Linktár

A Jogász

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/3 számában.

Ridley Scott thrillere ugyan nem újítja meg a műfajt, de minden tekintetben egy kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő, kiváló történet, amit az ilyen stílusú sztorik kedvelőinek vétek lenne kihagyni. Kritikám ugyan némileg szubjektív, miután odaadó rajongója vagyok az ilyesfajta „mexikói drog kartelles, most aztán bajban vagy, mert lefejezünk, kibelezünk, megerőszakoljuk még a macskádat is” típusú filmeknek, de akkor sem értem a művel kapcsolatos lehúzó kritikákat. Sokan arról panaszkodtak, hogy nem értik, miért olyan mélyen szántóak és sokszor már-már misztikusan emelkedettek a dialógusok, amelyekben még egy szakad juárezi csapos is csípőből puffogtatja a metafizikai létigazságokkal átszőtt életbölcsességeket. De hát könyörgöm, egy Cormack McCarthy forgatókönyvet látunk, agy nélkül eleve meddő próbálkozás nekiülni és megpróbálni feldolgozni az eseményeket.

A történet mondhatni a szokásos sablon: egy jogász, aki már önmagában is szimbolikus alak, miután a sztori ideje alatt végig csak Jogászként ismerjük, úgy gondolja, megpróbál szakítani egy kis nagy lét, és belekóstol a drogfutárkodás kockázatos mindennapjaiba. Csakhogy hősünknek gőze sincs, hogy mibe akar beletenyerelni, egészen addig a pontig, amíg akarata ellenére nyakig bele nem keveredik egy húszmilliós lehúzásba, amihez ugyan a leghalványabb köze sincs, a pragmatikus gondolkodásukról híres drog kartellek egyike azonban mégis őt teszi érte felelőssé.

Ennek ellenére a film mégis magába szippant, mert egyfajta mágikus realizmust látunk, ahol a ridegen földhözragadt jeleneteket minduntalan csodálatos és sokrétű párbeszédek szövik át, amelyek olykor ténylegesen irodalmi magaslatokba szöknek, és mély tartalommal bírnak. A karakterek pedig egytől-egyig lenyűgözőek, a poklok-poklát megjáró Jogász Michael Fassbender nagyszerű alakításában, aki megállíthatatlanul közeleg az elkerülhetetlen végkifejlet felé, ugyanúgy, mint ártatlan és mit sem sejtő menyasszonya, az egyszerre vonzó és ártatlan Pénelope Cruz megformálásában, vagy az unatkozó playboyt alakító Javier Bardem, aki annyira dekadensen önhitt, hogy még menekülni sem hajlandó a végzete elől. Brad Pitt szintén a toppon van a jégszívű profi szerepében, aki a Szemtől szembenből jól ismert aranyszabály szerint bármikor képes lelépni a régi életéből, és hátrahagyni azt, ha kell. Ám aki vitathatatlanul viszi a pálmát, az az isteni Cameron Diaz, aki utánozhatatlanul hozza a velejéig romlott és jégszívű femme fatale archetípusát. Amit pedig a testével művel egy sportkocsi szélvédőjén, az a férfinézők számára minden bizonnyal jó darabig felejthetetlen marad.

Ezen kívül láthatunk egy rendkívül kreatív leszámolási módot, aminek elbűvölő kegyetlensége ellen nincs orvosság, és belepillanthatunk egy olyan világba, amivel nem szívesen kerülnénk összeütközésbe. Akárhogy is, nekem rendkívül leegyszerűsítve mondott valamit ez a film: soha ne törd a fejedet semmilyen becstelenségen, mert már a puszta szándék is a nyakadba zúdíthatja a poklok poklát.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a filmet, aki kedveli az elgondolkodtató, ugyanakkor izgalmas thrillereket, és nem kultiválja az unalmas, egysíkú karaktereket, és nem csak a puszta látványorgiák képesek lekötni ideig-óráig a figyelmét. Aki szerette az olyan filmeket, mint a Nem vénnek való vidék, a Traffic vagy a Vadállatok, az a Jogász megszemlélése során is minden bizonnyal remekül fog szórakozni.