Félelem

Horror / Novellák (1018 katt) Maggoth
  2010.10.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/10 számában.

Nagyon félek idelent.

Az éjszakák a legrosszabbak, különös zajok szivárognak le fentről, de nincs merszem megnézni, mi okozza őket. Nem kellett volna itt maradnom, amikor kitört a balhé, de nem volt hová mennem, hiába sejtettem, hogy odakint apokalipszis tombol.

Utoljára Christ váltottam le, ami pontosan négy napja történt. Tisztán emlékszem felszínes társalgásunk zárómondataira.

– Gondolom, nem kívánt lakótársainkról te is tudsz?

Felvontam a szemöldököm.

– Miféle lakótársak? – kérdeztem értetlenül.

– Hát a csótik – vágta rá. – Tom mondta, hogy látott párat éjszaka.

Homlokomra csaptam.

– Ja, a csótányok!

Bólintott, aztán egykedvűen folytatta:

– Jön a tél, fent egyre hidegebb van, hát keresik a meleget, és lefelé terjeszkednek.

– Szuper – legyintettem érdektelenséget mímelve.

– Én is kiszúrtam párat. – Furán beszél, mintha átlátna álarcomon. – Mit ne mondjak, rusnya dögök! Ráadásul másnak tűnnek, mint a többi. Mintha nagyobbak lennének, és valahogy undorítóbbak is…

– Te most a csótányoknak kampányolsz? – kérdeztem émelyegve.

– Plusz bátrabbak is – folytatta Chris elkerülve a választ. – Kurvára nem hatja meg őket a fény! Ha rájuk jön az öt perc, úgy korzóznak fel-alá, ahogy kedvük tartja!

Egy pillanatig szóhoz se jutottam a felháborodástól.

– És te csak nézed, vagy mi?! – vontam kérdőre kiguvadt szemmel. – Szerinted ez normális?

Kollégám vállat vont.

– Én aztán nem érek hozzájuk – közölte összeborzongva. – Még csak rájuk taposni sem vagyok hajlandó. Egyszerűen iszonyodom tőlük.

– Na, menj a francba!

Megfogadta a tanácsot, mert lelépett, magamra hagyott kételyeimmel.

Nálam jobban senki sem utálja a csótányokat, de sosem beszéltem róla.

Eleinte nem adtak életjelet, ám a puszta tény is nyomasztott, hogy tudtam, a közelemben vannak. Amint lekapcsoltam a villanyt, hallani véltem a motozásukat. Lúdbőrözve újra fénybe borítottam a helyiséget, aztán csak ültem meredten, és azért sóvárogtam, hogy egyiküket se lássam.

Nem bizonyultam elég ügyesnek, egyet-egyet önkéntelenül is észrevettem, amint árnyas zug után kutatott. Ezek a példányok tényleg nagyobbnak tűntek a megszokottnál, és egyáltalán nem igyekeztek leplezni jelenlétüket.



Négy napja ülök idelent, és az utolsó kettőben nem jelent meg a közelemben értelmes lény.

Eleinte elcsoszogtam a hűtőhöz ennivalóért, és kimentem néha a mellékhelyiségbe, hogy könnyítsek magamon – mostanra már ehhez sincs bátorságom…

Majd’ hetvenkét órája mákszemnyit sem aludtam.

Nincs elég vér a pucámban hozzá, hogy leoltsam a villanyt. Csak üldögélek az asztal mögött, és nem merek megfordulni.

Hátam mögött mozgást és zajokat hallok, de semmi kedvem utána járni forrásuknak…

Tudom, odafent valami súlyos dolog történt…

Élő szobor vagyok, megbénít az undor és a rettegés. Struccpolitika, amit művelek. Azzal áltatom magam, ha nem foglalkozom a mögöttem zajló eseményekkel, akkor igazából meg sem történnek…

Fogalmam sincs, meddig lehet ezt az állapotot fenntartani. Húzom, ameddig bírom, nem akarok szembenézni a valósággal…

A neszek erősödnek. Görcsbe szorul a gyomrom. Valami közeledik…

Halogató taktikám kudarcot vall, a szemben lévő ablak visszatükrözi körvonalait.

Nem akarom látni, de hiába. Fölém tornyosul. Orromat visszataszító bűz csapja meg. Közönyösen tapogatózó csápok siklanak vállamra, sikoltanék, de nem jön ki hang a torkomon…

Nagyon félek idelent.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 7 db)