Nightwalker II. Könyv 7. fejezet - részlet
7.
SÖTÉTSÉG
Ha egy napon arra ébredsz, hogy minden megváltozik körülötted, fuss! Menekülj! Ne hagyd, hogy a sötétség magával rántson!
A szünet elteltével a phoenixi suli hirtelen olyan idegenné vált a számomra. Elkezdtek hiányozni a régi barátaim, a régi életem. William továbbra sem jött, én pedig úgy döntöttem, ez így már tovább nem mehet. A hét utolsó napján Glendale helyett a Blair rezidencia felé vettem az irányt. A nagykapu nyitva volt, így behajtottam. Az édesanyja nyitott ajtót a szobalány helyett, talán már messziről látta, hogy én vagyok. Gyorsan és örömmel tessékelt beljebb, és egyenesen William szobájáig kísért.
- Nagyon aggódom érte - mondta halkan, szomorú hangon. – Félek, itt már rajtad kívül senki más nem tud segíteni. Az Isten küldött téged, Mia…
Na persze – gondoltam, de inkább nem szóltam semmit. Ha az édesanyja ilyen rossz állapotban van William miatt, tényleg komoly lehet a helyzet. Mrs. Blair bekopogott, és beszólt az ajtón keresztül Williamnek, aztán gyorsan távozott. Időm sem volt elmenekülni.
Amikor megláttam, minden kérdés nélkül szerettem volna a nyakába ugrani, annyira örültem neki, hogy látom. Viszont egy kissé mintha megváltozott volna… Olyan más lett, mióta utoljára láttam. Egy percig csak bámult rám sötét, varázslatos szembogarával, aztán hátat fordított, leült az ágyára, és csak nézett kifelé az ablakon. Besétáltam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan lépkedtem felé, mintha csak kötélen egyensúlyoznék. Nem mertem közvetlenül mellé ülni, így némi távolságot hagyva magunk között telepedtem le az ágya szélére.
- William… - szólítottam meg jó hosszú idő után, de ő nem nézett rám, továbbra is kifelé meredt a tekintete. – Én el akartam mondani… szólni akartam… – elszorult a torkom. Az a nyavalyás gombóc! William sóhajtott egyet, mintha csak most tért volna belé vissza a lélek.
- Azt hittem, te is szeretsz engem – mondta keserűen. – Azt hittem, te is akarod, amit én. Olyan volt ez nekem, mint egy csodálatos álom. Mint egy varázs. A szerelmünk, amiről azt gondoltam, igazi, kiderült, hogy csupán hazugság az egész. Egy merő hazugság.
- Bocsáss meg, kérlek – suttogtam gyengén, még mindig azzal a fránya gombóccal küszködve a torkomban. – Fogalmam sincs, mi ez… nem tudom megmagyarázni. És megértetni sem veled, mert még én sem értem…
William fura, groteszk hangon nevetett fel.
- Nem értesz semmit. Az az éjbenjáró csak felhasznál téged a saját céljaira. Kiválasztott téged. Általad lehet felszínlakó. Attól a pillanattól fogva, hogy csak megérintett téged, máris elkezdett változni. Ha pedig teljesen megkap, egészen emberszerű lehet, és akkor tökéletesen el tud majd vegyülni az emberek közt! Az energia pedig, ami minden éjbenjáróból árad, lassan kikopik belőle, és annál jobban, minél többször érintkezik emberrel! Ezért sikerült olyan nehezen a nyomára bukkannom, és ezért húzódott olyan sokáig az üldözése. Miattad. Mert te segítettél neki tudtodon kívül.
- Nem…
- Kérdezd csak meg tőle, ha már úgyis olyan jóban vagytok! De egyet ne felejts el, Mia! Ha őt választod, azzal minden mást is eldöntesz.
Nem értettem, mit akar ezzel, és miért csak most mondja el, amit már régen tudnom kellene. Talán erre értette Arion azon a bizonyos estén, hogy addig nem dönthetek, amíg nem tudok mindent? De miért nem mondta el nekem? Összezavarodtam. Felálltam az ágy széléről, és lassan sétálgatni kezdtem a szőnyegen.
- Vagyis én… csak azért…
William felugrott az ágyról, és egy pillanat múlva már a derekamat átfogva, egy centire volt az ajka az enyémtől.
- A hiányod szinte teljesen felemésztett engem – suttogta. – Nem volt olyan perce a napnak, hogy ne gondoltam volna rád. És nem volt olyan óra, hogy ne akartam volna elindulni hozzád, csak azért, hogy újra láthassalak, és megérinthesselek.
- William… - Teljesen elgyengültem a közelségétől. Mintha most még jobban vonzott volna magához, mint azelőtt. – De miért… miért nem jöttél akkor?
- Mert visszatartott a gondolat, hogy talán már az éjbenjáró karjaiban vagy. De ha itt vagy, az nyilván nem ezt jelenti.
Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne teperjem le itt helyben. De tisztában voltam vele, hogy amit iránta érzek, és éreztem eddig is, az nem egy egészséges szerelem. Azon az estén valahogy rádöbbentem erre. Nem. Ez csupán testi vonzódás, viszont nagyon erős. Nem akartam, hogy megcsókoljon, mert akkor bizonyosan elveszíteném a fejem. Finoman eltoltam magamtól.
- William, várj! Kérlek, hagyd, hogy letisztázzam ezt Arionnal.
William dühösen felszisszenve engedett el.
- Az a mocskos éjbenjáró meg fog fizetni azért, mert elvett tőlem másodszor is!
- Mi? Hogy érted, hogy másodszor? – Visszapörgettem a fejemben a mondatot. – Ez nem te voltál, igaz? – kérdeztem összeszűkített szemekkel. – Ezt nem te mondtad, hanem Gad.
- Ugyan – horkantott fel zavartan. Márpedig én tisztán hallottam az előbb, hogy az nem William hangja volt.
- Most megyek – mondtam, és az ajtó felé vettem az irányt. William egy pillanat alatt közém és az ajtó közé állt.
- Gyere vissza hozzám, kérlek – mondta, de már megint nem az ő hangján. Kezdtem kissé megrémülni.
- Engedj el! – suttogtam ijedten. – Ez nem te vagy. Nem vagy önmagad.
- Szükségem van rád – mondta még mindig nem a saját hangján, a tekintete pedig egyre sötétebb lett.
- William! – kiáltottam rá, s erre mintha magához tért volna. Meglepetten bámult rám.
- Mia, mi… - félretoltam, és otthagytam őt.
Nem jött utánam, nem is szólt. Hagyta, hogy elmenjek. Kirohantam a házból, nem is köszönve a meglepett Mrs. Blairnek. Bevágódtam a kocsiba, és padlógázzal száguldottam el onnan. Szinte minden összefolyt előttem: a fák, az út, a házak, a mellettem elhaladó autók. Nem néztem hová és mennyivel megyek, nem néztem az időjárást sem, amely hirtelen olyan zorddá változott ezen a gyönyörű, tavaszi napon. Az eső zuhogott, az égbolt hangos dörrenések közepette akart leszakadni, villámok cikáztak a fejem felett, mintha a lelkiállapotomat akarnák tükrözni.
Glendale határában aztán lelassítottam, és félreálltam a kocsival. Ráhajtottam a kormányt markoló kezemre a fejem, és megpróbáltam összeszedni magam. Miután ismét készen álltam rá, elindultam. Anyuék nem voltak otthon, nyilván a hétvégi bevásárlást intézték. Mivel lassan sétáltam a bejárati ajtóig, kissé eláztam - a vihar, úgy látszik, itt sem volt elkerülhető -, de figyelembe se vettem, úgy terültem végig az ágyamon.
A plafont bámultam nagyon hosszú ideig, s közben hallgattam az eső vad kopácsolását az ablaküvegen, a pár percenként felmorajló levegőt, s a gyakran recsegve lecsapó villámokat. Jó lett volna kihúzni mindent a konnektorból, aminek esetleg baja lehet, de képtelen voltam megmozdulni. Úgy éreztem magam, mint egy élő halott, vagy éberkómás beteg. Vagy mint akinek különvált a teste és a lelke. A test csak van, de az agy, a lélek, nem tudja őt irányítani, és pillanatnyilag nem is akarja. A lélek szeretne eltűnni a semmibe a test nélkül, mintha sose lett volna…