Démonvadász VI.
Fantasy / Novellák (1657 katt) | bel corma |
2014.09.17. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/3 számában.
A kör alakú csarnok hatalmas volt. Kétszáz láb átmérőjű lehetett és kristálylámpások higanyszínű fénye világította be. Úgy ragyogtak, mintha csak a telihold szomorú mosolya talált volna utat a templom kürtőin és titkos járatain át. Ki tudja, lehet, hogy így volt. Talán ő is kíváncsi lett a szeszélyes istenek által megálmodott dráma végső felvonására…
A sűrű, vibráló levegő statikus töltéssel telítődött. Minden mozdulatunk szivárványszínű szikrákat gerjesztett és éreztem, hogy hideg veríték csordul lefelé a gerincem mentén. A falat fekete márványból építették és folyton változó, aranyból és mágiából megálmodott, misztikus jelenetek díszítették. A boltíves mennyezetet vaskos oszlopok tartották, tetején egy nagyjából öt láb széles nyílás tátongott. A kürtőn keresztül opálos folyamként csillogó energia ömlött lefelé és gomolygó páraként ölelte körbe a középen magasodó oltárt, hogy azután beleolvadjon az áttetsző, hullámzó levegőbe.
A csarnok közepén, az oltár mellett egy megnevezhetetlen, sötét árny magasodott. Fekete köpenyt viselt, arcára csuklya borult. A kámzsa mélyén – mintha csak az akaratának engedelmeskedne - megsűrűsödött a homály. Jobb kezének hosszú, karmokban végződő ujjait a könyv fedelén pihentette, azután…
Egyetlen lágy mozdulattal oldotta meg köpenye kötését. A ruha a sűrű levegőben lassan szállingózva hullott alá. Az ivadék állt előttünk teljes, meztelen valójában…
A papnő, akinek a testét bitorolta, életében nagyon szép lehetett. Karcsú volt és a bájos arcvonások még őrizték az élet szentségének halovány emlékét, de…
A vöröslő bőr alatt már vastag, fekete artériák lüktettek a sötét szív ritmusára. Eleven pókhálóként lassan kúsztak felfelé a nyaka irányába és gyanítottam, hogy ha teljesen behálózzák a testét, akkor vajmi kevés esélyünk marad a győzelemre. A finom vonásokat már ösztönös, vadállati düh torzította el. Sárga tüzű tekintete a ketrecbe zárt oroszlánok pillantására emlékeztetett engem. Azokban a szemekben láttam csak ilyen izzó, mindent elpusztítani vágyó gyűlöletet. Egyetlen röpke pillantással felmérte a bennünk szunnyadó erőt, majd mozgásba lendült. Sóhaja egy vadállat hördülése volt, ahogy szabadjára engedte a testét feszítő mágikus energiákat. Szellemszemem látta, hogy a manaháló görcsbe csavarodik és lelkem magja megérezte az istenektől elorzott erőt. Rekedt ordítással próbáltam figyelmeztetni a többieket:
- Hatalomszó!!!
Ösztönösen az egyik oszlop mögé perdültem és láttam, hogy Annabella a földre veti magát. Puhán fogott talajt, majd könnyedén továbbgördült és ő is fedezékbe húzódott.
A hangok elhalkultak, mintha légüres térbe kerültünk volna. A csarnok vibráló fényei elhalványultak és a színek is mocskos szürkévé sápadtak. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, azután hirtelen minden újra mozgásba lendült.
- PUSZTULJ!!! – a démon hangja olyan volt, akár az égzengés. Az ősi erő árkot szakított a gránitpadlóba, ahogy Shaemusra zúdult.
Biztosra vettem, hogy az öreg rögvest szörnyethal, ám mentális pajzsával sikerült megállítania a pusztító förgeteget. Láttam, hogy az opálos ragyogás pislogva halódik körülötte és tudtam, hogy a következő roham menthetetlenül elsöpri majd.
- Most! – kiáltottam, de Annabella már megelőzött. Féltucatnyi apró, mérgezett tű szelte át sziszegve a levegőt, melyeket a lány az alkarjára csatolt arasznyi, aranyszínű pántból indított útjára.
A tüskék még csak félúton jártak, amikor a dög ingerült intéssel söpörte félre őket a levegőben, mintha csak kellemetlen szúnyogok lettek volna. Ártalmatlanul hullottak a padlóra. A lény figyelme immár a lányra összpontosult.
Három, hüvelyknyi átmérőjű üveggolyót hajítottam az oltár irányába. Tudtam, hogy a beléjük töltött, gyúlékony elegy képes átégetni a legvastagabb bőrt és a legerősebb csontokat is. A szörnyeteg intésére hirtelen megálltak a levegőben, majd irányt változtattak és dühös darazsakként röppentek felém. Annyi időm maradt csupán, hogy az oszlop takarásába húzódjak. A gömbök ötlábnyira a fejemtől csapódtak a falba és csak gyors reflexeim mentettek meg az azonnali kínhaláltól. A földre vetettem magam és tovább gördültem a padlón, így sikerült elkerülnöm a sisteregve égő, halált köpködő tüzet. Az izzó keverék mohón falta a kemény követ és a pillanat törtrésze alatt egy emberfej méretű lyukat mart a márványba. Levegő után kapkodva álltam talpra. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy roppant kéz kapta volna marokra a szívemet. Égető fájdalom hasított a mellkasomba, én pedig ordítva téptem le a nyakamból oltalmazó amulettemet, illetve azt, ami még megmaradt belőle. Az olvadt fém forró cseppjei a padlón sercegtek. Tekintetem most egybeforrt az ivadékéval…
Shaemus mágiája ekkor fogant meg. Nyersfehér, zümmögő energiakígyó cikázott végig a padlón és dög lábán felkúszva bénult tétlenségre kárhoztatta őt. Éreztem az égett hús szagát, ahogy a villám ide-oda táncolt a testén, mígnem…
Kínlódva hátranyúlt és sikerült megérintenie a könyvet. A testében vonagló energia lobot vetett, majd végleg kihunyt. Újra éreztem azt a múltból ébredő féktelen erőt, de már semmit sem tehettem az érsekért.
- PUSZTULJ!!!
Láttam, hogy az öreg véres salakká robban szét, az ivadék pedig térdre omlik. Vért köhögött fel és a sárga szemek mélyén most barna fény csillant. Egy eltemetett lélek fájdalmas tekintete. A démon testébe bebörtönzött papnő volt az. Gyűlöltem magam azért, amit tenni készültem, de tudtam, hogy esélyt kell adnom Annabellának.
- Mirabel, kedves… - mágiával átszőtt hangom most simogatott, akár a bársony.
- Igen, valaha így hívtak engem… - suttogta a papnő és megbabonázva nézte vértől maszatos tenyerét.
Az oszlop takarásában állva, kapkodva tűrtem fel az ingujjamat és szabaddá tettem a bal alkaromat díszítő rúnatetoválást. Egy biztos kezű délvidéki boszorkánymester ajándékozott meg vele még évekkel ezelőtt. Súlyos aranyakkal fizettem érte és csak reméltem, hogy a fickó valóban mestere volt az ilyesfajta ábrák készítésének. Fekete pengémmel apró vágást ejtettem a bőrömön és teljessé tettem a szimbólumot. A motívum vörös derengéssel felizzott, én pedig éreztem, hogy roppant erők hajlanak az akaratom alá. Vérem megállíthatatlanul, egyenletes cseppekben hullt a kőpadlóra és tudtam, hogy addig folyik majd, amíg végleg meg nem szakítom a rúnát. Lassan kiléptem a derengő félhomályba.
- Édesanyád hazavár téged, Mirabel…
A barna szemekben a felismerés fényei gyúltak, ahogy a nő lelke ráeszmélt önnön helyzetére. Szerettem volna megmenteni őt, de tudtam, hogy a démonszuka sokkalta erősebb nála. A papnő végül veszíteni fog, de addig is…
- A kishúgod is azt szeretné, ha hazamennél…
- Én édes, szeretett Celiám! – a nő hangja fájdalmas zokogásba fúlt.
Ezüst villanás volt csupán, ahogy Annabella pengéje a hátába vágódott. Megdöbbenve, lassan fordult meg.
- Most! – ordítottam. – Meg kell szereznünk a könyvet!
Még láttam a nő szembogarában újfent felizzó sárga tüzet, aztán hagytam, hogy a megsűrűsödő sötétség magába szippantson. A dimenzió kifordult sarkaiból, míg végül…
Az árny a démon mellett okádott ki engem magából. Ösztönösen mozdultam és ez mentette meg az életemet. Hátraugrottam, így a sötétség teremtménye a szívem helyett csak az ingemből tépett ki egy jókora darabot. Megbotlottam és fél térdre estem. Az ivadék tekintetében vérvágy és a közelgő diadal ígérete izzott, ahogy fölibém magasodott.
Újabb villanás, a második dobótőr immár a vállából meredt felfelé. A bestia megpördült és dühödt szisszenéssel a levegőbe markolt. Még hallottam a vészjósló roppanást és láttam, hogy kedvesem teste ernyedten omlik a padlóra. Újra életre hívtam az árnyat…
A szörny előtt öltöttem alakot és azzal a mozdulattal vágtam át a torkát. Fekete vére széles ívben fröccsent a padlóra, teste pedig lassan legurult az oltár lépcsőjén.
Önkéntelen mozdulattal szakítottam meg varázsrúnámat. Ott imbolyogtam az emelvény lépcsőjén. Lelkemben feneketlen űr tátongott, amikor… Meghallottam a könyv hívását. Édes, fájdalommal teli hang volt ez, suttogása mégis felért a legszebb szerelmes szózattal. Gyöngéden simogatott és újra felszította bennem a remény kihunyni készülő lángját. Utat nyitottam neki és átengedtem magam ölelésének.
Lábam magától lépdelt fölfelé a kopott, öreg köveken. Idegen erő mozdította ujjaimat, ahogy találomra felütöttem a könyvet. Ősi, számomra érthetetlen szavak sorakoztak a fehér oldalakon, én mégis tisztán ejtettem ki a számon minden egyes igét. A betűk vörösen felizzottak, azután lassan újra megfeketedtek. Hideg sóhaj kélt a csarnok oszlopai között és én tudtam, hogy mindent megtettem már, amire erőmből futotta. Talán még többet is annál.
Utolsó tartalékaimat éltem fel, ahogy lefelé botorkáltam az emelvényről. Megfordultam és még láttam, hogy szemkápráztató ragyogás kél a teremben. Fénye vetekedett a nap tündöklésével, de egyáltalán nem volt bántó. Egy angyali jelenés ereszkedett alá a kupolától a padlóig remegő fénysugáron. Láttam a szabályos vonásokat, melyek gyönyörűbbek voltak, mint a legnagyobb szobrászok alkotásai. Márványból metszett arc mosolygott rám, én pedig elvesztem az időtlen bölcsességgel ragyogó szemek aranyló tükrében. Rám mosolygott és gyöngéden a keblére ölelte a könyvet… a könyvét. Vakító villanással tűnt el a semmiben, én pedig egy lépést tettem hátrafelé. Eddig bírtam csupán, azután rám szakadt a sötétség…
Előző oldal | bel corma |
Vélemények a műről (eddig 6 db) |