Borzongás - Végtelen út

Horror / Novellák (1071 katt) Andrew Sinclair
  2010.10.04.

– Üdvözlöm! Fáradjon be! – mondta egy görnyedt hátú, szakadt ruhás öregúr.

A ház poros és sötét volt. Mindenhonnan pókhálók lógtak. Az ember azt hinné, hogy itt nem is lakik senki. Követtem az öregurat a nappaliba. Az is ugyanolyan poros és pókhálós volt, mint ház többi része, amit eddig láttam. A nappali közepén egy ónémet faragott, gyönyörűen esztergált, furnérozott lapú asztal állt. Komoly javításra szorulna, de ahogy látom a célt jól szolgálja. Az asztal körül négy szépen faragott szék várta a megpihenni vágyókat.

– Foglaljon helyet – mondta kissé rekedt, de túlvilági hangon. Az előbb az ajtónál ezt észre sem vettem. Talán csak az idejövetelem oka miatt tűnt olyan túlviláginak. Minden mozdulatát figyeltem. A széket kicsit leporoltam. Úgy ültem le, hogy a bejáratot is lássam valamennyire. – Kér egy csésze kávét vagy teát? – kérdezte, de nem fordult felém.

– Egy kávét elfogadok – válaszoltam, de egyetlen porcikám sem kívánta, csak nem akartam udvariatlannak tűnni.

A lépcső halk, de ütemes ropogása jelezte, hogy valaki lefelé tart. Egészen eddig azt hittem az öregúr egymaga lakik ebben a lepukkant kis házban. A régi falépcsők ropogása és világon túli nyikorgása borzongással töltött el. Hiába vártam, hogy elfogyjanak a lépcsőfokok, azok csak újra és újra ropogtak és nyikorogtak tovább.

Az öregúr nesztelenül készítette a kávémat. Már azt hittem, hogy nem is csinál semmit, de a darabos mozgása ennek az ellenkezőjét árulta el. Eddig fel sem tűnt a falióra, ami pont a fejem felett lógott. Annyira a lépcsőre koncentráltam, hogy csak az óra rémisztő dallama rántott vissza a valóságba. Nem is vagyok biztos abban, hogy ezt dallamnak lehetne nevezni. Kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Ebben a pillanatban a szemem sarkából egy fekete árnyat véltem látni. Gyorsan odakaptam a fejem, de csak sötétség volt, amit ott láttam és semmi más. A bejárati ajtóra pillantottam, ami most mintha távolibbnak tűnne, mint az előbb. A hideg futkosott a hátamon és az izmaim mind görcsösen feszültek. A képzelet játszik velem vagy itt tényleg nincs rendben valami?

– A kávéja – szólalt meg az öreg, de akkor már ott állt előttem. Az eddigi borzongás semmi ahhoz képest, amit ebben a pillanatban éreztem. Hogy tudott idejönni elém úgy, hogy észre se vettem? A mozgása lassú és keserves. Az előbb még ott a szekrény előtt botorkált és most hirtelen itt áll előttem. Ekkor már nagyon rosszul éreztem magam. Tudtam, hogy valami nincs itt rendben.

– Kö… köszönöm – nyögtem ki és megpillantottam a szemeit. A kávéscsésze kifordult a kezemből és hangos csörömpöléssel hullott a kopott padlóra, és tört apró darabokra. Megmerevedtem a székben. Az öregnek a szemei feketék voltak. Éjfeketék. Ilyet még soha életemben nem láttam. Úgy éreztem menekülöm kell. A szívem egyre hevesebben kezdett verni és próbáltam észhez térni a sokkos hatásból.

Úgy döntöttem, hogy felpattanok és eltűnök innen. Az ajtó felé fordultam, megmarkoltam a szék két karfáját, hogy lendületet tudjak venni, de akkor egy hideg fuvallat járt rémisztő táncot a testemen. Mint hideg, téli napon a fagyos szél úgy szaladt végig a ruhám alatt. A vállamon pedig egy határozott és erős kéz nyomatékosította, hogy én nem megyek innen sehova. Hátrapillantottam, de nem láttam ott senkit. Mereven ültem tovább a székben és próbáltam megőrizni a józan eszem és a felmérni a helyzetemet. Az ónémet asztalra pillantva észrevettem egy csésze gőzölgő kávét. Akaratlanul is a lábam elé néztem, ahová az imént ejtettem a másik csészét, de nem volt ott semmi. Ekkor a józan eszem cserbenhagyott. Már nem tudtam megőrizni a nyugalmam. Megpróbáltam ismét felpattanni, de ekkor már sokkal erőteljesebben. Úgy éreztem, hogy az életem múlik rajta. Meg is lepődtem rajta, hogy most nem tartott vissza senki. Futottam az ajtó felé, ami most még az előbbinél is távolabbinak tűnt.

Nem néztem hátra és nem is gondolkodtam. Csak az ajtót néztem és tudtam, hogy ki kell jutnom innen. Nem tudom mi folyik itt, de már nem is akarom. A remény apró sugara csillant fel, amikor megragadtam az ajtó ezüstös kilincsét és szinte elemi erővel rántottam magam felé azt.

– Üdvözlöm! Fáradjon be! – mondta a görnyedt hátú, szakadt ruhás öregúr.

Előző oldal Andrew Sinclair