Közöny
Idősebb Kovács János kőműves kisiparos nem éppen szerény ábrázattal pöfékelt egyet a méreten felüli szivarjából, majd kissé meglötyögtette az ólomkristály pohár alját borító ujjnyi tizenkét éves jeges whisky-t. Nagyot kortyolt a nemes italból, és elégedett arckifejezéssel süppedt bele a hatalmas karosszékbe. Jól emlékezett azokra az időkre, amikor még Kossuthot szívott és barackpálinkával öblítette le a cigaretta fanyar ízét. Szombatjai akkor még nem békés pihenéssel teltek, hanem kemény munkával. Hálát adott Istennek, valamint a könyvelőjének, hogy már vége a cudar világnak és élhet, mint hal a vízben.
A főállás terhe mellett lassacskán felépült saját kis házikója is, amire igazán büszke lehetett, hiszen egy fillérjébe sem került. Sikerült az egészet összelopnia. De ne hánytorgassuk feleslegesen az anyag eredetét, hisz mi értelme annak, ha egyszer szép a ház. Az a hat szoba igazán nem sok egy szerényen élő kisiparosnak. Bárki mondhat bármit, annyi kell! Hogy miért csak az olasz csempe volt jó úszómedencéhez? Ilyent csak egy tudatlan értelmiségi kérdezhet, aki naponta nyolc órát el sem mozdul az íróasztala mögül! A két terepjáró sem luxus mostanában, nem igaz? A barokk bútor pedig alkalmi vétel volt a bécsi aukción!
Amint kiderült a fenti néhány sorból, hősünknek valamivel több jutott a földi javakból, mint a nagy átlagnak. Lelke mélyén azonban megmaradt egyszerű emberek, ami néha megérződött a viselt dolgain. Mennyei nyugalommal caplatott végig koszos bakancsával a perzsaszőnyegen, amikor egy-egy keményebb nap után kissé kapatosan elfelejtette levenni az előtérben. Rezzenéstelen szemmel hamuzott bele hol az aranyhal akváriumába, hol a papagáj etetőjébe. Amikor pedig még oly ritkán leült a nagyképernyős, sokcsatornás televíziója elé, ami több funkcióval rendelkezett, mint amennyit gazdája képes lett volna jegyezni, harsány kiáltások közepette biztatta kedvenc játékosait, alkalmanként megpörgette a keze ügyébe készített kereplőt. Ezeken az estéken teljes mértékben azonosulni tudott a lelátókon őrjöngő sorstársaival, üvegből itta a sört és illedelmesen maga elé köpködte a szotyihéjat.
Ezen a szombaton foci híján másik hobbijának, az újságolvasásnak hódolt. Senki sem mondhatta idősebb Kovácsra, hogy soha nem vett újságot a kezébe. Legalább fél tucat országosan nagy olvasottságú lapot járatott, olyanokat, mint a Népsport, a Képes sport és a Foci. Elfoglalt ember lévén azonban csak hétvégenként tudott időt szakítani a lapok végigböngészésére. Ezért fordulhatott elő, hogy általában egy hetes késéssel reagált az eredményekre, de ezt senki nem róhatta fel neki. Már csak azért sem, mert ő volt a főnök.
Ott állt tehát az öblös karosszék a jókora nappali közepén, egyik lábánál a már kiolvasott, a másik tövében pedig a még érintetlen lapok halma tornyosult. A masszív bútordarab nyugtalanul reccsent meg a kissé túlsúlyos gazdája minden mozdulatára, de egyelőre nem kellett tartani tőle, hogy összetörik. Iparosunk hanyagul szétvetett tagokkal terült el kedvenc székében. Éppen felemelte a poharát, hogy egy újabb adag italt zúdítson le a torkán, amikor szemkápráztató villanás zavarta meg néhány másodpercre. Az ég ragyogóbb kék már nem is lehetett volna, a fényjelenséget pedig nem kísérte mennydörgés, így a korosodó férfi csak egy dologra gondolhatott.
– Már megint azok az átkozott Javrolek kölykök szórakoznak! – dörmögött bosszúsan.
A villanást nem követték újabb viharra utaló jelek, az odakintről érkező tompa zúgást pedig elnyomta az etetőjébe került hamu miatt haragos rikácsolással tiltakozó papagáj érces hangja. A derék mesterember szánalomra méltó nyögésekkel kezébe vette a szerdai Népsportot. Alig jutott azonban túl a szerda esti válogatott mérkőzés kezdő tizenegyének névsorán, amikor diszkréten megszólalt a csengő. Leeresztette az újságot és kitekintett a hatalmas panorámaablakon. A gazdagon díszített, egyedileg kovácsoltatott kapu előtt nem állt senki. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, ahogy valaki halkan kopogott az ajtón.
– Ki az ördög lehet az? – dünnyögött maga elé, azután vállat vont. – Idegen nem lehet, ha a kutyák egyetlen vakkantás nélkül beengedték.
A konyhában elhallgatott a monoton edénycsörömpölés. Egy jól hallhatóan fiatal hang figyelmeztette a házigazdát:
– Kopogtak!
A csinos, huszonéves feleség idősebb Kovács legújabb szerzeménye volt. A szemrevaló bölcsészlány két hónapos, intenzív ki–kit–fog–meg játék után mondta ki a boldogító igent az apja korabeli férfinak. Az ifjúnak éppenséggel nem mondható férj a szerény esküvő után sem hazudtolta meg önmagát. Kéthetes, romantikus nászútra vitte kicsi feleségét, melyet egy bungalóban töltöttek el, méghozzá nem is akárhol, hanem a festői Velencében. A nagyvonalú nászút értékéből mit sem von le ez a tény, hogy ez a Velence nem az olaszországi Velence volt.
– Akkor nyiss ajtót! – dörrent fel morózusan a munkában megfáradt derék iparos, aki nem szerette, ha megzavarták olvasás közben.
A háziasszony azonban nem hagyta egykönnyen a nyakába varrni a házi békét megzavaró hívatlan látogatót.
– Ha nem tudnál róla, épp főzök!
– Én meg olvasok – érkezett azonnal az egykedvű válasz.
Idősebb Kovács rövid úton megtapasztalhatta a másik által oly sokszor hangoztatott tényt, miszerint egyes nőknek semmi sem szent.
– Néha igazán letehetnéd az a rohadt újságot, és megemelhetnéd a segged! – csattant fel durcásan az asszonyka hangja.
A férfinak felrémlett az előző felesége arca. Áldott jó asszony volt. Soha nem volt egyetlen rossz szava sem, amikor pedig lelépett azzal a jó kiállású adóellenőrrel, nemes egyszerűséggel csak annyit írt a búcsúlevélbe: „Betelt a pohár”. Hogy pontosan melyik pohár telt be, nos, az évek ködös homályába veszett már, de emlékezni jó volt a régi szép időkre. A konyhából felhangzó erőszakos, minden bizonnyal szándékolt edényzörgés durván szétzilálta az emlékarcot és visszazökkentette a férfit a rideg valóságba.
– Nézd, drágám… – kezdte végtelen türelemmel a magyarázatot, mit sem törődve az ismételten, talán kicsit türelmetlenebbül felhangzó kopogással. – Nagyon jól tudod, hogy egész héten nem érek rá elolvasni az újságot. Legalább ilyenkor légy egy kicsit elnéző, ha…
Éles csörrenés szakította félbe az ezerszer elhangzott mondatot. Maroknyi kanál és villa hullott a konyhaasztalra, jelezve a fiatal feleség lelkiállapotát, s azt, hogy feladta az eleve reménytelen küzdelmet. Parányi cipői szapora kopogásával indult az ajtóhoz. Az időközben újságjába visszatemetkezett férfit hamarosan halk sikoly zökkentette ki ismét a nyugalmából.
– János!
– Igen, drágám? – kérdezte immár tagadhatatlan bosszússággal, hiszen még nem ért végig a két edző esélytaglaló nyilatkozatain.
– Egy marslakó van itt! – nyögte a fiatalasszony érthető rémülettel.
A férfi hosszú másodpercekig nem szólt, csak homlokát ráncolta a lapok mögött. Be is ugrott az egyetlen ésszerű megoldás.
– Hát persze! – motyogta maga elé. – Azok az átkozott csibészek! Meg kell hagyni, ötletesek! De koránt sem biztos, hogy ők nevetnek a végén!
Belement a játékba. Nyugodt hangon, bár vigyorogva, kérdezte meg:
– Igen? És mit akar?
Pillanatnyi döbbent csend előzte meg a reszketeg hangú választ.
– Nem érted? Egy kicsi zöld lény áll az ajtóba és…
– Dehogynem értem, kicsim! – bólogatott elégedetten a karosszékbe ülő férfi. – Csak épp arra vagyok kíváncsi, mi a jó francot keres pont nálunk!
A válasz hamar megérkezett, ám nem volt meggyőző.
– Azt mondja, a földi élet tanulmányozása a feladata és… – közvetített a felesége, de úgy tűnt, idősebb Kovács feltett szándéka volt, hogy egyetlen mondatot sem enged neki végigmondani.
– Azt mondta? – csapott le alattomosan.
– Igazad van! – ismerte el az asszonyka. – Van ugyan valamije, ami akár a szája is lehet, de egyetlen pillanatra sem nyitotta ki. A válasz az agyamban fogalmazódott meg, azt hiszem, ezt hívják telepátiának.
– Csodálatos! – gúnyolódott a férfi a nappali mélyéről.
– Te… – nyögött fel ismét bizonytalanul a nő.
– Nos? – kérdezte minden valódi érdeklődés nélkül a jámbor férj.
– Azt mondja…
– Talán azt gondolja, kedvesem! – igazította ki, nem minden hátsó szándék nélkül idősebb Kovács.
– Muszáj neked mindig a szavakon lovagolni? Hát jó, legyen neked igazad! Azt gondolta, hogy menjek vele, mert tüzetesebben tanulmányozni akarják az emberi szervezet működését...
Folytatni akarta a magyarázatot, de a ház belsejéből érkező durva röhögés megzavarta.
– Pont rajtad keresztül akarják megismerni az emberi szervezetet?
– Miért is ne? Végtére is egészséges vagyok, fiatal…
– És elég ostoba is!
A fiatalasszony hangja megváltozott, ahogy minden bizonnyal az arcszíne is.
– Vedd tudomásul, hogy elmegyek vele! – kiáltotta dühösen a lakásban megbúvó férj felé.
A korosodó férfi abban a biztos tudatban emelte ismét szeme elé az újságot, hogy tökéletesen tisztában van a körülötte történő dolgoknak.
– Jó, csak ne maradt sok! Vacsorára pörköltet ígértél!
A díszes bejárati ajtó hangos „Pukkadj meg!” kíséretében nagyot csattanva becsukódott. Miközben a női cipősarkak kopogása egyre halkuló ritmust vert a medence felé vezető járólapokon, a magára maradt házigazda fejében furcsa gondolat merült fel.
– Igaz, ami igaz – mormolta, miközben szemei tovább követték a lassan összemosódó sorokat –, az én kicsi feleségen nem egy nagy észlény, de azért, hogy így bedőljön ennek az ostoba…
Megnyúlt arccal hallgatott el, egy időben a megszűnő léptekkel. A kezében tartott újság szárnyaszegett madárként libbent a szőnyegre, mikor tőle váratlan hévvel kirohant a nappaliból. Kimustrált gőzmozdonyként fújtatva tépte fel az ajtót és vágtatott ki a ház sarkához.
A formás hátsóját izgatottan riszáló, kedvenc kicsi felesége mögött alig hallható szisszenéssel csúszott a helyére az ovális ajtó. Az égszínkék UFO, akár egy méreten felüli, elrugaszkodni készülő szöcske, maga alá húzta teleszkóplábait, majd a hatalmas, lefordított levesestálhoz hasonló hajtóművének hideg lángjaira támaszkodva felszökkent a házak fölé. Valószínűtlenül rövid idő alatt zsugorodott apró ponttá a tiszta kék égen. Egy újabb szemkápráztató villanás, és már nem is volt sehol.
Idősebb Kovács egy darabig értetlenül forgatta a fejét, hol a teleszkóptalpak által lenyomott pázsitra, hogy a kerítésen lógó, dülledt-szemű, vigyorgó Javrolek csemetékre nézett. Lassan megfordult, rántott egyet a vállán, azután durcásan bevonult a lakásba. Az öreg karosszék megreccsent a leroskadó testsúlya alatt, de mint egykor a rettenthetetlen gárdisták, kitartott.
A másodjára is galádul cserbenhagyott férfi megvakarta erősen kopaszodó feje búbját. Néhány percig bambán bámult maga elé, de végül erőt vett magán.
– Úgysem tudott olyan jó, igazi pörköltet főzni! – jelentette ki végül rendkívül tárgyilagosan, majd nyögve lehajolt a félredobott lapért és folytatta az olvasást.