Lamia bánata
Bús asszonyi szózat száll tova az éjben,
Parázs bánatot szít szívemben oly mélyen.
Szívszaggató szavak, múlt idők regéje,
Vérárnyakat festve a jelen egére.
A bánat dallama, bú halotti leple,
Összetört szívének végső lehelete.
Ősi, sötét átkok, halandókra hulltak,
Könnyet ejt az éj is, szavára a múltnak.
„Férfi, kinek arca napnál is fényesebb,
Lelkemen emléke mérgezte ezer seb.
Hullócsillag-függöny takarta szerelmünk,
Szívem alá zártam, hőn vágyott gyermekünk.
Két karomba zártam apró fehér testét,
Boldog kacagása festett édes estét.
Szeme tündöklése mind' szívembe talál...
Megfagyott tekintet, jeges, hideg halál...
Két karomba zártam holt magzatom testét,
Istenátkot hordó létem örök vesztét.
Szerető hű szívem öröklétre kárhoz,
Gyermekgyilkos isten irigységnek áldoz.
Óh, kínontó magány hull alá a létre,
Pávagőgű asszony átka hozta létre.
Vesztett boldogságom többé meg nem leltem,
Gyémánttá vált szívem, holttá aszott lelkem.
Két karomba zárom apró fehér testét,
Vágyott illatának emlékét, kerestét...
Kívánván, hogy egyszer tekintsen rám újra,
S mosoly-pillantása lelkemet átdúlja.
Hajlok a nyakára, kívánnám két karját,
De csak hideg rázza idegen kis ajkát.
Rikolt, mint a páva, kikacagva vesztem,
Könnyem mossa arcát, aludj, halott szentem..."
Bús asszonyi szózat száll tova az éjben,
Parázs bánatot szít szívemben oly mélyen.
Megannyi holt gyermek marad csak utána,
Amíg csecsemőjét kutatja, hiába.
Megszakadt szívének áradó fájdalma,
Sajgó szavainak elkábít hatalma.
Lélekárny-foszlánya suhan a Holdfényben,
Könnyeim gyöngyeit szórom szét az éjben.
