Mészárlás a Carlson Rivernél

Fantasy / Novellák (1533 katt) Cyrus Livingstone
  2014.07.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/4 számában.

(Fantasy-western sorozat, Charlie Hawkins újabb kalandja. Előzmény: Alkalom szüli a fejvadászt)


Azon a végzetes nyári reggelen a Pokol tüze csapott le ránk a mennyből. A jószágok pánikszerűen tülekedtek a carlson riveri itatóhoz. Négy tucat marhát tereltünk a Carver-farmra, Greenfieldtől háromnapi járóföldre, északra. Nem számítottunk ilyen forróságra, pedig ez már a második aszályos év volt itt, Greenyard államban.

Kis csapatunkat az öreg Dick Stevens vezette, velünk tartott a fekete bőrű Jack Magombe, a fél-elf Rodney, akivel már több ízben dolgoztam együtt, és a szintén veterán Patrick Frazer. A csorda szügyig gázolt a kobaltkék folyóba, közben mohón kortyolták az éltető nedűt. A kalapomat a vízbe merítettem, hogy lehűtsem vele izzó homlokomat. Kigyönyörködtem magam a pompás állatok látványában. Mr. Carver vegyesen rendelt az inas hosszúszarvúakból és a termetesebb, Warwick-féle „pirostarkákból”.

– Hé, Charlie! – szólt hozzám Dick Stevens. – Menj előre, és mondd meg Carveréknak, hogy megérkeztünk!
– Oké, főnök!

Rögvest nyeregbe pattantam. Egy lankás résznél szándékoztam kivágtatni a folyóvölgyből, hogy azután két mérföldön át északnak tartsak, ahol széles, kopár homokdombok emelkednek. Mögöttük terül el a mélyebb fekvésű Henderson-síkság, amely esős évszakban smaragdon zöldellő legelőivel ad otthont a Carver-farmnak.

Jókedvvel indultam útnak. Huszonegy éves korom óta, vagyis már fél évtizede hajcsárkodtam, és mivel a marhahús iránti kereslet nőttön-nőtt, a járandóságomból bőven futotta szerény igényeim kielégítésére.

Három évvel korábban kisebb vagyonra tettem szert, amikor Folsom Cityben – vérfagyasztó körülmények között – kivontam egy orgazdát a forgalomból a bandájával együtt. Az értük kapott jutalmat a szüleimnek adtam, így apám megjavíthatta a házunkat, a nővérem is férjhez mehetett végre. E kellemetlen kaland ellenére sem cseréltem volna semmi másra a cowboy-életet.

Éppen hogy kiértem a folyóvölgyből, amikor lövés dördült. A golyó füttyét még hallottam, röviddel ezután újabb dörrenés következett, és a fájdalom. A nyeregből kibuktam, összekeveredett előttem a föld és az ég, majd jött a sötétség…

***
Émelyegve tértem magamhoz. Sokáig zavaros volt minden a tekintetem előtt. Hirtelenjében azt sem tudtam eldönteni, milyen napszak van. A halántékomról csordogáló, ragacsos vér eszembe juttatta a korábbi támadást. Szentséges ég, a fiúk a folyónál! Vajon ők megúszták?

Hörögve próbáltam felkecmeregni, de erőtlenül visszazuhantam. Tompa, dobogó hangok ütötték meg a fülemet, eleinte hallucinációknak véltem őket. Ismét megpróbáltam mozdulni valamerre, ám ekkor ólomsúlyként zúdult rám a rettegés. A sűrű por- és kavicsréteg alól a halálos mérgéről hírhedt fehér skorpió mászott elő! A kis szörnyeteg éppen engem készült megrohamozni, amikor egy lövés szabályosan kettészelte.

– Én sem csípem őket! – nevetett fel egy idegen hang.

Felpillantottam. Az ismeretlen lovas széles, barna kalapot viselt, akárcsak én, a bőrzekéje alatt pedig kék vászoninget. Az arcát kendővel védte a por ellen. Pontosabban a kendő más célt is szolgált, erről a felém szegezett revolverből jöttem rá, persze csak utólagosan.

– Üdv, kölyök! – szólított meg az ismeretlen cowboy. – Begyűjtöttünk néhány elkóborolt jószágot! Ugye nincs kifogásod ellene?

Hunyorogva néztem körül. Patadobogást és marhabőgést hallottam, és csak bámultam, amint az idegen társai összeterelik a csordánk maradékát. Próbáltam megszólalni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Száraz volt, mint a lehullott falevél.

– Na, mi van, nem tudsz beszélni? – kérdezte a kék inges lovas.
Akkor néztem meg jobban. A fejfedője alól szőke fürtök kandikáltak ki, a szeme is kéknek tűnt. Újból émelygés és erős szédülés tört rám, így visszahuppantam a porba.
– Ennek is annyi!
A hang nagyon-nagyon távolinak tűnt.

***

Talán órák is elteltek, mire megint ki bírtam nyitni a szemem. Amennyire erőmből tellett, összeszedtem magam, végre talpra álltam, és a folyó felé vonszoltam magam. A Carlson River meredek löszfalán csúsztam le a partig, mint egy homokzsák.

Feszültem kivártam egy percet. Semmi gyanús zaj. A part menti ritkás cserjések közt lopakodtam vissza ahhoz a ponthoz, ahol elváltam társaimtól, sajnos mindörökre. A látvány legalább is erről tanúskodott. Szerencsétlen flótások már csak a mennyei csordákat terelgethetik, többé nem róhatják velem a vadvidéket. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük, gondoltam elszorult szívvel.

Rajtam kívül mindenkit lemészároltak a csapatból, méghozzá a legádázabb módon!

Az öreg Stevens és Frazer több tucat golyót kapott, a legtöbbet feltehetően a haláluk után. Rodney fejbőrét lenyúzták, hosszú füleit lemetszették. Az emberek gyakorta így gyalázzák meg az elfeket. Magambo szemét kiszúrták, az ujjait egytől egyig eltörték. Egyedül őrajta nem találtam lövésnyomot. Agyonverték, mint egy kóbor kutyát.

A gyilkosok a lovakat és a fegyvereket elvitték, a csordát szétkergették. Legnagyobb megdöbbenésemre az értékes jószágok nagy részét is leölték! Fel nem tudtam fogni, mi indokolhat ekkora méretű vérengzést?

Belül zokogva takartam le kabátjukkal halott társaimat. Egy árva szerszám sem akadt, amivel eltemethettem volna szegényeket.

A rosszullétemet leküzdve, a folyóban lemostam arcomat. Most hogyan tovább? A Carver-farm közelebb van, mint Greenfield. Onnan talán segítséget kérhetek. Nekivágtam kifelé a folyóvölgyből, amikor váratlanul ismerős nyerítés reszkette meg a levegőt.

– Szélrózsa! Hát itt vagy, öreg cimbora! – alig bírtam elhinni, hogy a lovam viszonylag épségben visszatért hozzám.

Közelebbről megszemlélve a szegény párát, golyó súrolta sebek csíkjait fedeztem fel rajta. Nagy nehezen a nyeregbe pattantam, és folytattam utamat. Hamarosan egy széles, lankás dombhátra kaptattam fel, a terjedelmes bucka tetejéről elláthattam úticélomig.
A Henderson-síkság végeláthatatlan prériként terült el előttem, a farmépület gyufás skatulyának látszott a messzeségben. Az ég felé szürkésfehér füstgomolyagok szálldostak. Ki a fene akarhat tüzelni ilyen gatyarohasztó hőségben?

Néhány percig erőltettem a szemem, de nem láttam mozgást a farm körül. Egyszeriben rádöbbentem a rémes valóságra! Tudtam, hiába keresnék egy árva lelket is Carverék házánál!

Hátasommal lassan léptettem előre, nem tudom, mennyi időbe telt, amíg a füstölgő romok közé értem, de a Nap már alkonyútra tért. A látvány, ami fogadott, még a Carlson River menti mészárlásnál is visszataszítóbb volt. A lakóépületet porig rombolták, a csűröket felgyújtották, az ólakból égett hús bűze áradt. A Carver családra és a béreseikre a kút mellett találtam rá. Karóra tűzött tetemeik úgy himbálóztak a szélben, mint egy torz bábjáték félredobott szereplői.

Kavargó gyomorral megnéztem őket közelebbről. Tekintetük elárulta, hogy lassú halálban volt részük. Fölnéztem az égre. A magasban már a keselyűk vitorláztak. Gyorsan kikötöttem lovamat, majd az egyik épen maradt pajtában találtam egy ásót és egy fejszét. Meg kellett adnom a végtisztességet Carveréknek, ha addig élek is! Nekiálltam az egyik karót kivágni, de két-három csapás után kicsúszott a kezemből a balta. Térdre rogytam és a kezembe temettem arcomat. Túl sok volt nekem mindez… egyetlen nap alatt…

Az üszkös gerendák alatt kerestem valamit, ami ehető. Néhány babkonzervet sikerült kikapirgálnom. A késemmel felbontottam őket, és azonmód magamba tömtem a tartalmukat. Hamarosan émelygés fogott el, így elhajítottam a fémdobozt és megpróbáltam nyugovóra térni.

***
Éjjel holtakkal álmodtam, reggel holtakkal ébredtem. Hajadonfőtt álltam a verőfényben, nem bírtam levenni a szemem a pusztítás mementóiról. Kétségbeesetten próbáltam erőt venni magamon, hogy befejezzem, amire előző nap képtelen voltam.

Egyszeriben halk, ütemes dobogásra lettem figyelmes. Körülnéztem, és a dél-nyugati irányból porfelhőre lettem figyelmes. Lovascsapat közeledett! Visszahúzódtam a pajtába, eldöntöttem, itt várakozom, amíg meg nem győződöm szándékaik felől.

Amint közelebb értek, láttam, hogy elfekkel van dolgom. Fegyveres felderítők érkeztek a romokhoz, de távolabb szekérkaravánt fedeztem fel, mintha egy egész falu költözne. Legbelül éreztem, nem ők a felelősek a mészárlásért, arról viszont halvány sejtelmem sem volt, hogyan fogadják, ha felfedem kilétemet. Hivatalosan a béke már régóta fennáll az elfek és az emberek között, de egy íróasztalnál aláírt papírnak általában nem sok súlya van a vadvidéken. Nagy levegőt vettem, előjöttem rejtekemből.

– Álljatok meg! Segítség! Segítsetek!

Nem beszéltem a nyelvüket, így csak remélhettem, hogy megértenek. Az elf harcosok fél perc leforgása alatt körbevettek. Magas, szikár férfiak voltak, majdnem akkorák, mint én, lenszőke hajukat varkocsba fonták, kék és szürke szempárok meredtek rám fürkészően. Lőfegyvert nem láttam náluk, de bőségesen fel voltak szerelkezve lándzsával, íjjal és nyíllakkal.

A csapat vezetője merőben elütött társaitól. Ugyanolyan, rojtokkal díszített szarvasbőröltözéket viselt, mint a többiek, viszont alacsonyabb, robosztusabb volt náluk, meztelen felsőtestén arányos, harcokban edzett izomkötegek feszültek. Hollófekete sörénye szabadon lobogott, széles orrát mandulavágású, fekete szempár fogta közre. Érthetetlen nyelvén vakkantott oda nekem. Egy tollkoronás, színes szőttes ponchót viselő elf léptetett oda hozzám, alighanem a törzs sámánja. Ő tolmácsolt.

– Fekete Puma főnök, Mennydörgő Sólyomnak, a Hiúz-törzs nagyfőnökének fia azt kérdezi idegentől, ki ő, és miért van itt?

Akadozva előadtam, mi történt velem az elmúlt napon. Meséltem a folyóparti öldöklésről, és hogy miképpen találtam rá a szerencsétlen sorsú farmerekre. Az elfek kifejezéstelenül hallgatták a mondandómat, csak akkor kiáltottak fel meglepetésükben, amikor az áldozatokat felfedezték. A sámán már-már ünnepélyes méltósággal az életeket kioltó karókhoz lépett, majd mindegyiket megérintette, mintha a meggyilkoltak szellemének tisztelegne.

– Most… mit művel éppen? – kérdeztem bátortalanul a körülöttem álló elfektől.
A sámán válaszolt:
– Az élők gyakran hazudnak. A holtak már nem. A tárgyak sem. Magukba zárják a tegnapot és a holnapot, minden percével. Bíbor Felhő képes olvasni a tárgyak emlékezetében!
Ekkor tudtam meg a törzs varázslójának nevét. Bíbor Felhő a ki nem mondott kérdésemre is megadta a választ:
– Emberek tették ezt a gyalázatot. Legalább harminc-negyven, vértől megvadult férfi. Nem fosztogatni jöttek, csak a pusztítás öröme hajtja őket!
– Az emberek elűzik elfeket a földjeikről – szólalt meg Fekete Puma. – Az ember elüldözi törpéket is, a trollokat elpusztítja mennydörgő fegyvereivel, mert fél tőlük! Aztán emberek egymást pusztítják a földekért, vagy félelemből!

Más helyzetben megértettem volna az ifjú főnök bírálatát, most azonban nem tartottam helyénvalónak. Kifakadtam:

– Carverék nem öltek meg senkit ezért a legelőért! Már rég nem éltek itt elfek, amikor ők ideköltöztek!
– Nem parancsolhatunk az esőnek, hol essen, sem a fűnek, amely kinő utána! – szólt közbe Bíbor Felhő szelíden, mielőtt még elfajult volna a vita.
– Szeretném eltemetni őket! Segítenétek? – szóltam a hosszú fülű szerzeteknek.

Bíbor Felhő egy rövid ideig tanácskozott a főnökkel, majd intett a harcosoknak. Lasszók és fejszék kerültek elő, és munkához láttunk. Igyekeztük eltűntetni a szörnyű látványt, mielőtt az asszonyokkal és gyermekekkel teli szekerek ideérnek.

A leginkább gyomorforgató momentum a holttestek levétele volt a karókról. Még a sokat látott, idősebb elfek is nehezen küzdötték le undorukat. Amikor az egyik kislány holttestéből kihúztuk a gyilkos éket, Bíbor Felhő komoran a szemembe nézett, és így szólt:

– Ezt nem fából faragták! Tudod, mi ez, ember? A szent awenocq tülke! Ti „egyszarvúnak” hívjátok!

Döbbenten hallgattam a sámánt. Az elf törzsek kivétel nélkül babonás tisztelettel tekintenek az unikornisokra. Az amúgy is ritka állatok elpusztítása súlyos sértésnek számít az ő szemükben. Vajon ki az, aki erre vetemedik? Állati módon lemészárol egy jóravaló farmer családot, és a préri népe felé is kihívást intéz.

Hirtelen feltűnt nekem, hogy sehol a közelben nem látni unikornis tetemet. Az észrevételemet már nem tudtam közölni az elfekkel, mert dél felől újabb lovascsapat bukkant fel. Minden szem feléjük fordult. Mintegy száz-százötven főnyi fegyveres tartott felénk, többségük a hadsereg barnás-zöld uniformisát viselték.

– Mi történik itt? Fegyvert eldobni! Egy gyanús mozdulat és lövünk! – kiáltotta a katonák vezetője, egy széles karimájú kalapot viselő, őszes férfi.

Az elfek nem engedelmeskedtek, én pedig gyorsan közbeléptem, mielőtt a hosszúfülűeket meggyanúsítanák a rémtettel.

– Nem ők tették, kapitány úr!
– Ezredes! – vágta rá mérgesen a tiszt.
– Ezredes úr, ezek a szerencsétlenek már egy napja halottak voltak, mire az elfek ideértek! Emberek mészárolták le őket! Lehet, hogy az egyikükkel össze is akadtam!
– Hogyan? Maga idetartozik a farmhoz? Hogy élte túl?

Összeakadt nyelvvel, elmeséltem újra a borzalmakat az elejétől a végéig. A katonák döbbenten hallgatták. A látvány, amely önmagáért beszélt, beléjük fagyasztotta a szót.

Az ezredes néhány perc múltán erőt vett magán, és az elfekhez fordult:
– Ti mi járatban vagytok erre? Ki a főnökötök?
Időközben megérkezett Mennydörgő Sólyom is. A fiával az ezredeshez lépett, és szó nélkül egy lepecsételt papírost nyújtott át neki.
– A Hiúz-törzs elfoglalhatja új szállásterületét a Greenfield melletti rezervátumban – olvasta fennhangon az ezredes. – Túlságosan fényűző hely az elfeknek, nemde?
Az egyik tiszt megköszörülte a torkát.
– Ezredes úr, ennek a törzsnek a sámánja gyógyította meg a kormányzó fiát…
– Bíbor Felhő csak egy beteg gyermeket látott, akit ártó szellemek kínoztak! – szólt közbe a sámán.
– A Hiúz-törzs harcosai nem viselnek hadat asszonyok és gyermekek ellen! – csattant fel a nagyfőnök. – Nem úgy, mint azok, akik ezt tették!
Mennydörgő Sólyom a harci buzogányával, a holttestek felé bökött. Az ezredes dühösen az ajkába harapott, a kísérete pedig fülig vörösödött.
– Most éppen mire készültek? – kérdezte tőlem a parancsnok.
– A végtisztességet akartuk megadni…
– Szó sem lehet róla! A holttesteket lefoglalom, mint a bűntény bizonyítékait!

Nem éreztem erőt az ellenkezéshez. Az ezredes egyik hadnagyát utasította, hogy egy különítmény élén vágtasson a Carlson Riverhez, és ellenőrizze a „mesémet”. Bíbor Felhő felajánlotta, hogy velük tart, és segít a nyomolvasásban. A parancsnok nagy nehezen beleegyezett, végül én is csatlakoztam a kisebb csapathoz.

– Hogyhogy erre jött a század? – kérdeztem a hadnagyot a folyó felé menet.
– A Fort Blockból jöttünk, tegnap hírt kaptunk, hogy banditák feldúltak egy farmot!

Hát ez különös, gondoltam, de abban a felfokozott érzelmi állapotban képtelen voltam a fejemet törni az események összefüggésén.

– Cooper ezredes két hónap múlva nyugállományba vonul! Ezért töri magát az újabb stráfokért! – közölte bizalmasan a hadnagy, holott nem kérdeztem, miért jár el az ügyben személyesen az erődparancsnok. Ennyit a híres bajtársiasságról!

Visszaérkeztünk a carlson river-i tett színhelyére. Egy csapat sakált riasztottunk el. Ezek a négylábú éhenkórászok már jócskán lecsupaszították néhai pajtásaim csontjait. Erre a látványra érző lélek nem készülhet fel. Mintha kétszer veszítettem volna el őket! A ló nyakára dőltem és csendben zokogtam. A katonák közül is többen rosszul lettek. Egyedül Bíbor Felhő őrizte meg hidegvérét, de a tekintetén láttam, őt is felzaklatták a látottak. Saját nyelvén furcsa kántálásba kezdett. A különítmény tagjai csendben nekiálltak sírokat ásni.

Két őrvezető és egy káplár a megmaradt nyomokat vizsgálta. Megállapították, hogy a banditáknak patkolt lovuk volt, így nagy valószínűséggel emberek az elkövetők. A nyomokból az is kiderült, hogy déli irányba menekültek. A tetemekből eltávolítottak néhány lövedéket, és töltényhüvelyeket is sikerült begyűjteniük. Később össze tudják hasonlítani a Carver-farmon találtakkal.

– Megölöm mindet! – hörögtem könnyes arccal. – Ha kell, egyenként vadászom le a férgeket!
– Azzal már nem hozhatja vissza őket, fiam! – szólt atyáskodóan a hadnagy. – Bízza inkább ránk! Ígérem, ez a rémtett nem marad büntetlenül!
No, persze, gondoltam, a szokásos szöveg!
– Aki a Háború Ösvényére lép, annak a Halál a részévé válik, mint egy árnyék! – mondta Bíbor Felhő összevont szemöldökkel. – Mindenre és mindenkire rávetül, aki a közelébe kerül!

***
Cooper ezredes parancsára az elfeket további vizsgálatig a Fort Blocksba kísérték, engem is ki akartak hallgatni, mint tanút. Az erődbe érkezéskor döbbenetes hír fogadta a parancsnokot: a közeli Carlson City környékén ismeretlenek kiraboltak egy postakocsit, a kísérőket leöldösték. A zsákmányuk huszonötezer rúnadollár lehetett, a helyi takarékszövetkezet teljes bevétele.

Cooper paprikás hangulatba jött a hír hallatán. Napokon át akadályozta az elfek továbbvonulását, ellenőrizhetetlen szabályzatokra hivatkozva, engem is, amikor csak lehetett, megvárakoztatott, a beosztottai közül – igaz, képletesen – mindig azt ütötte, aki éppen kéznél volt.

Néhány nap múlva hazatérhettem Greenfieldbe. Addigra már a megye értesült a szerencsétlenségről, és az egész államra kiterjedő körözést rendeltek el a tettesek ellen.

Otthon a szüleim és a testvérem könnyes szemekkel fogadtak, apámnak pedig minden harci tapasztalatát be kellett vetnie, hogy távol tartsa a nemkívánatos kíváncsiskodókat, többek közt a firkászokat.

A hazatérésem után két teljes napot a szobámba zárkózva töltöttem. Senkivel nem voltam hajlandó beszélni a történtekről. A harmadik napon közöltem apámékkal, hogy járok egyet a megyében. A szüleim nem faggatóztak a szándékaim felől, örültek, hogy végre kimozdulok az odúmból.

Greenfield főtere felé gyalogolva sorsdöntő elhatározásra jutottam. A Greenfieldi Kurír szerkesztőségébe kopogtattam be, ahol Zebulon O’Keefe oknyomozó-riportert kerestem. O’Keefe volt az első és talán egyetlen törpe újságíró az országban. Sikerét a találmányának köszönhette, amelyet nemes egyszerűséggel írógépnek nevezett el. Jöttömre nagyon megörvendezett.

– Ez aztán a megtiszteltetés, Mr. Hawkins! Rászánta magát, hogy interjút adjon? Persze, megértem, hogy nem könnyű erről a tragédiáról beszélni…
Hogy is érthetnéd meg, te kis nyavalyás, amikor ott sem voltál - dühöngtem magamban.
– Lehet szó az interjúról – próbáltam barátságos lenni a kis szerzettel. – Viszont én is kérnék cserébe valamit!
– Éspedig mi lenne az? – O’Keefe szürke szeme fürkészőn rám villant.
Odahajoltam hozzá, hogy más ne hallja:
– Esetleg utánanézhetne, történt-e hasonló eset a közelmúltban! Így talán kideríthetnénk, ki a felelős ezért!
– Kideríthetnénk? Ó, már értem! Nézze, fiatalember, ez nekem valóban az év sztorija lenne, de magának mi haszna származik belőle?
– Arra ne legyen gondja! – feleltem elszántan. – Akkor áll az alku?

A törpe bólintott, és előkészítette az író masinát. Elmondtam neki mindent, a lehető legapróbb részletekig. A feltételezéseimről is hosszasan beszélgettünk. O’Keefe megköszönte a tőlem kapott értesülésemet. Megígérte, hogy a cikkében elhallgatja a nevemet, illetve rögtön értesít, ha megtud valami érdemlegeset.

***

Másnap Leonard Bagwell marhatenyésztőt kerestem fel. Carverék tőle rendelték meg a gulyát, bár a küldetés kudarcba fulladt, megpróbáltam elkérni tőle a járandóságom felét. Bagwell falrepesztő hahotára fakadt, majd közölte, ő nem holmi karitatív szervezet, egyébként is mit képzelek, örüljek, hogy nem rajtam hajtja be az elpusztult jószágok miatti veszteségét. Mivel a munkaadóm körbebástyázta magát három felnőtt fiával, szó nélkül eljöttem onnan.

Hazáig bosszankodtam az újabb kellemetlenségen, egyre csak gyűlt bennem a harag, otthon végül így szóltam apámhoz:

– Apa, azt hiszem, mindkettőnkre ráférne egy kis testmozgás!
– Hajnalig dolgoztam, Charlie! Most hadd ne tartsak edzést! – mondta apám két ásítás között.
Elmeséltem neki, hogyan jártam Bagwelléknél.
– Anyus, ebédre megjövünk! – szólt hátra apám a konyhába, és a fejébe nyomta a kalapját. Ismertem ezt a mozdulatot. Burt Hawkins ismét átváltozott a Bullmastiffá.

Amikor Greenfieldbe költöztünk, az öregem „Barney Romkocsmájában” kezdett dolgozni, mint kidobó ember. A lebujból időközben atlétikai klub lett, igazi puccos hely, de apám – birkózó múltjára való tekintettel – maradhatott biztonsági őrként. Sokan élő legendaként tekintettek rá. A ringben a „Bullmastiff” művésznevet használta, mivel ifjúkorában egy marhavágóhídon kereste a kenyerét, ahol puszta kézzel gyűrte le a hosszúszarvúakat.

***

Kisvártatva ismét kopogtattam Leonard Bagwell házának ajtaján. A legidősebb fia, a nagydarab, vigyori képű Jonas fogadott minket.

– Nézzenek oda! – rikkantotta a melák. – A töpörtyű az apuciját hívta segítségül!
Jonas alig fél fejjel volt magasabb nálam, mégis apró hentesárunak titulált. Gyorsan gondoskodtam róla, hogy a „töpörtyű” megfeküdje a gyomrát.
– No, de uraim, megbeszélhettük volna ezt civilizált módon! – mondta néhány perc elteltével Leonard Bagwell, miután kihúztuk őt az íróasztalának romjai alól, a fiait pedig fellocsoltuk. Jonas a hasát fogta, de nem a nevetéstől. Éktelen nyivákolásba kezdett, mint egy leforrázott macska.
– Nos, Charlie, ami a fizetségét illeti… Elnézést! – Leonard megtörölte vérző orrát, majd egy nyaklevest osztott ki Jonasnak, aki azonnal abbahagyta a nyivákolást. Mr. Bagwell kizavarta a fiait a dolgozószobájából, majd folytatta a tárgyalást:
– Értsék meg, hatalmas a károm a leölt jószágok miatt! Az aszályról nem is beszélve, a termés fele is odalett…
– Maga nem érti a helyzetet, Mr. Bagwell! – vágtam közbe. – Carveréket talán azért ölték meg, mert magával akartak üzletelni!
Egy hirtelen jött, kósza ötlet volt csupán, mégis hangot adtam neki.
– Hogyan? Miket beszél? – Leonard mészfehérre sápadt, az orrából újra dőlni kezdett a vér.
– Abból indulok ki, hogy az értékes csordáját kiirtották ahelyett, hogy elhajtották volna! – feleltem szenvtelenül. – Az a mód, ahogy elbántak a farmerekkel, nem vall egyszerű rablókra! Valaki így akart üzenni!
Bagwell ijedt verébként pislogott, segélykérően apámra nézett, az öregem viszont pókerarccal hallgatott.
– A Megyei Tenyésztők Ligájában mindent pontosan deklaráltunk! – nyögte a gazda.
– Én idegenekre gondoltam! Nem érdeklődött mostanában valaki a vágómarhák, vagy a legelők ára felől?
– Szentséges ég! – kapott a fejéhez Leonard. – Gondolja, hogy…?
– Azt gondolom, hogy ez még csak a kezdet! – jelentettem ki határozottan.
Bagwell egy percig némán ült, kezébe temetve arcát. Nagy nehezen feltápászkodott, és a közeli szekreterhez botorkált, ahonnan bankjegyköteget emelt ki.
– A fizetsége, Charlie! Végül is, megszolgálta!
Leszámoltam akkora összeget, amely a járandóságom fele, a többit visszaadtam a ledöbbent marhatartónak.
– Nekem ennyi jár, nem több! A többit odaadhatná a halott társaim hozzátartozóinak! – közöltem Bagwell-el. – Ilyen nehéz időkben ajánlatos összefogni, nemde?
– Persze… igaza van…

***

– Jól elültetted a bogarat a pénzeszsák fülében, fiam! – mondta apám, amikor távoztunk Bagwelléktől.
– Tegyenek is valamit a megyéért, ha már a mi verítékünkön gazdagodtak meg! – morgolódtam.
Apám megfogta a karomat.
– Nézd, Charlie! Én megértem, hogy megviselt a dolog, de kérlek, ne heveskedj! Ne feledd, nem sokon múlott, hogy elveszítsünk téged!
Néhány pillanatig szótlanul ballagtunk tovább, majd apám folytatta:
– Eddig ez egy nyugalmas, békés megye volt. Nem szeretném, ha ezentúl az itteniek minden idegent golyóval fogadnának!

***

Két héttel a Carlson-folyó menti szörnyűség után kezdett az élet újból a régi vágányon futni Greenfieldben. A helybéliek lassan legyűrték rettegésüket, már sem kötöttek fogadásokat, hogy meddig bírom piálás nélkül, vagy mikor lógatom fel magamat bánatomban. Próbáltam lekötni minden időmet, csak ne kelljen gondolkodnom a borzalmakon. A marhatereléshez egyelőre nem fűlött a fogam, inkább apámnak segédkeztem a Greenfieldi Atlétikai Klub ivójában. Az esték itt nyugalmasan teltek, igaz, kettőnk jelenléte nem vonzotta a bajkeverőket.

Zebulon O’Keefe eközben szorgalmasan dolgozott az ügyön, ahogy ígérte. Buzgón táviratozott ezerfelé, majd jó néhány napra eltűnt a megyéből. Legutóbb, amikor összefutottam vele, a törpe zsurnaliszta a vasútállomás felé rohant lóhalálában. Csak úgy futtában közölte, hogy nyomon van, és iszkolt tovább. Nem tehettem mást, próbáltam türelemmel kivárni a fejleményeket. A Sors azonban – szeszélyéből adódóan – siettette az eseményeket.

Egyik este az ivóban egy magányos utazó tűnt fel nekem. A férfi a megyei bank épületére néző ablaknál poharazott, barna kalapot, kék vászoninget, szarvasbőr zekét viselt. Az arcát nem láttam jól, de a fejfedője alól előbukkanó, szőke fürtök feltűntek nekem. Megdermedtem egy pillanatra. Ekkora véletlen nem létezhet! Óvatosan odasomfordáltam apámhoz, és odasúgtam neki:

– Apus, nem ártana Clayton seriffért küldeni! Látod ott azt a szőke fickót az ablaknál? Nem tetszik, ahogy bámulja a bankot!
– Az még nem törvénytelen! Már megint mit forgatsz a fejedben?
– Apa, tedd meg a kedvemért! Ez az alak ott volt a folyónál!
– Miket beszélsz?!
– Így van, ha mondom!

Nem volt időm hosszas magyarázkodásra. Apám a szemembe nézve látta, hogy komoly az ügy, végül szalajtotta az egyik pincérfiút a seriffért. Nagy levegőt vettem, majd mindent egy lapra feltéve, odaléptem a kék inges idegen asztalához.

– Hello, cowboy! – szólítottam meg a fickót. – Úgy látom, nem vagy idevalósi! Nincs szükséged egy útikalauzra?
– Kopj le, kölyök! Semmi kedvem csacsogni! – felelte az ismeretlen fel sem nézve.
– Nekem viszont van! – határozottan az asztalhoz ültem, a szőke tag ekkor vett szemügyre jobban. A tekintetében felismerés villant, de továbbra is próbált közömbösséget színlelni.
– Néhány elhajtott marháról váltanék veled szót, barátocskám! – folytattam a mondandómat. – Ezen kívül meggyilkolt cowboyokról, egy elpusztított farmról és karóba húzott gyerekekről!
– Mi az ördögről hadoválsz, te féleszű?
– Ott voltunk mindketten a Carlson-folyónál, vagy tán nem emlékszel? Most meg idejöttél „bankot robbantani”?

A fickó végleg elveszítette a türelmét. Hirtelen az övéhez kapott, én azonban ráborítottam az asztalt. A következő pillanatban az ellenfelemen térdeltem, és elszántan próbáltam megszerezni a fegyverét. A küzdelem zajára jó néhányan felugrottak a helyükről. A szemem sarkából láttam, hogy valaki revolverrel a kezében közelített felém, ekkor apám rávetette magát, és a másik támadó hatalmasat puffant az ivó falán.

Dulakodás és sikoltozás hangja ütötte meg a fülemet, apámnak egy újabb ellenféllel akadt dolga, de nem volt alkalmam a fejleményekre figyelni, mivel a szőke tag körömszakadtáig ragaszkodott a pisztolyához.

A fegyver dörrenése úgy hatott, mintha egy ágyúgolyó robbant volna a koponyámban. Rögtön ezután ragadós nedvesség borította el a kezemet. A szőke bandita teste lassan elernyedt. Belőle már hiába is próbálnám kiszedni az igazságot.

– Jól vagy, fiam? – kiáltotta kétségbeesetten apám. Az arcán horzsolások látszottak, az inge teljesen szétszakadt, de mit számított az! Az ő korában már kevesen büszkélkedhetnek győztes kocsmai csatározásokkal.

Nagy nehezen feltápászkodtam, megszólalni nem bírtam. Apám látta rajtam, hogy nem sérültem meg komolyabban, így megnyugodott. A klub személyzetével nekiállt módszeresen megkötözni az alélt brigantikat.

Szédelegve az egyik székre rogytam. Néhány éve rákényszerültem, hogy önvédelemből öljek, de az iménti csetepaté után nem tudtam, képes leszek-e valaha is tükörbe nézni. Elvégre olyasvalakinek oltottam ki az életét, aki megmentett egy lassú halált ígérő skorpiószúrástól! Egyáltalán nem érzékeltem a seriff érkezését.

– Mi ez a ribillió itt? – bődült el Clayton, majd a holttestre mutatott. – Ez a maga műve? Mit ártott magának a szerencsétlen?
– Önvédelem volt, biztos úr! – kiáltotta apám.
– Elég! Egyszerre csak egy beszéljen! – szakította félbe a csendbiztos. Ismét hozzám fordult. – Charlie, próbálja meg elmondani, hogyan történt!

Nagy nehezen előadtam, milyen körülmények között akadtam össze a szőke fickóval. Kábult, részeg álomként éltem meg a halott és a két – még mindig ájult – cinkosának elszállítását a megyei fogdába.

Két-három napon belül – a távírónak köszönhetően – fény derült a három cowboy kilétére. Lótolvajlásért, és kisebb bankfiókok kirablásáért körözték őket a szomszédos államokban. Zakk Hardy volt a bandavezér, a szőke fickó, akinek részben az életemet köszönhetem, és akit véletlenül a másvilágra küldtem. Két másik fickó tartott vele, Jack „Oposszum” Flatley és Brian „Prérikutya” Gerin, nem túl jelentős bűnlajstrommal. Tanúként engem is beidéztek a tárgyalásukra.

Wheeler bíró egy héttel később pontot tett az ügy végére. Az eddigi bűneiket talán megúszták volna egy salt rocks-i kényszerpihenővel, azonban az ügyész súlyosbító tényként emelte ki, hogy a vádlottak „közönnyel viseltettek” a Carver-farmon és a Carlson River mellett történt vérengzés áldozatai iránt, nem utolsó sorban az egyetlen élő szemtanút – vagyis engem – cserbenhagytak. Ezáltal bűnsegédekké váltak.

A banditák tagadták, hogy bármi közük lenne a gyilkosságokhoz. Állításuk szerint a farm közelében sem jártak, a folyóparton pedig egy leölt marhákat, halott tehénpásztorokat és egy súlyos sebesültet találtak, aki úgy tűnt, kiszenvedett. A jószágokat azért terelték össze, hogy visszaadják őket jogos tulajdonosuknak. Arra a kérdésre nem voltak hajlandók válaszolni, végül is kihez került a csorda maradéka. Az ügyész végül afelől faggatta a vádlottakat, hogy mi célból jöttek Greenfieldbe? Flatley és Gerin zavaros választ adott erre is. Az ügyész nem hitt nekik. Ahogy az esküdtek sem.

Az ítéletet Greefield főterén hajtották végre. A tömeg úgy zúdult a bitó felé, mintha népünnepély készülődne.

A haramiák, miután felvezették őket a világ végét jelentő deszkákra, dacos büszkeséggel fogadták a kenderből font nyakravalót. Az utolsó szó jogán Flatley apámra nézett és ennyit mondott:

„Nem igazságos, hogy egy vénembernek ekkora ereje legyen!”

A következő percben a zsiványok a magasban bokáztak.

***

A kivégzés óta újabb hét telt, és nagyon úgy tűnt, a feledés köde lassan belepi a Carver család tragédiáját. A megyében elterjedt szóbeszéd szerint a három idetévedt bandita volt a valódi tettes. Ők viszont már meglakoltak, így nincs többé ok a félelemre, így vélekedett a többség. Apámat és engem hősként kezdtek tisztelni, én azonban nem vágytam efféle szerepre. Minden érzékem azt súgta, csak idő kérdése és hamarosan hallani fogok a gaztett igazi elkövetőiről. A rossz hír hozója a Greenfieldbe visszatérő Zebulon O’Keefe lett.

– Mr. Hawkins, a legjobbkor futunk össze! – lelkendezett a pöttöm zsurnaliszta, amikor találkoztam vele kedvenc kocsmájában.
– El sem tudja képzelni, Mr. O’Keefe, mennyire örülök magának! – feleltem őszintén. – Kár, hogy mindig a vér szaga hoz össze bennünket!
O’Keefe félreértette a megjegyzésemet.
– Ne legyen goromba, Charlie! Nem jöttem üres kézzel!

A törpe kissé sértődötten egy telepingált jegyzetfüzetet és egy vastag borítékot ráncigált elő az utazótáskájából. A borítékból kivágott újságcikkek, körözvények és fényképek hullottak ki.

– Amint láthatja, a kutatásaim eredményesnek bizonyultak! – kezdett bele a magyarázatába O’Keefe. – Két évvel ezelőtt Snowpeak megyében a marhabárók terjeszkedni kezdtek. A hegyi legelőket sorra vásárolták fel a kisbirtokos juhtenyésztőktől. Azokkal a farmerekkel szemben, akik nem voltak hajlandók megválni földjüktől, általában… khm!... a keményebb meggyőzést alkalmazták! Az egyikük viszont, Tristan Brolin felvetette, hogy a birkatenyésztők is fogjanak össze a marhabárók mintájára! A szervezkedésnek persze híre ment, hetekkel később Mr. Brolint és családját karóba húzva találták meg a saját farmján!
O’Keefe brandyt rendelt, majd folytatta:
– Ez az eszeveszett öldöklés megtette a magáét. Egész Snowpeak megyeszerte menekülőre fogták a kisbirtokos gazdák, a hatóságok persze szemet hunytak a rémtett felett! Csakhogy történt egy előre nem látott körülmény!
Feszülten figyeltem.
– Éspedig?
– Megöltek egy környékbeli lótenyésztőt is annak ellenére, hogy jó viszonyt ápolt a nagybirtokosokkal. Ugyanolyan barbár módon végezték ki, mint Brolinékat! A rossznyelvek szerint a marhabárók ekkor megrémültek, érezni kezdték, hogy lassan kicsúszik a kezükből az irányítás. A martalócaik kezdtek elkanászodni, ezért lépniük kellett! Gyorsan kerestek és találtak egy bűnbakot Jesse Kilpatrick személyében!
O’Keefe egy újságból kivágott fényképre mutatott, amely egy megbilincselt banditát ábrázolt.
– Ő kicsoda?
– Az egyik snowpeak-i nagykutya, Reginald Cameron zsoldosa volt. Kilpatrick és az emberei hajtották be a tartozásokat, és tették meg a vételi ajánlatokat! Képzelheti, hogyan!
Zebulon egy újabb fényképet húzott elő.
– Ez a hosszú hajú, szakállas fickó pedig nem más, mint Floyd Anderson, Kilpatrick alvezére! Régebben részt vett az elfek elleni háborúban, azóta előszeretettel gyűjti a skalpokat!

Alaposan megnéztem ezt az arcot is. Minden bizonnyal ez a bandita csonkította meg Rodney barátomat.

– Kilpatricket és a bandáját gyanúsították a gyilkosságokkal?
– Hivatalosan sosem. A bandavezért pálinkacsempészés és üzérkedés miatt ítélték el, hét év kényszermunkát vertek rá, amit Salt Rocksban kellett letöltenie, az ország másik szegletében! A falka többi tagját, akik horogra akadtak, szintén ilyen bagatell ügyekkel ültették le. Azóta érdekes módon megszűntek a gyilkosságok Snowpeakben! Tud követni, Charlie?
– Hát persze! – feleltem. – A Carver-farmon hasonló módszerrel öltek, tehát Jesse Kilpatrick télakolt!
O’Keefe ivott még egy pohár brandyt, majd óvatosan körülnézett, és így szólt:
– Úgy bizony, méghozzá meglehetősen bizarr módon! Hivatalosan ugyanis halott! Sikerült megszereznem a salt rocks-i fegyház orvosi jelentésének másodpéldányát! A halál oka szívroham! A holttest pedig rejtélyes módon eltűnt! Mint egy olcsó rémregényben!
– Mikor történt mindez? – kérdeztem a csodálkozás legkisebb jelen nélkül.
– Három hónappal ezelőtt!
–Tehát bőven volt ideje felfegyverkeznie, és a régi bandát összetrombitálni! A gyilkosságokból ítélve keletről nyugatra tart, szerintem a régi gazdáin akar majd bosszút állni! Csak azt tudnám, szegény Carverék mit vétettek neki! A megboldogult cimboráimról nem is beszélve! – fűztem tovább a gondolatmenetemet.
– Azt hiszem, ennél jóval többről van szó – jegyezte meg óvatosan O’Keefe.
– Mire céloz?
– A zárójelentés valódi. Egy Kilpatrick-féle bérgyilkos ahhoz kevés, hogy egymaga megvesztegessen egy egész börtönt. Tehát el kell fogadnunk, hogy valóban meghalt.
– Akkor a cinkosainak műve az egész! Életben akarják tartani a hírnevét, hallottam már ilyenről! Ezért ellopják a holttestét, azután folytatják a gyilkosságokat az ő módszerével!
– Nono! Várjunk csak! Én csak azt állítottam, hogy Kilpatrick halott volt, amikor kikerült a fegyházból, de azután? – tromfolt Zebulon két újabb korty között.
– Mióta hisz maga a kísértetekben?
– Szó sincs róla! – tiltakozott az újságíró. – Viszont, ha jók az értesüléseim, a szerencsétlen Carveréknak kivágták a szívét!
Nyeltem egyet.
– Valóban így történt. Mire következtet ebből?
– Mágiára, Charlie! Méghozzá egy istentelen…
A beszélgetésünket az apám váratlan érkezése zavarta meg.
– Már tűvé tettem érted a megyét, Charlie! Merre kódorogtál? Az ott micsoda?
Apám az asztalon heverő újságpapírkupacra mutatott.
– Semmiség! Csak egy kis olvasnivaló! – feleltem hanyagul, és gyorsan besöpörtem a papírokat. Elköszöntem O’Keefe-től.
– Kösz az értesüléseket! Viszlát később!
Kiléptünk az ivóból. Apám gyanakodva méregetett, végül így szólt:
– Eljöttek hozzánk a nővéredék…
– Hello, Charlie! – egy alacsony, szikár emberke köszönt rám, Tommy McClellan, Charlotte nővérem férje. – Rég találkoztunk! A marhák réme harcra kész?
– Üdv, Tom! És neked jól hoznak a konyhára a pufogtatóid?
Tommy ugyanis fegyverkereskedelemmel foglalkozott.
– Megjárja! – felelte ő, majd a pisztolyaimat vette szemügyre. – Látom, te is követed a divatot az új 45-ös Elf & Dwarfokkal! Kivételesen jó választás! Ebéd után kimehetnénk lődözni egy kicsit, akkor majd mutatok valamit!
– Mintha háborúba készülnétek! – mordult fel apám, aki hiába nevelkedett a vadvidéken, nem tudta megszeretni a lőfegyvereket.

Lassan hazaérkeztünk. A nővérem örömében zokogva borult a nyakamba. Búzaszínű haja – amelyet anyjától örökölt – úgy beborított, hogy alig láttam tőle. Csak álltam, zavarodottan, és nem viszonoztam az ölelését.

– Mi az, fiam, tán nem is örülsz a testvérednek? – anyám szemrehányó hangja zökkentett ki a révedezésemből. Hogyan is árulhattam el nekik, mire készülök valójában? Miért is rontsam el a találkozás perceit azzal, hogy tudtukra adom, a sors megint szűkre szabta az együttlétünket.

Kínosan vártam a családi ebéd végét. Charlotte kérdéseire is csak kitérő válaszokat adtam. Igyekeztem megnyugtatni őt, hogy minden rendben van velem, és már túljutottam az átélt szörnyűségeken. Alig vártam, hogy Tommyval útba ejtsük a lőteret. A durrogtatások közepette Tommy csak egyszer hozta szóba a közelmúlt tragikus eseményeit.

– Jól hallottam, apáddal nagy fogást csináltatok?
A kezem megremegett. El is vétettem a céltáblát. Tommy folytatta a faggatózást.
– Mit gondolsz, tényleg az igazi gyilkosok akadtak horogra? A nővéred ugyan megtiltotta, hogy elmondjam, de idejövet felétek a vonaton többen azt rebesgették, újból megtörtént.
– Hol?
– Foxtown környékén, alig egy hete. Egy városi tanácsos és a felesége volt az áldozat, a Coldwalk-hegyeknél mészárolták le őket a kíséretükkel együtt. Hasonló módszerrel, mint azt a farmer családot a Henderson-síkságon!

Azt hittem, kicsúszik a kezemből a fegyver. Foxtown tőlünk nyugatra van, tehát a gyilkosok mozgása egyértelműen Snow Peak felé mutat!

– Igazából ezt akartam neked megmutatni! – váltott hirtelen témát Tommy. Egy lefűrészelt, duplacsövű karabélyt húzott elő. – Ez egy Bronco Buster, a legújabb modell! – magyarázta büszkén a sógorom, mintha a kedveséről mesélne. – Ehhez a két csőhöz két kakas dukál, és képesek egyszerre kukorékolni!

Tommy felhúzta mindkét ravaszt, és a puska duplán okádott tüzet. A lövedékek valósággal szétmorzsolták a céltáblát. Tommy újratöltötte a fegyvert, majd felém nyújtotta.

– Kipróbálod?

Nem kérettem magam.

***

Másnap azzal az ürüggyel hagytam faképnél a családomat, hogy új munkalehetőségek után nézek. Ez persze csak részben volt igaz. Wheeler békebíró irodájához nyargaltam, hogy megkapjam a szükséges „vadászengedélyt”. A bírótól eljövet azon törtem a fejem, milyen mesét adjak be otthon, amikor apám és a sógorom jött velem szemben, mindketten meglehetősen komor hangulatban.

– Tommy elmondott nekem mindent! – így kezdte apám. – A foxtowni esetet is! Most mire készülsz? Mit forgatsz a fejedben?
– Folytatom, amit elkezdtem!
– Hogy képzeled ezt? – tört ki apámból. – Tudod te, hogy ezzel sírba viszed anyádat?
– Inkább mondd meg neki, hogy pont a ti érdeketekben cselekszem! – feleltem szárazon.
Apám kétségbeesetten próbált visszatartani.
– Ne tedd ezt, Charlie! Fölöslegesen kockáztatod az életed! Mi lesz velünk nélküled? Nem ezt érdemeljük anyáddal!
– Ahogy Dick Stevens, Patrick Frazer, Jack Magombe és Rodney sem azt érdemelte, ami történt vele! Carverékról és a többi áldozatról nem is beszélve! Kényelmesebb félelemben élni, és közönyt színlelni, mint igazságot tenni! Sajnálom apám, ez nem az én döntésem, a sors akarja így!
Már éppen készültem megsarkantyúzni hátasomat, amikor Tommy elkapta a kantárszárat.
– Várj egy percet! Ha már a gazfickók után eredsz, legalább vidd magaddal ezt! Benne megbízhatsz!

A sógorom leakasztotta a vállán lógó fegyvertokot és felém nyújtotta. A „Bronco Buster” karabélyt találtam benne, a hozzávaló töltényekkel. Ezzel a kis szörnyeteggel közvetlen közelről még egy medvét is le lehet teríteni. Nem találtam szavakat Tommy nagylelkűségére.

– Sok szerencsét, fiam! – mondta könnyes szemmel apám.
– Jó vadászatot, Charlie! – a sógorom e szavakkal intett búcsút.
– Ígérem, visszajövök! – feleltem, és lóhalálában kivágtattam Greenfieldből északnyugat felé. Gyorsan el kellett válnom szeretteimtől, különben az életben nem indulok Jesse Kilpatrick üldözésére.

A Coldwalk csúcsait gondosan megkerülve, Snowpeaknek vettem az irányt, hátha így lépéselőnyre teszek szert. Végül nyomára akadtam a tömeggyilkosnak, de egészen másképpen, mint ahogyan elterveztem.

(Folytatás a Medvecsapda c. történetben.)

Előző oldal Cyrus Livingstone
Vélemények a műről (eddig 1 db)