Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XXII.

Fantasy / Novellák (1449 katt) angyalka146
  2014.09.09.

A saját sikoltásomra ébredtem. Éreztem! Mindent éreztem! Uriel egyből ott termett mellettem és kérdezte, mi történt. Percekig nem tudtam megszólalni, végül sírva, a levegőt nyelve mondtam el a lényeget.

- Megégettek! – sipítottam.
- Kik? – kérdezett vissza.
- Az atlantidák! – kiáltottam fel és ez az egy szó elképesztő reakciót váltott ki. Uriel felugrott, előhívta a kaszáját, próbálva visszatartani Michaelt, aki kardját kivonva rontott nekem.
- Ti tudtátok! – üvöltötte. – Engedj, Uriel, hagy öljem meg!
- Nem ölsz te meg senkit, Michael! – kiáltotta Azrael, majd ott termett Uriel mellett, kivonva ő is a kaszáját, a kört pedig Rafael tette teljessé, aki kardját fogta Michaelre. Michael megdöbbent.
- Hogy tehetitek? Ő egy démon!
- Ezt nem neked kell eldöntened! –válaszolt neki erélyesen, de halkan Rafael. - Majd az ítélőszék eldönti, mi legyen vele.

Michael még néhány percig némán nézte őket, majd leeresztette a fegyverét és kiment a teremből.

- Mi volt ez? – kérdeztem tőlük ijedten, s még éreztem a lángok perzselését a bőrömön.
- Hamarosan megtudod – felelte Uriel, majd nyomában Azraellel és Rafaellel elhagyta a termet. Egyedül maradtam.

***

Így pusztult el a nagy és dicső Atlantisz. Papnői elárulták. Sabriel halála után Europé és Aesié megindította végső támadását, és a szigonnyal a kezükben egy nap alatt legyőzték az atlantida sereget. Atlantisz városa még aznap éjjel a nagy keleti tengerbe süllyedt, elfedve létének minden nyomát. A főkancellár és még néhány előkelőség ugyan megmenekült, de lelkük magára maradt az emberi lények milliói közt.

Hogy mi történt ezután? Azt már ti is tudjátok. Az ősi tudást átadva, a maroknyi atlantidák uralkodni kezdtek az embereken, de elég volt néhány generáció, hogy az ősi gén minden erejével együtt elenyésszen. Ahogyan Nimueh megjósolta, a nőket alávetett helyzetbe vetették, s Sabriel szelleme Ördög, Sátán, Lucifer vagy Lilith néven fennmaradt: a legnagyobb rossz lett.

***

Nem értettem, mi történt. Csak ültem az ágyon tátott szájjal és azon töprengtem, hogy álmodok, megőrültem, meghaltam, mindhárom vagy egyik lehetőség sem áll fenn. Ekkor éreztem meg a sötét energiát, s beleborzongtam.

- Lucifer! – suttogtam ösztönösen és tudtam annak ellenére, hogy az agyam azzal védekezett, nem juthat be!
- Hiányoztam? – dorombolt hangjával és lassan elindult felém.
Önkéntelenül is felálltam és az ajtó felé araszoltam.
- Uriel! – kiáltottam, de nem volt eredménye.
Lucifer nevetett.
- Sajnos nem ér rá megvédeni téged. – Egy percre behunyta szemét és elmosolyodott. - Mammon épp most szúrja szíven.
- Nem! – sikítottam és hátat fordítva Lucifernek próbáltam kinyitni az ajtót. Nem engedett!
- Hová sietsz? – kérdezett nyájasan és leült a díványra, ahol korábban feküdtem.
- Mit akarsz tőlem?
- Beszélgetni – nyugodt hangja tovább mélyítette félelmem.
- Miről?!
- Kettőnkről.
Most már végképp nem értettem semmit!
- Nem emlékszel rám?
- Nem! Kellene?!
- Igen. Hálátlan gyerek vagy!
- Nem tartozom neked semmivel!
- Mivel én szültelek, ezért nagyon is tartozol nekem! – felpattant és mérgesen közeledett felém. – Tisztelettel és engedelmességgel tartozol anyádnak!
- Nem vagy az anyám!
- Ezt mondták itt neked?! A kis szeretődnek bármit elhiszel?!
- Kiről beszélsz?! – most már én is mérges voltam. Kész őrület! Lucifer az anyámnak hiszi magát és én vele vitatkozok!
- Urielről! Sosem értettem, mit eszel rajta! Még csak jól sem néz ki!
- Nem a szeretőm! És nekem tetszik!
- Erről beszélek! Inkarnációkon át próbáltam megértetni veled, hogy nem illik hozzád! De rám nem hallgattál! Még a neved is eldobtad!
- Milyen nevem?
- Amit én adtam neked! – ordította. – Emlékezned kell rám, Lilith!

Kezét belenyomta mellkasomba és megfogta, majd szorítani kezdte a szívem. Levegőért kapkodtam.

- Lucy! Állj meg! – kiáltotta Azrael. – Ha széttöröd a pecsétet, abba belerokkanhat a lelke! Meg is ölheted!
- Az én lányom nem hal meg! – lezártnak tekintette a beszélgetést, és éreztem, összeroppan a szívem.

Olyan fájdalom járt át, mint akkor, amikor elevenen megégettek. Egy erős, égő érzés hasított végig gerincem, szemeimet a beborító fénytől be kellett csuknom. A lapockáimból mintha ágak nőttek volna ki. Amikor minden lecsillapodott, meztelenül álltam az angyalok előtt a kristálycsarnokban. Mindenki engem nézett. A harc abbamaradt. Amikor végre felemeltem a fejem, megláttam magam a csarnok egyik tükrében. Én voltam, s mégsem. Hajam vörösesbarna volt, szemeim kékeszöldek. Reszkettem. De nem tudtam, hogy a szégyentől, a félelemtől vagy a meztelenségtől. Hátamból két szárny nőtt ki. Az egyik, a jobb oldali, hófehér volt. A másik, a bal, koromfekete. Csak néztem magam, az angyalok engem. Majd feléjük fordultam, s találkozott tekintettem Urielével. Végre mindenre emlékeztem!

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 3 db)