Család és életmód az újkori Magyarországon

Külvilág / Történelem (1485 katt) Ida
  2010.10.10.

Bevezetés

Írásom témája a család és az életmód a XVI-XVII. században Magyarországon. Ezt viszont nagyon leszűkítetten kell értelmezni, mert egy ilyen terjedelmű munkában nem térhetek ki minden egyes részletre. Dolgozatom kizárólag a főúri réteg életét fogja tárgyalni, és azt sem a teljesség igényével. Először a szorosan vett család életéről és az azon belüli kapcsolatokról, a házasságról és a gyermeknevelésről szeretnék beszélni, majd kitérnék az embereket körülvevő anyagi kultúrára, a bútorokra és a ruházatra. Tisztában vagyok vele, hogy ezeken kívül még számos fontos dolog kapcsolódik a témához, de ezeket sajnos most kénytelen vagyok mellőzni, és csak e néhány tekintetben képet alkotni az újkori Magyarország arisztokratáinak életéről.

A házasság

Két fiatal egybekelését a mai gyakorlattal ellentétben legtöbbször a szülők határozták el, gyakran a házasságkötés előtt sok évvel az anyagi és a politikai érdekeknek megfelelően. Érdekes ebből a szempontból megnézni, hogy a házasság gondolatával foglalkozó Friedrich Teuffenbach 1615-ben milyen listát készített a jó feleség jellemzőiről:

hogy az leany szep
hogy joszaga lesz Annya utan
hogy az nemsek (nemességek) Regi s fő
hogy sok fő emberel attiafias
hogy az alatal sok jo s baratimot czinalok
hogy annak szerit tehetek az mint regen kivantam
hogy ez moddal boszut alhatok az en ellensegemen
hogy az jüvedelemmegh beőwül
hogy az requi(si)tatios credity nagyob lesz
hogy gradatio (előrelépés) valami jűvendő lesz tisztség höz lesz
Ebből is látszik, hogy bár a lány szépsége szerepel az első helyen, a tíz felsorolt pontból kilenc anyagi és egyéb, a jövendőbeli asszony személyétől független előnyöket említ, és az érzelmek egyáltalán nem kapnak helyet a felsorolásban.

Fontos szempont még, amit általában igyekeztek szem előtt tartani, hogy gyermekük jövendőbelije jó erkölcsű magyar ember legyen, de más körülmények hatására gyakran köttettek házasságok idegenekkel is. Például Rákóczi Zsigmond a cseh Pfalzi Frigyes lányát, Henriettát vette feleségül.

A házasságkötés ceremóniája rendkívül bonyolult és sok szervezést igénylő esemény volt. Először is a lányos szülők szándékait kellett kipuhatolni, és ha nem volt kifogásuk a kérő ellen, akkor az ifjú meglátogathatta őket, és megnézhette a menyasszonyjelöltet. A fiút legtöbbször egy idősebb rokona is elkísérte. Általában vacsorára érkeztek meg nagy pompával, és reggelig élvezték a háziak vendégszeretetét. Ezután pedig a legényt látogatták meg a háztűzlátók (a lányos apa két rokona). Csak ezek után történhetett meg a lánykérés. Általában mind a lányok, mind a fiúk esetében több jelölt került szóba, és a szülők adtak választási lehetőséget gyermekeiknek, bár erőteljesen igyekeztek őket befolyásolni, de nagyon kevés esetben kényszeríttették a fiatalokat a házasságkötésre. A lánykérés a család legtekintélyesebb tagjának volt a feladata, és ha pozitív választ kapott, akkor került sor a kézfogóra, ami annak a jele volt, hogy a felek kötelezték magukat a majdani házasság megkötésére. Maga a ceremónia abból állt, hogy a vőlegény ünnepélyes keretek között megérintette a menyasszony ujjhegyét. Általában a kézfogót még egy gyűrűváltás is megelőzte. A kézfogó és a házasság közötti időszak volt a mátkaság, ami akár évekig is eltarthatott. A házasságkötést hatalmas lakodalommal ünnepelték meg, aminek a szervezése hónapokat vehetett igénybe, hiszen össze kellett hívni a több száz fős násznépet, gondoskodni kellett az ellátásukról, a menyasszony ruhájáról és még megszámlálhatatlanul sok "apróságról". A lakodalom valójában egy több napos rendezvénysorozat volt, ami többé-kevésbé meghatározott rendszer szerint folyt le, és rengeteg hagyományt foglalt magában, például a vőfély vagy a násznagy szerepkörét, de ez önmagában is kitöltene egy egész írást.

A házasélet

Erről a témáról viszonylag keveset tudunk, mert ez korunkban is egy rendkívül intim és rejtett szférát érint. A legtöbb ezzel kapcsolatos adat a házastársak levelezéséből került elő, de ez a forrás sok esetben hiányos, és távolról sem nyújt teljes képet a házaspár életéről.

Azt már említettem, hogy a legtöbb házasság politikai érdekek szerint köttetett, de ennek ellenére sok családban kialakult a kölcsönös megbecsülés és szeretetet. Kitűnő példa erre Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsolya házassága. Kettőjük között hatalmas volt a korkülönbség, ugyanis Orsika mindössze tizenegy éves volt, amikor megtartották az eljegyzést a harmincnégy éves Nádasdyval. Ráadásul Nádasdy rangban mélyen alatta állt az ősi Kanizsay családnak. Ez egy színtiszta érdekházasságnak indult, de Nádasdy mindent megtett annak érdekében, hogy feleségével harmonikus kapcsolatot alakítson ki. Többek között épített neki egy gyönyörű palotát Sárvárott, és Kanizsáról minden kényszer alkalmazása nélkül csalogatta ide feleségét. Ezt a helyet Orsolya is közös otthonuknak tekintette, és eddigi magatartásával ellentétben itt már nem éreztette férjével, hogy a családi vagyon az ő öröksége. Levelezésük nagyon mély bizalomról és vonzalomról tanúskodik. Talán legszemléletesebben a megszólítások fejezik ki kettejük bensőséges viszonyát: "Apóka", "Toncsi", "fiókásom", "szerelmes Orsikám". A szoros házastársi kapcsolatra példaként felhozható még Rákóczi György, akinek felesége (Lórántffy Zsuzsanna) volt az egyik legfőbb bizalmasa, akinek gyakran politikai kérdésekről is írt. Esterházy Miklós pedig élete végéig nem heverte ki felesége, Nyáry Krisztina elvesztését.

A férfiak gyakran voltak távol otthonuktól, így általában a háztartás és a birtok igazgatása és a gyermekek nevelése a nők feladata volt. Ennek ellenére a férfiak sem voltak közömbösek a családi élet iránt. Leveleikben állandóan érdeklődtek az otthoni dolgok felől, és szükség esetén intézkedtek családi ügyekben. Útjaikról hazatérve pedig mindig hoztak ajándékot, főleg a gyerekeiknek. Előfordult, hogy Nádasdy Tamás előre küldött csomagban a fiának ajándékot, és kérte a feleségét, hogy adja a kezébe, amikor hazaérkezik, mert gyakran indulás előtt nem volt ideje ilyesmiről gondoskodni. Rákóczi György pedig 1621 januárjában Bethlen Gábor sértődésével sem törődve egy hadjáratot hagyott ott, hogy otthon lehessen, amikor a felesége szült. Annak ellenére, hogy ez egy nagyon szokatlan cselekedte volt, jól mutatja, hogy a férjek legtöbbször a legkritikusabb politikai események közepette is igyekeztek törődni a családjukkal, ami fontos értéket jelentett a számukra.

A nők életéről még kevesebbet tudunk. A történetírók alig néhányukat említik egy fél mondat erejéig kiemelve egy jelentős tettüket (például, hogy Kanizsay Dorottya eltemettette a mohácsi csatában elesett vitézeket), vagy elismerően nyilatkozva erényeikről, de senki sem fest róluk átfogó képet. Így róluk szinte csak a fennmaradt leveleik alapján tudunk képet kapni. Mint már említettem, a nők feladata volt a háztartás, a gazdaság és a család ügyeinek intézése. Erről folyamatosan tájékoztatták a távollévő férjeket, és levélben bármikor tanácsot és segítséget kérhettek. A férjek pedig általában egy másik levélben elintézték az ügyet. (Például Batthyányi Kristóf 1554-ben, levélben keményen megfeddte a lányaival gorombán bánó apácát, akire a nevelésük volt bízva.) A nők irányították az udvari cselédeket, gondoskodtak a saját és a rájuk bízott gyerekek helyes neveléséről, ünnepségeket szerveztek, díszes ruhákat varrtak, ápolták gyümölcs- és veteményes kertjeiket, törődtek a termés betakarításával és elraktározásával, felügyelték a mindennapi élelem előteremtését, és mindemellett még jutott idejük férjüket is, különböző kedvességekkel is meglepni. (Erre példa egy balul sikerült próbálkozás, amikor Nyáry Krisztina uborkát küldött Esterházy Miklósnak, aki levelében elég mogorván reagált, mert éppen nem volt rá szüksége.) Néhány asszony mindezek mellett komoly műveltségre is szert tett. Például Kanizsay Dorottya sok nyelven beszélt, Lobkowitz Poppel Éva pedig gyógyító tudományáról volt híres országszerte, és sokan kértek tőle orvosi tanácsot. Ennyi munka mellett nem csoda, hogy nem sok idejük jutott "holmi dibdáb bolondságra, cicomára, fényűzésre". Maga Ferdinánd király is felfigyelt rá, hogy a magyar főnemesi asszonyok nem vesznek részt az udvari ünnepségeken, és szerette volna, ha az 1563. évi koronázásra ők is eljönnek. Batthyányi Ferenc viszont ezt nem tartotta kivitelezhetőnek, mert az ehhez szükséges pompa nem volt jellemző a magyar nőkre. Ezek szerint a nők nem vettek részt a palotán kívüli társadalmi életben, hanem idejük nagy részét otthon töltötték. Férjük nélkül pedig még keresztelőre sem illett elmenniük egy közeli rokon családjához.

A gyermek

A gyermek nagyon fontos szerepet töltött be minden család életében, és őszintén örömforrásnak tekintették. Sokan a vagyon öröklése miatt tartották fontosnak, hogy utóduk szülessen, mások viszont, mint például Bethlen Miklós a férfierő legékesebb bizonyítékának tekintették, ha sok gyerek született egy házasságban. Összességében elmondható, hogy minden család valamilyen okból kifolyólag vágyakozott a bő gyermekáldásra, és rendkívül elkeseredettek voltak azok a házastársak, akiknek nem volt részük benne. Nádasdy Tamás és felesége is orvoshoz fordultak, és vállaltak minden áldozatot, hogy sokévi házasság után megszülethessen egyetlen fiuk. A gyermekeket pedig már fogantatásuktól kezdve szeretettel és törődéssel vették körül, és elvesztésük esetén keservesen meggyászolták őket.

A gyermek fogantatásáról a levelekben szinte egyáltalán nem esik szó, valószínűleg az illendőség miatt. A terhességre valószínűleg a menstruáció elmaradásából következtettek. A terhességek ritmikusan, szabályos időközönként követték egymást körülbelül tizenkét-húsz havonta. Ezt az élve született gyerekek születési dátumai alapján tudjuk, de a feljegyzések szinte sohasem említik az elvetélt és a halva született csecsemőket. Ilyen szerencsétlenségre lehet gyanakodni, ahol a két gyermek születése között két évnél hosszabb idő telt el. Ezek szerint a szülők általában nem alkalmazták a családtervezés különböző módszereit, és nem védekeztek házasságon belül a terhesség ellen. Ennek ellenére vannak esetek, amikor a házaspár mindkét tagja nemzőképes volt, de már nem született több gyerekük. Thuzó György feleségének írt egyik levelében szelíden utal rá, hogy nem akar több gyereket, és ezért az önmegtartóztatást tartja helyesnek. Esterházy Pálnak és Thököly Évának megromlott házassága miatt nem született gyereke 1691 után. Egy eset viszont biztosan feltételezi valamely védekezési módszer alkalmazását. Révay Ferenc feleségét, Forgách Zsuzsannát egy Bakich Péter nevű ifjú megszöktette férje házából. Az asszony válópere viszont majdnem két évtizedig tartott, így nem vállalhattak gyereket. A szerelem melletti gyermektelenségre viszont szinte csak a védekezés lehet a magyarázat.

A család szeretettel várta a születendő csecsemőt. Erre utal, hogy leveleikben kedvesen becézve nehézkének, új vendégnek, jó gyümölcsnek nevezik a gyermeket. Ilyenkor a férjek is fokozott figyelmet szenteltek várandós feleségüknek, és leveleikben még többet érdeklődtek az asszony egészsége felől, és gyakran együtt számolták a szülésig még hátralévő heteket. Ha pedig valami problémára lehetett gyanakodni, akkor a férj már a terhesség elején orvost küldött a felesége mellé.

A szülésre mindig gondosan felkészültek, mert akkor is fordultak elő halálesetek, amikor a legapróbb jel sem utalt problémára. Az asszonyhoz szinte mindig hívtak bábát, de ha bajra lehetett számítani, akkor orvost is, és az anya is igyekezett a lánya mellett lenni ilyen eseményekkor. A szülésekről kevés levél tudósít részletesen, hiszen ekkor legtöbbször az apák is otthon tartózkodtak, a rokonokat pedig csak szűkszavúan tájékoztatták a család bővüléséről. Sajnos nagyon sok nő halt meg a szülésben, vagy valamilyen gyermekágyi szövődmény következtében, mások viszont rettenetes szüléseket is túléltek, és azután még sok egészséges gyermeknek adtak életet. A lelke mélyén mindenki fiúgyermeket szeretett volna, de némi vigasztalás után a lánynak is tudtak örülni. Ez a különbségtétel viszont a későbbiekben egyáltalán nem volt felfedezhető, mert a szülők egyformán gondosan foglalkoztak gyermekeik nevelésével. Különbség a nevelésben csak körülbelül tíz éves kor után figyelhető meg, de ez inkább a felnőttkorban betöltendő szerepek különbségére vezethető vissza, és nem a szülők eltérő érzelmi viszonyulására. Az apák és az anyák egyaránt kivették a részüket a gyereknevelésből, annak ellenére, hogy az apáknak országos ügyekkel is kellett foglalkozniuk. Emellett sohasem feledkeztek meg gyermekeikről, minden útjukról ajándékkal tértek haza, és állandó figyelemmel kísérték a csemeték nevelését és egészségi állapotát. A gyerek mellett volt egy szoptatós dajka és legalább egy szárazdajka. A kis gyermekeket körülbelül egy éves korukig szoptatták. Környezetükben pedig sok hasonló korú gyermek élt, saját testvéreik, esetleg nagy korkülönbség esetén unokatestvéreik. A gyermekek tanítását a háznál élő nevelők végezték, de őket is szigorúan ellenőrizték a szülők, és akár el is bocsátották, ha túl durva volt tanítványával szemben.

A gyermeket tíz éves kora után általában egy jó nevű főúri házhoz adták, hogy itt folytassa tanulmányait, és ismeretségeket szerezzen. A szülő mindent megtettek, hogy egy híresebb udvarházba bejuttassák a gyermekeiket. Az egyik legnépszerűbb hely a Batthyányi család kastélya volt. Itt gyakran több tucat ifjú neveléséről gondoskodtak egyszerre. Befogadó szüleikre ugyanúgy tekintettek, mint saját családjukra, és ez a megszólításokban is tükröződött. Itt már eltért a lányok és a fiúk nevelése. Mindkét nemnek külön mesterei voltak. A fiúk elsősorban a katonai dolgokat sajátították el. Háromévi szolgálat után lovas ifjakká váltak, és elhagyták a házat, vagy fizetésért katonai, gazdasági vagy prókátori feladatokat vállaltak nevelőapjuknál. A lányok a ház úrnőjétől sajátították el a háztartással kapcsolatos összes ismeretet, és addig maradtak nevelőszüleiknél, amíg férjhez nem mentek.

Bútorzat és berendezés

A nemesi házak szobáit és termeit nagy gonddal rendezték be a kor ízlésének megfelelően. Az egyes berendezési tárgyakról részletes leltárok maradtak fenn, amik még az üvegablakokra is kiterjedtek. Az üveg még a XVI. században sem nevezhető általánosan elterjedtnek, mert nagyon drága volt. Az ablakot vászonnal vagy papírral fedték be, majd a század második felében terjedt el a gazdag nemesi családoknál az ólomkeretbe foglalt kör alakú vagy hatszögű részekre osztott üvegablak. Az ablak mellé két oldalra színes kárpitot függesztettek, vagy függönnyel takarták el az egészet. A falakat freskók díszítették, de gyakran fedték be őket díszes kárpitokkal, keleti szőnyegekkel vagy szőrös állatbőrökkel. Állatbőrök közül kedvelt volt a hazai farkas, a medve és a távoli párduc és tigris bőre. A keleti szőnyegek alkalmazása széles körben elterjedt volt. Díszítették velük a padlót, a falat, de gyakran még a bútorokat is.

Bútorok közül elterjedtek voltak az asztalok. Nagyon sok fajtáját használták. A legelterjedtebb a nagy téglalap alakú asztal volt, amit főleg étkezéseknél használtak, de voltak a végein lekerekített étkezőasztalok is, amiket toldásokkal lehetett bővíteni nagyobb számú vendégsereg esetén. A hálószobákban is helyet kaptak kisebb asztalok az ágy mellett, amikre csak néhány apróságot helyeztek. A legtöbb asztalt letakarták egy kisebb szőnyeggel is. Ezek mellett a XVI. században már használtak speciális, fiókos íróasztalokat. Jellegzetes berendezési tárgy volt a láda, amit mindenféle méretben használtak a legkülönbözőbb célokra. A nagy ládák a mai szekrényeket helyettesítették. Elsősorban fegyvereket és ruhákat tartottak bennük. Ennél kisebbek voltak az utazó ládák, amikben az úton szükséges holmikat szállították. Ezeken kívül még számtalan kisebb láda is volt a háznál, például patika, ékszeres és varró ládika. Ezek egytől egyik díszes remekművek voltak. Már a XV. században megjelentek a szekrények, de nehezen váltották fel a nagy ládákat. A szekrénynek eredetileg három fajtája volt, de ezek neveit idővel erőteljesen keverték. Egyik fajtája az almárium, ami ajtós volt, és főleg fegyvereket tartottak benne. A második a szekrény, ami eredetileg fiókos volt, és a harmadik a téka, ami nagyobb polcos bútor volt. A székek használata is rendkívül elterjedt volt. Az ebédlőben hosszú padok álltak az asztalok mellett, amiket szőnyegekkel, kárpittal vagy párnákkal próbáltak kényelmesebbé tenni. Ennél már kényelmesebbek a támasztó székek, amik egy- vagy kétülésesek voltak, és magas háttámlával látták el őket. A sellye-széknek volt kartámasza is, és általában bőrrel vagy bársonnyal is bevonták, hogy kényelmesebb legyen. Ezeken kívül pedig még elterjedt volt a kisebb támlájú karszék is. Az ágyaknak is három fajtája volt: nyoszolya, amin egy vagy két ember fért el, az oszlopos ágy, aminek a négy sarkán magas, faragott oszlopok álltak, és a fedeles ágy, aminek a tetején volt egy mennyezet, amin gyakran sátorszerűen kárpit függött. A berendezést még jó néhány apróság kiegészítette, például gyertyatartók, fogasok, keretes tükrök, álló órák és füstölők.

Mindezek a berendezési tárgyak rendkívül díszesek és értékesek voltak, így nem csoda, hogy rendszeresen leltárt készítettek róluk, és gyakran szerepelnek végrendelkezésekben. A tényleges funkciójukon kívül a fényűzést is szolgálták, és hirdették a család gazdagságát, mert más magyarázat nem lehet rá, hogy miért szükséges például egy ládikóra a drágakőberakás.

Öltözködés

Utoljára röviden szólnék az öltözködésről, de erről is csak pár részletet kiemelve, mert korunkhoz hasonlóan ez egy áttekinthetetlen témakör. Konkrétan csak a lábbelikről és a férfiak néhány jellegzetes ruhadarabjáról esne szó, mert a nők öltözködéséről egy egész könyv is csak vázlatos képet tudna festeni.

Az újkori Magyarországon sokféle lábbeli volt divatban, és ezek nagyon különböztek egymástól. A cipő éppen csak körülfogta a lábfejet, és általában méret után készítették bőrből, esetleg gyönggyel vagy ezüstcsattal ékesítették. A saru valószínűleg bokán felül érő, rövid szárú csizma lehetett. Török hatásra nagyon elterjedt volt a különböző papucsok használata. Eltérő volt a magasságuk, az anyaguk és a formájuk. Voltak sárga karmazsinból varrott papucsok, és némelyiket gazdag hímzéssel díszítették. A gyulai papucs sarkára patkót vertek, más papucsoknak pedig az orra kunkorodott fel. A papucshoz mindig használtak bőrkapcát, hogy beborítsa a lábbeli által fedetlenül hagyott részeket. A férfiak ezen kívül viseltek úgynevezett deli sarut, ami valójában egy féllábszárig érő csizma volt. Amit ténylegesen csizmának neveztek, az majdnem térdig ért, és nagyon elterjedt volt a nők körében is. A szekernye is csizma volt, de a szára combközépig ért, és az alsóbb rétegekben volt divat. Az egyes csizmákra erősített sarkantyúk is kisebb vagyont értek, hisz nem kevés aranyból vagy ezüstből készült. A sarkantyú lehetett egyszerűen hegyes vagy tarajos, de előfordultak bonyolult figurák is, például Thököly Imrének 1684-ben volt egy kétfejű sast ábrázoló sarkantyúja.

A férfiak öltözködése a nőkhöz hasonlóan rendkívül igényes volt, és néhol már a piperkőcség határait súrolta. Általában deréktól a saruig érő szűk szabású nadrágot viseltek, amit övvel vagy hozzágombolt nadrágkötővel rögzítettek. A dolmányt egyenesen az ingre öltötték fel. Ezek szabásukat, anyagukat és hosszúságukat tekintve nagyon különböztek. Ezek rendkívül díszes ruhadarabok voltak. Elterjedt volt a gomb használata, ami díszként is funkcionált. Gyakran nemesfémből készítették őket, és a formájuk is különleges volt általában. A gombkötők legalább ennyire díszesek voltak, hiszen gyakran arany-, ezüst- vagy selyemszálból készültek. Elterjedt volt a vitézkötés, ami valójában a gombkötő "folytatása" díszként a dolmány mellére varrva. A dolmány fölött viselték a díszes mentét, ami egy köpenyszerű ruhadarab volt, és gyakran kibélelték értékes prémekkel is. Török hatásra elterjedt volt (főleg Erdélyben) a kaftán viselete. Télen pedig népszerű volt a gerezna viselete, amit szőrös állatbőrökből varrtak össze, és talán a mai bundákhoz hasonlíthatott. Jellegzetes ruhadarab volt a kacagány is, aminek viselete elengedhetetlen volt ünnepélyes alkalmakkor. Ez egy teljes egészében kidolgozott állatbőr volt, amit az előkelő férfiak viseltek a hátukon, elől pedig ezüstcsattal fogták össze az állat két lábát, és így rögzítették. Ez általában farkasbőrből készült, de az előkelőbbek előnyben részesítették a párduc vagy a tigris bőrét. A ruházatot még kiegészítette föveg, kesztyű és sok egyéb kis díszes apróság, például méni ékszer.

Nagyon fontos, hogy ezek a ruhák is hangsúlyozták viselőjük társadalmi helyzetét, ezért általában nagyon értékes anyagokból készültek, és rendkívül díszesek voltak, ami gyönyörűen látszik a fennmaradt festményeken.

Összegzés

Körülbelül ennyit tudtam besűríteni egy rövid írásba ebből a hatalmas és mindenképpen figyelemre méltó témából. Sajnos nem állt módomdan több érdekességre kitérni, de azért remélem, hogy sikerült a kiemelt dolgokról szemléletes képet nyújtanom, és felkelteni az érdeklődést a XVI-XVII. századi magyar emberek családi élete és életmódja iránt, aminek tárgyalása gyakran méltatlanul háttérbe szorul a politika eseményeinek javára.

Felhasznált irodalom

Takáts Sándor: Régi magyar nagyasszonyok Budapest 1982.
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és a XVII. században Budapest 1986.
Nők a magyar történelemben Szerk: R. Várkonyi Ágnes Budapest 1997.
Gyermek a kora újkori Magyarországon Szerk: Péter Katalin Budapest 1996.

Előző oldal Ida
Vélemények a műről (eddig 3 db)