodalmába. Kisvárta még több csatlakozott mellé, és körbevették a gyilkos testét.

Gyorsan lecsaptam a csapóajtót, aztán hogy biztosak legyünk abban, hogy sosem fog kijönni onnan Scood, még az ajtó föléje toltuk az ágyat is. Elégedetten megpihentünk néhány percet a heverőn, és hogy szívünk dobogása is normalizálódjon.

Ez idő alatt pillantottam meg a bejárat fölött lévő kopott órát. A lámpa fénye váratlanul pislogott néhányat, jelezve, hogy nemsokára kiürül a tartályból a petróleum. Mielőtt azonban teljesen kialudt volna a fény a szobában, még le tudtam olvasni az időt a számlapról. 23 óra 17 percet mutatott.

Feltápászkodtunk az ágyról, és csoszogva, kezünket előre nyújtva, elindultunk az ajtó irányába. Amikor úgy sejtettem, hogy ott vagyunk már, kitapogattam a kilincset, és szélesre tártam az ajtót. Ezzel aztán hirtelen beözönlött a holdfény a szobába, hosszú, kísérteties árnyékot nyújtva nekünk. Kiléptem a verandára, és megvártam, míg Wendy odalépett mellém. Egymásra néztünk, és átöleltem! Pár perc múlva pedig elindultunk a lépcső felé, itt hagyni magunk mögött ezt a borzalmat, és mihamarabb a főútra érni.

A lépcsőről lejöve, még egyszer körülnéztem.

Jobbra megpillantottam az a nagy fát, amelyhez korábban ki voltam kötözve. Scood levágott karja bizonyára ott feküdhetett még a tövében, bár azt ilyen távolságból nem tudtam kivenni. Amúgy őszintén? Nem is nagyon érdekelt. Egyedül csak az, hogy mielőbb elhúzzuk innen. Így aztán a csuklójánál megragadtam a lányt, és magammal húztam a gyéren megvilágított ösvény felé. Engedelmesen tartott velem minden szó és ellenkezés nélkül. Fénytelen szemein láttam, hogy teljesen kiborította ez az este, és már csak a teste van itt, gondolatai valahol messze, nagyon messze járnak.

Időközben elhaladtunk a kutya bűzlő teteme mellett. Majd ráléptünk az ösvényre, és sietős léptekkel indultunk kifelé az országút irányába. Már jó ideje mentünk, amikor egyszer csak váratlanul belém nyílalt a fájdalom a megszúrt sebemnél. A kezemet a sebre szorítva egy kicsit nekidőltem egy fának, hogy kicsit megpihenhessünk. Wendy aggódva nézett rám, de én összeszedve maradék erőmet, megrázva a fejem, ismét útnak indultam, és ő követett. Már majdnem kiértünk az erdőből, amikor hirtelen emberi hangokra, és villódzó kék-piros fényekre figyeltünk fel. Amikor aztán ráléptünk az aszfaltos útra, és észrevettek minket az autóm körül nyüzsgő rendőrök, valamint az a néhány erre járó autós, akik megálltak kíváncsiskodni, összecsuklottam és elvesztettem az eszméletemet.

10.

Amikor kinyitottam a szemem, egy zöldre festett szobában lévő ágyon találtam magamat. Fejem fölött áttetsző üvegből lassan csöpögött alá az infúzió sós leve. Aztán kissé megemelve a fejem, körbenéztem a kórteremben. Nem voltam egyedül. Egy barnahajú nővérkét pillantottam meg, aki háttal állt nekem, és éppen a terem egyetlen ablaka elé húzta a halványzöld sötétítőfüggönyt. Megfordult. Olyan magam korabelinek néztem. Elmosolyodott, aztán kisietett a kórteremből.

A halk magány rátelepedett a szobára. Ekkor kezdtem el töprengeni az elmúlt eseményeken. Vissza-visszaidézte egy-egy részletet magamban.

Már éppen ott jártam az emlékezésben, amikor Wendyvel beléptünk a házba, mikor is kinyitódott a kórterem fehér ajtaja, és belépett rajta. Erőltetett mosollyal üdvözölt, miközben az ágyam melletti székre ült. Búcsúzni jött.

Ezt rögvest észrevettem többek közt a ruháján is, amely egy kék pulcsiból, kockás ingből, farmerből és egy pár fehér sportcipőből állt. De láttam az arcán is. Haja ugyan egy kicsit kócos volt, szemein pedig, hiába is titkolta különféle kenceficékkel, látszódtak a kialvatlan napok, amelyek az elmúlt események okoztak.

Először a hogylétem felől érdeklődött, majd azonnal izgatottan mesélni kezdte volna, hogy mi mindent tudott meg.

Én azonban, felemelve kezemet, lecsillapítottam lelkesedését, és megkérdeztem tőle, hogy hány nap telt el az eset óta. A lány pedig készségesen azt válaszolta, hogy négy.

Avval sóhajtott egyet, megfogta a kezemet, (kellemesen meleg volt az érintése) és megkérdezte, hogy most már mesélhet-e. Mire én alig észrevehetően bólintottam.

Azzal kezdte, hogy két ember is tűnt el a közelmúltban a környékről (mindketten férfiak voltak és kirándulók). Aztán, hogy a nyomozók lezárták a viskót és a környékét, átfésülve az erdőt, hátha találnak összefüggést a mi esetünk, valamint az említett eltűnések között. Később elmondta azt is, hogy egy nyomozó, bizonyos Harry McBeen több mint egy órán át faggatta, hogy mondja el, mi történt akkor este a viskónál. A lány úgy gondolta, hogy valószínű engem is kihallgat majd ez az ember. (Pár órával később így is lett.)

Említette azon kívül azt is, hogy megtalálták Scood holttestét, már ami maradt belőle, hiszen, amikor beledobtuk őt a pincének alig nevezhető lyukba, az ott tanyázó patkányok azonnal rávetették magukat és marcangolni kezdték a testét. Mindezt az apró harapásnyomokból következtették ki a nyomozók, amelyek ellepték a testet.

Még jó néhány kérdést tettem fel neki, amelyekre többé-kevésbé válaszolgatott is. A kérdések között szerepelt többek közt az is, hogy „Mihez kezd ezután?”, valamint, hogy „Mi lesz Jack holttestével? Hol lesz eltemetve?”

Az előbbire a válasza; hogy visszamegy New Yorkba, hiszen még egy éve vissza van a suliból, és szeretné befejezni. Távlatokban egyelőre nem gondolkozik. Az utóbbira pedig, hogy Jack itt lesz eltemetve a városi temetőben holnapután. Révén, hogy nem élnek már a szülei, mert két éve meghaltak egy autóbalesetben Utah-ban.

Aztán ismét visszatértem az elmúlt történésekhez, és tovább faggattam. Ám Wendy válaszként kezembe nyomott néhány helyi újságot, hogy ezekből részletesen megtudok majd mindent. Aztán pedig felállt a székről, fölém hajolt, avval két puszit nyomott az arcomra. Éreztem, hogy néhány könnycsepp is megjelent a szemeiben. Melyeket mikor letörölt, a szemén lévő szemfesték elmaszatolódott.

Az ajtóból még visszafordult, erre rámosolyogtam. Mire Ő is visszamosolygott rám, majd „Minden jót!” kívánt, és halkan becsukta maga mögött azt az ajtót, amelyet három héttel később gyógyultan én is becsuktam.

11.

Tegnap, miközben éppen a reggelimet ettem, és az „Oregon Times” legfrissebb lapját olvasgattam, megszólalt a csengő.

„Ki lehet az ilyen korán?” - kérdeztem magamban, majd a pirítósom utolsó darabját bekapva odaballagtam az ajtóhoz, és szélesre tártam azt.

Meglepetésemben hirtelen szóhoz sem tudtam jutni, valamint a kis falatot is alig tudtam lenyelni. Ugyanis a kissé kopottas „Welcome” feliratú lábtörlőmön Wendy állt. Kissé megváltozott, mióta nem láttam. Legfőképpen a haja (éppen, hogy a karcsú nyaka közepéig ért), de legszembeötlőbb a színe volt. A mahagóni vörös szín fénylett a felkelő nap még erőtlen sugaraiban.

A gyors üdvözlés után beinvitáltam a házba, miközben kérdeztem tőle, hogy evett-e ma már valamit. Elmondta, hogy a városi KLC-ben reggelizett, és már nem éhes. Így aztán a nappaliban vezettem. Gyorsan megpróbáltam a szétdobált dolgaimat nagyjából rendbe rakni, majd leültünk a kanapéra, és egymásra néztünk.

Egy év telt el azóta az este óta.

Elmesélte, hogy mi minden történt vele az elmúlt egy évben. Sikerült befejeznie a szemesztert az iskolában, még annak ellenére is, hogy szinte nem volt nap, mikor ne gondolt volna „arra” az estére, és ne lettek volna az miatt rémálmai. Most az évfordulóra jött Jackhez. Akit a történtek után (mint korábban említettem) a helyi temetőben temettek el.

Aztán én is nagyvonalakban elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem, miután kikerültem a kórházból. Bár a munkahelyem nem szűnt meg, és azóta is annál a cégnél dolgozom, de már nem vállalok ügyeletet, és azóta többször átmentem már azon az erdőrészen, még mindig félelemmel tölt el engem is, ha arra az estére gondolok. Elmeséltem neki továbbá még azt is, hogy amikor csak tehettem, kilátogattam a néhai barátja sírjához, és gondoztam azt. Mire Ő megköszönte ezt a fajta önzetlenségemet, majd a kezébe fogta a kezemet.

Délfelé közelített már az idő, mikor is úgy döntöttünk, hogy ideje meglátogatni a Jacket a temetőben. Így aztán összekapva magunkat, kiléptünk az ajtón. Ekkor vettem csak észre azt a kék színű Fordot, ami a garázsfelhajtómon állt. Mint kiderült, Wendy bérelte hajnalban a redmondi repülőtéren, miután leszállt a New York-i gépe, és taxit nem akart fogadni, mert mintegy 2 órás az út idáig.

A temető viszont mindössze néhány sarokra van a házamtól, így aztán azt tanácsoltam a lánynak, hogy gyalogoljunk. Így is lett! Útközben még beszélgettünk mindenféléről, ami éppen eszünkbe jutott. Azonban mindketten észrevettük, hogy egy idő után egyre lassabbak lettek a lépteink. Mikor a temető kapujához értünk, Wendy elég hallhatóan felsóhajtott, avval lenyomta a kapu kilincsét, és beléptünk a Néma Csend birodalmába.


Elhaladtunk egy ötvenes éveit taposó, kissé pocakos, ősz hajú temetőőr mellett, aki éppen egy asszonysággal beszélgetett. Az asszony is benne lehetett már a korban, lévén, hogy gömbölyded arcán már bizony megjelentek a ráncok. Úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy ügyet sem vetettek ránk. Bár én mintha azt éreztem volna, hogy az őr a szeme sarkából szemmel tartott minket.

A kavicsos ösvényen megcsikordultak néha az apró kövek. Néhány perc múlva meg is érkeztünk Jack sírjához, amelynek fejfája előtt egy csokor sárga virág díszelgett, melyet tegnapelőtt hoztam ki. A lány odalépett a fejfához, megsimogatta, és halkan beszélni kezdett, amit nem nagyon értettem. Alig hallhatóan egy kicsit hátrébb léptem, hogy „magukra” hagyjam őket. Néhány elmormolt ima és sóhajtás után lassan és ezúttal némán sétáltunk vissza a kapu irányába.

Útközben - egyik fura megszokásom - néha rá-rápillantottam az út mellett lévő sírkövekre.

Már láttuk a temetőkaput, amikor is észrevettem egy embert, aki éppen egy csokor virágot helyezett el az egyik ilyen síron. Ahogyan elhaladtunk mellette, lepillantottam a sírkőre, hogy kinek a nyughelye. Walter Scood. Ekkor az ismeretlen ember felénk fordult, és valahogy az arca olyan volt, mint a gyilkosé. Valamint ugyanolyan gyűlöletet sugárzott, mint akkor, egy évvel ezelőtt.

„Nem! Ez lehetetlen! Scood halott!” - gondoltam magamban. - „Bizonyára valamilyen rokona.”

Wendy is észrevehette a hasonlóságot, mert hirtelen egymásra néztünk, azzal sietve indultunk el a kapu irányába. A temetőőr már egymaga állt a kapuban, és láthatólag éppen cigire gyújtott. Mikor odaértünk, egyből feltűnt neki izgatottságunk, úgyhogy tüstént neki szegeztem a kérdést, tudja-e, hogy:

- Ki, azaz ember, aki ott van Walter Scood sírjánál? - avval a mutatóujjammal abba az irányba mutattam.
- Aki most jön errefelé? - kérdezett vissza, s beleszívott a cigijébe.
Arra néztünk a lánnyal, és láttuk, hogy az ismeretlen fickó errefelé igyekszik.
- Igen, ő! - mondta Wendy.
- A fia! - volt a temetőőr rövid válasza, miután az orrlyukain kifújta a füstöt.

VÉGE

Veszprém, 2014. szeptember 24-26.

Előző oldal Egon C. Reid
Vélemények a műről (eddig 1 db)