Magány
Kopog az eső az ablakon,
kinézek, s arcomat
az üveghez nyomom,
de nem csak az eső kopog,
a magány áll kinn az udvaron.
Ne gyere be! Nem akarom!
De már itt is ül a vállamon.
Rám telepszik,
szorítja torkomat,
úgy érzem, belehalok.
Segíteni hívjam a halált?!
Hogy űzze el ezt az
átkozott magányt! Nem tudom.
Nehezen, de a karjaiban
elalszom.
Reggel, mikor
kinyitom szemem,
ő ott van mellettem.
Már nem akarom, hogy elmenjen.
Jó, hogy itt vagyunk kettesben.
Nem vagyok magányos,
hiszen mi
jól elvagyunk.
A magányom és én,
én és a magányom.
