Jango Cronig és a be nem fizetett lakbér
A nevem Cecil D. Cronig. A dé betű a nevemben nem más, mint Django, az apám után. A dé betűt senki nem ejti ki, ezért úgy gondoltam, minek használjam, a Cecil meg kifejezetten béna név, bár senkit nem akarok megbántani, akit esetleg megvicceltek a szülei, de így van, kérem szépen, a Cecli egy rendkívül satnya név. Ezért is hívom magam Jango Cronignak. Egyes esetekben John Zigerdondingy-nek, de csak akkor, ha álcáznom kell magam. Az én szakmámban fontos is az álcázás: gyilkos vagyok. Bérgyilkos. Pénzért ölök, de nem kizárólag az ölés kedvéért, hanem főként a pénzért és a hírnévért. Ja, és napszemüveget hordok. Mindig. Mindenhol. Bántja a szememet a mesterséges fény.
De elég volt belőlem, beszéljünk inkább a helyről, ahol szabadidőmben tengtem-lengtem. A bérház a város egyik leglepukkantabb környékén rontotta a látványt, a lakbér mégis olyan rohadtul magas volt, mintha a villa-negyedben, a miniszterelnök és a valamirevaló celebek lakóhelyén élnék. Pedig a szobáknak öreg néni szaga volt, a folyosókon ujjnyi vastag koszréteg tompította a léptek zaját, az elektromosság meg több mint gyakran elhagyott bennünket, amit zsémbes házi nénim elintézett annyival, hogy legalább úgy élhetünk, mint őseink.
Mrs. Rubber, az imént említett főbérlőnő, virágos kötényét igencsak feszegető, vékonyka teremtés volt, aki jobb szórakozása nem lévén az én életemet próbálta pokollá tenni. Amikor csak hazaértem, lehetett az hajnalban, vagy késő éjjel, ő ott ült az előszobában, nyamvadt fotelében, ölében újsággal, macskával vagy kötéssel, arcán mustráló tekintettel és követelte a lakbért. Tudniillik nem vagyok az a fajta lakó, aki időben szeret fizetni. Főbérlőnőm olykor-olykor már azzal fenyegetett, hogy megöl, ha nem fizetek, de szerencsére még nem váltotta be ígéretét.
Mrs. Rubber egyébként együtt élt férjével, de az egy urnában lakott a kályha tetején, így nem kavart sok port. Ennél fontosabb volt (legalábbis számomra), hogy volt Mrs. Rubbernek egy őnála sokkal szebb lánya. Az öreglány legtöbbször őt küldte fel hozzám, hogy behajtsa a lakbért, de Nina (mert így hívták a lányát) nem járt sok sikerrel. Gyakran ő fizetett helyettem, mert nem akarta, hogy Mrs. Rubber megöljön. Pedig elég nevetséges lenne, ha megpróbálná. A gondolatra is elfogott a röhögőgörcs annak idején. Már másképp vagyok ezzel.
Egyik nap, mikor már két hete késtem a lakbérrel, és még az előző havit sem fizettem be, Nina pedig valami eszement ötlettől vezérelve bentlakásos egyetemre jelentkezett, és szeptember óta a kollégiumban töltötte napjait, benézett hozzám Mrs. Rubber. De nem a szokásos “jóreggeltcronigtudfizetnisebaj” modorában, hanem vérszomjas kifejezéssel az arcán, kezében pedig bármilyen kijelentést nyomatékosító minigunnal.
– Jó lenne, ha végre fizetne! – sziszegte fogai között szűrve a szavakat. Én nem tudtam, mitévő legyek, de ez nem is fontos egyelőre.
Kevesen tudják, de az íróknak található az eszköztárában egy igen hasznos szerkezet: az időgép. Ez az eszköz lehetővé teszi számunkra, hogy történetünkben ide-oda ugráljunk anélkül, hogy akár egy oldaltörést kéne végeznünk. Demonstrálom:
Anyukám hasikájában szorongtam, úgy éreztem a falak összenyomnak. Kicsit klausztrofóbiás érzés volt, de akkor még nem tudtam, mi az a klausztrofóbia, úgyhogy nem is gondoltam rá. Kapálózni kezdtem, ki akartam menni abból a szűk, sötét helyről, csakhogy nagy kapálózásomban a nyakamra tekertem azt a hülye köldökzsinórt. Átkoztam is a kis lágy fejemet érte, de szerencsére hamarosan megszülettem, és a doktor bácsik megmentettek a haláltól. Ha tudták volna, mi lesz belőlem, még egyet tekertek volna a zsinóron, az egyszer biztos.
Látják? Ilyen egyszerű. Ha nem zavarja az írót, hogy az olvasót könnyedén összezavarhatja az időgép sokszori használatával, akár soronként változtathat az idősíkon. Ne ijedjenek meg, erre nem lesz példa itt, mégis óva intek minden kedves olvasót, mert lehet, hogy nem figyelek oda, és véletlenül visszautalok a dinoszauruszok kihalására.
Ezzel arra akartam kilyukadni, hogy mivel arzenálunk igen fontos eleme az időgép, eme in medias res kezdéstől kissé visszább terelném a történet fonalát egy korábbi eseményre.
Az egész kalamajka egy nehéznek ígérkező, ámbár könnyűnek bizonyuló munkával kezdődött. A John Doe felhasználónévvel rendelkező illető felbérelt az assassinationonline.com nevezetű bérgyilkos-szövetkezeti weboldalon keresztül, hogy öljem meg legjobb barátját, de tegyem azt úgy, mintha öngyilkosságot követett volna el. Behatoltam a célszemély házába, s látom, hogy csinos kis hurokba akasztva lengedezik a plafonról kiguvadt szemekkel és kilógó nyelvvel.
Az első gondolatom az volt, hogy valaki biztosan megelőzött, de akkor eszembe jutott, hogy csak engem béreltek fel egyedül erre a munkára. Gyorsan elhagytam a lakást, nehogy hagyjak valami nyomot, aztán vidáman fütyörészve gyorsan hazasétáltam.
Mrs. Rubber persze ott várt rám az előszobában. Gyűlöltem ezt a szokását, mindig ott ült fotelében, sasszemeit az ajtóra szegezve, kezében macskával, kötőtűkkel, újsággal, vagy jelen esetben remegő teáscsészével. Illetve a keze remegett, amiben a csészét tartotta, a csésze remegése csak ennek következménye volt.
– Á, Cronig! – nyekeregte, amitől ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy bemossak egyet a ráncos képébe. De én mégis ellenálltam, és inkább csak vigyorogtam.
– Igen, asszonyom? – udvariaskodtam. Mrs. Rubber lerakta csészéjét a fotel melletti bolyhos lábzsámolyra, és rám emelte tekintetét összefont ujjai fölött.
– Mivel elég alacsony hölgy vagyok – kezdte (Én, személy szerint nem a hölgy szót használtam volna, de ha neki ez tetszik…) –, elvárom, hogy amikor velem beszél, legyen a feje az enyém alatt, Cronig.
Először nem értettem a dolgot, és csak vigyorogtam tovább. De aztán a főbérlőnő arcából azt olvastam ki, hogy valamit már megint nem csináltam meg, amit olyannyira szeretett volna, hogy egyem meg azt a ráncos kis pofiját!
– Tessék? – kérdeztem vissza, még mindig azzal a tettetett-udvariaskodó, mézes-mázos hanggal.
– Jól hallottad, Cronig: térdelj le, amikor velem beszélsz!
Erre kirobbant belőlem a harsány nevetés. Úgy elkezdtem hahotázni, hogy még könnyem is kicsordult belé. Mikor végre kiröhögtem magam, levettem napszemüvegem, és hüvelykujjammal megtöröltem a szemem. Ekkor a tekintetemet elhomályosító könnyfátyolon keresztül megpillantottam Mrs. Rubber arcát, amin egyértelmű jeleit láttam annak, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
Zavartan megköszörültem a torkomat.
– Térdre – parancsolta olyan hangon, amelyet volt őrmesterem is megirigyelt volna. Lábaim ennek fejében akaratlanul is működésbe léptek, térdeim pedig hamarosan a poliészterből és újrahasznosított műételből készült padlószőnyegre zuttyantak.
– Igen, asszonyom? Mit óhajt? – tudakoltam újra Mrs. Rubbertől csillogó napszemüveglencséim mögül nézve fel kedves arcába.
– A lakbért. Ki tudja végre fizetni, Cronig? – hajolt előre fotelében éles tekintetét belefúrva nem létező lelkembe. Gondolhattam volna, hogy ezt fogja kérdezni, mégsem voltam rá felkészülve. Elöntött a pánik hűs rohama. Legszívesebben felrohantam volna lakásomba, magamra zártam volna az ajtót, és elbújtam volna az ágyam alá. De a mai világban nem tehet meg ilyesmit egy felnőtt férfi anélkül, hogy kényszerzubbonyt húznának rá, úgyhogy nem tágítottam Mrs. Rubber királyi színe elől, és továbbra is behízelgő mosolyt erőltettem az arcomra.
– Hát persze, hogy tudok fizetni – hazudtam, de mire kimondtam, rájöttem, hogy nem is volt hazugság, mivel valószínűleg rengeteg pénzt utaltak bankszámlámra megbízóim remekül végzett munkámért.
– Remek – emelte rám hitetlen tekintetét a házi néni. – Akkor itt várok.
Ránézett ódivatú karórájára.
– Öt percet adok, Cronig, ha addigra nem jön le kezében a pénzzel, akkor felmegyek és szétgéppisztolyozom a lakását.
Hirtelen elfogott a röhöghetnék. De nem buggyant ki belőlem a nevetés, mert akkor bizonyára megsértettem volna hőn szeretett főbérlőnőmet.
– Máris jövök – nyugtattam meg egy sziporkázó mosollyal, és elindultam a lépcső felé. Volt ugyan az épületben lift is, de én nem bírtam a szűk, vékony acélsodronyokkal felfüggesztett fémkabinokat, melyekben bármikor megtámadhattak az ázsiai bérgyilkosok. Nem vagyok rasszista, csak megállapítom a tényeket: más etnikumú gyilkosok nem elég hajlékonyak az effajta melóhoz. Képzeljünk csak el egy nagydarab orosz pasit, aki a liftaknában próbál manőverezni. Nehéz, ugye? Túl sok vodkát ivott és leesett. Már megint elkalandoztam… Ja, igen, a lépcső. Szóval az ázsiai bérgyilkosoktól való félelmemben választottam inkább a kevésbé gyors, ugyanakkor biztonságosabb lépcsőt. Különben is szükségem volt egy kis testmozgásra.
Felsiettem a fokokon, végigdöcögtem a folyosón, aztán lefékeztem a 23-mas számú ajtó előtt. Komótosan bepötyögtem a kódomat az ujjlenyomat-érzékelő gombokon, aztán lenyomtam a kilincset, és beléptem szemétárban úszó, hangulatos lakásom előszobájába.
Amint bezárult mögöttem az ajtó, elfogott az érzés, hogy valami nincs rendjén. Körbenéztem. A cipők szanaszét hevertek. A kabátok a fogason lógtak. A zoknik a komódon sorakoztak. Szemét és használt alsónemű borította a padlót. Minden a helyén volt, mégis rossz előérzetem támadt.
Óvatosan tettem egy lépést előre, talpam alatt finoman megzizzent egy csipszes zacskó. A hangra, bár igazán halk volt, előugrott egy apró ázsiai férfi a jobbról nyíló mosókonyhából.
Úgy megijedtem, hogyha nem lennék kemény bérgyilkos, akkor valószínűleg összehugyoztam volna magam és magas hangon felsikkantottam volna. Ám ehelyett csak meglepett kifejezéssel az arcomon hátratántorodtam, s megcsúszva az orvul talpam alá helyezett bokszeren hanyatt vágódtam.
Tarkómat a komód sarkába ütöttem. Egy pillanatra minden összemosódott a szemem előtt, aztán, mikor kezdtem magamhoz térni, a kínai pofa közvetlen közelről vigyorgott rám.
– M… mit akarsz? – kérdeztem, miközben próbáltam egyszerre felülni és kezembe valami fegyverfélét ragadni. A felülés sajnos nem sikerült, mivel a betörő épp a hasamon trónolt. Vigyorogj csak, mindjárt szétlövöm a fejed! - gondoltam kajánul s övem felé nyúltam. Csakhogy ujjaim nem kulcsolódhattak rá revolverem számomra oly kedves, hűs markolatára. Bizonyára több ideig voltam eszméletlen, mint amennyinek tűnt, és a kis emberkének volt ideje rá, hogy megmotozzon.
– Mi a francot akarsz? – kérdeztem újra, sikeresen nyomatékosítva kérdésemet a “franc” szócskával.
Erre felelt valamit, de egy szót sem értettem belőle, mert kínaiul beszélt. Vagy valami más, számomra ismeretlen nyelven. Viszont úgy véltem, a betörő az betörő, akármilyen színű a bőre és akármilyen formájú a szeme, úgyhogy egy félresikerült, de a célnak teljes mértékben megfelelő aikido mozdulattal levetettem magamról a méretével ellentétben igen súlyos fickót.
Gyorsan lerúgtam bakancsomat és a benne lapuló kés után nyúltam, ám mielőtt elérhettem volna, erős ujjak csavarodtak a csuklómra, majd szinte azonnal a másik kéz ökle robbant bele a képembe. Még nem hevertem ki teljesen a durva találkozást a komóddal, úgyhogy az ütés folytán ismételten kifeküdtem.
Homályosan ugyan, de láttam, hogy Bruce Lee valami fénylő szerszámmal kivágja széfem ajtaját, és felnyalábolva a benne lévő bankjegyeket, vigyorogva kiugrik a felfeszített ablakon.
A széfben fegyverekre és lőszerre gyűjtöttem a pénzt. Rendszerint az utolsó fillért is ilyesmire herdáltam el, ezért nem tudtam kifizetni a lakbért Mrs. Rubbernek. Ugyanis a fegyverek jóval fontosabbak voltak munkám szempontjából, mint holmi lakás egy lepukkant bérházban, mert ha nincs fegyver, nincs munka és ebből kifolyólag pénz sincsen.
Most pedig, mivel mozgékony barátom meglovasította kuporgatott fityingeimet, nemhogy a lakbért nem tudtam kifizetni, de valószínűleg egy jó darabig késeimre és puszta kezemre kell hagyatkoznom, ha gyilkolni megyek. Ezt nem hagyhattam annyiban, úgyhogy dacolva az esetleges agyrázkódással, talpra húztam magam a komód segítségével. Orromra toltam lecsúszott napszemüvegemet és felmarkolva bicskámat, fél pár cipővel a lábamon a betörő után eredtem.
Kinéztem hálószobám nyitott ablakán: meg is pillantottam a távolban tetőről-tetőre ugráló akrobatikus alakot. Tudtam, hogy semmi esélyem utolérni, de azért kénytelen voltam megpróbálni.
Íróasztalom fiókjából elővettem a hasonló esetekre fenntartott csáklyámat, és miközben szememet végig a távolodó alakon tartottam, kilőttem a kampóval ellátott sodronykötelet a szomszéd ház tetejére. Benyomtam a csáklya oldalán lévő gombot, mire az a kötél mentén odarántott engem a kampóhoz.
Végiggurultam a lapos betontetőn és nekiütköztem egy tévéantennának, de nem bántam, legalábbis biztos nem annyira, mint a szerencsétlen öregúr, aki épp a gladiátor viadalt próbálta nézni kábeltévéjén. Talpra álltam, bemértem a pattogó alakot és futásnak eredtem.
Nem voltam már a régi, annyi szent, szúrt az a hülye tüdőm, a tolvaj pedig egyre távolabb került tőlem. Minden tetőugrásnál elestem, vagy bevertem valamimet, de nem adtam fel. Talpra álltam és rohantam tovább, sípolva kapkodva a levegőt, könnyező szemeimet továbbra is az egyre távolodó, pattogó folton tartva.
Kénytelen voltam megállni. Térdeimre könyökölve kapkodtam levegő után, miközben megállás nélkül magamat szidtam, amiért még mindig nem szoktam le a dohányzásról. Apropó dohányzás…
Előkaptam ingem zsebéből egy doboz cigarettát, gyorsan kezembe öntöttem a fehér halálrudakat, és kiválasztottam közülük egyet, melynek oldalára kis, narancssárga matrica volt tapasztva. (A többit eldobtam. Első lépés a leszokás felé!)
Bicskám pengéjét a rajta lévő gomb megnyomásával eltávolítottam, a cigarettát, ami valójában miniatűr bomba volt, szétszedtem és a robbanó anyag egy részét a kés aljára illesztettem, ebbe pedig beledöftem a piros ledlámpával ellátott elsütő szerkezetet.
A rögtönzött ballisztikus kést a távolban ugráló tolvajra irányítottam. A távolság túl nagy volt, nem reménykedhettem abban sem, hogy egyáltalán a megfelelő irányba fogom kilőni a pengét, de nem volt más választásom. Céloztam és kibiztosítottam a robbanó szerkezetet.
A ledlámpa kigyulladt, a szerkezet csipogott egyet és szőrperzselő, dobhártyaszaggató robbanással a késpenge pörögve kilőtt célpontom felé száguldva. Az átforrósodott robbanó szerkezetet elhajítottam, és égési sérüléseimmel mit sem törődve a tolvaj után eredtem.
Nem tudom, hogyan történt, de engem is meglepett, amikor a következő tetőre átugorva megpillantottam az egyik közeli, alacsonyabb épület tetején fekvő ázsiai fickót, vádlijában az én bicskám pengéjével. A pörgő kés valószínűleg lepattant egy kéményről vagy egy antennáról és úgy találta el, de az is lehet, hogy csak egyszerűen túl jó vagyok.
Átugrottam a tetőre, ahol barátom feküdt. Lábam sajnos alám csavarodott, és én férfiasan felordítottam fájdalmamban. Nem tört el szerencsére, de ettől függetlenül marhára fájt.
– Én is elég nagyot estem – gurgulázta a tolvaj. E megszólalásából két dolgot szűrtem le: kiderült, hogy még mindig él, és az is, hogy beszél magyarul.
Feltápászkodtam, és bármiféle kommentár nélkül kirántottam a betörő lábából a pengét. Szép komótosan beletöröltem vérét ingem ujjába, miközben ő rémülten követte szemével mozdulataimat. Bizonyára minden csontját összetörte, amikor ugrás közben lábon találta a késpengém és ő a tetőre zuhant. Ezen kuncogtam egy sort magamban.
Miután befejeztem a kés tisztogatását, a fény felé emeltem és értő szemmel megvizsgáltam. Elmosolyodtam, aztán hirtelen mozdulattal belevágtam a pengét betörőm torkába. Szemei fennakadtak, vére szerteszét spriccelt, akár egy morbid szökőkút.
Őszintén szólva jólesett végre holtan látnom a kis mitugrászt, aki annyi bosszúságot okozott nekem. Megmotoztam, de zsebei üresek voltak. Körbenéztem pénzemet keresve, de nem láttam sehol. Elejthette, amikor lábába állt a kés. A tető széléhez rohantam és végigjárattam tekintetemet az alant elterülő utcán.
Először nem vettem észre semmit, de mikor épp feladtam volna, megláttam kedves kötegnyi bankómat egy parkoló teherautó platóján. A jármű pont alattam állt, egy ügyes ugrással könnyedén pénzem közelébe kerülhettem.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, letörölve az izzadságot homlokomról.
Ekkor az utcáról a beinduló motor félreismerhetetlen zaját sodorta a szél fülembe. Lenéztem, a teherautó elindult. Gondolkodás nélkül leugrottam a tetőről. Az autót és benne lévő pénzt sajnos nem sikerült elérnem, az aszfaltba csapódtam, fejem körül pedig a jármű kipufogójából származó fojtogató füst vetett tanyát.
Talpra ráncigáltam magam a közeli szemetes kuka segítségével, és rohanvást a jármű után iramodtam. A teherautó már kifordult a kis utcából a közeli ötsávos fő útra, úgyhogy esélyem sem volt utolérni gyalog, fél pár cipőben. Valamit ki kellett találnom.
Jómagam is kiértem a fő útra. Egy rakás lebegő autó éppen a piros lámpánál rostokolt, ami pont kapóra jött nekem. Feltéptem az egyiknek a hátsó ajtaját és bepattantam.
– Vezessen! – dörrentem rá a vezetőre, akiről el lehetett mondani, hogy igencsak meglepődött.
– Miért? – kérdezett vissza, amikor túltette magát megrökönyödésén.
– Miért?! – visszhangoztam. – Mi az, hogy miért? Ilyet soha nem kérdez meg senki! Csak vezessen, mert különben… különben megfojtom!
Az autótulajdonos, úgy tűnt, nem veszi komolyan a fenyegetésemet, úgyhogy izmos jobb karomat előre lendítve átfogtam a nyakát és szorongatni kezdtem.
– Vezessen! – suttogtam a fülébe. A fojtás-suttogás kombináció igen hatásosnak bizonyult, ugyanis újdonsült sofőröm beletaposott a gázba, és kikerülve a kocsisort áthajtott a piros lámpán. Elengedtem a nyakát, hogy egy kis levegőhöz jusson, aztán, mit sem törődve az erőszakosan dudáló emberekkel, az előttünk haladó autókat kezdtem fürkészni, a régimódi, platós teherautót keresve szememmel.
Meg is pillantottam, néhány kocsival előttünk haladt.
– Kövesse azt a teherautót! – utasítottam sofőrömet. – És lehetőleg érje is utol!
A nyomaték kedvéért finoman megszorítottam a nyakát, amiből véleményem szerint megértette a célzást, hogy sürgős ügyről van szó. Ennek tudatában fel is gyorsított, kerülgetve az utakon haladó, erőszakosan dudáló tömeget.
Végül megálltunk egy piros lámpánál. A pénzemet szállító teherautó csak néhány járműnyire volt tőlünk, úgyhogy megköszöntem sofőrömnek kegyes szolgáltatásait és kiszálltam autójából.
A kocsik között futva elértem a teherautóig. Felkapaszkodtam a platójára, épp időben, mert a jelzőlámpa ekkor rögtön zöldre váltott és a kocsisor megindult. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, és kis híján lebucskáztam az útra, de szerencsére egy kedves fémrúd a kezem ügyébe akadt, megmentve a biztos haláltól.
Mikor elértük az utazósebességet (150-200 km/h) újra biztosnak éreztem a lábam alatt a talajt. Elengedtem az idáig rémülten markolászott fémrudat és nekiláttam a keresésnek. Amilyen mázlim volt, a teherautó szemetet szállított. Térdig süppedtem a használt tisztasági betétek, pelenkák, óvszerek és banánhéjak kupacában (mindez zokniban), pénzem pedig a kamion platójának tőlem legtávolabb eső végében volt, persze szétszórva.
Viszontagságok közepette (miket nem szívesen részleteznék) átverekedtem magam a szeméttengeren, s végre eljutottam eltulajdonított bankjegyeimig. Összeszedtem őket és zsebeimbe tömtem, azt tervezve, hogy a következő piros lámpánál leugrok. Csakhogy se közel, se távol nem láttam jelzőlámpát, mert amíg azzal voltam elfoglalva, hogy milyen undorító ez a sok szemét, a teherautó felhajtott az autópályára, ahol kényére-kedvére száguldozhatott.
Ez nem lesz jó, gondoltam és igazam volt. A teherautó elkezdett gyorsítani, tudniillik az autópályán 400 km/h volt a megengedett maximális sebesség. Nem néztem ki ugyan az alattam zötykölődő csotrogányból, hogy képes annyival haladni, de nyitott platón kevesebb is veszélyes volt.
Hirtelenjében nem tudtam, mit csináljak, de hamarosan támadt egy mentő ötletem: bekopogtam a teherautó vezető fülkéjébe. A sofőr először azt hitte képzelődik, de aztán meglátta vigyorgó képemet a visszapillantó tükörben és ijedten beletaposott a fékbe. Ötletem nem bizonyult olyan jónak, mint ahogy az a fejemben kirajzolódott. A hirtelen fékezés hatására gyönyörű arcom a platóra néző ablaknak csapódott. Orromba elviselhetetlen fájdalom nyilallt, vérem szétterült az üvegen.
Ja, és azt hiszem, eltört a napszemüvegem is.
Lefejtettem szétzúzott orromat az ablakról, minek következtében hanyatt vágódtam a szemétben. Gyorsan felültem, mielőtt még a banánhéjak martalékává válhattam volna, s közben láttam, hogy a teherautó vezetője kiszáll fülkéjéből, kezében pofás vadászpuskát szorongatva.
– Szállj le az autómról, vagy szétlövöm a segged! – kiáltotta felém a szájában ugráló fogpiszkálón keresztül és kibiztosította fegyverét. Gumicsizmát viselt és kantáros farmert, hozzá semmi fölsőt, közszemlére téve vézna kis testét. Állát borosta borította, az arcát beárnyékoló lyukas szalmakalap ellenére is szemembe tűnt márkás napszemüvege.
– Hogy ityeg, haver? – gurguláztam orrhangon az arcomat beterítő véróceánon keresztül.
– Lefelé! – bökött felém puskája csövével. Jobb ötlet híján engedelmeskedtem, de amint lehuppantam a teherautó mellé, fejbe csapott a puskatussal. A mellette dudálva elszáguldó gépjárműveket, úgy tűnt, nem érdekelte, hogy egy rosszul öltözött szemetes épp péppé készült verni egy szerencsétlen, szimpatikus fickót. (Azaz engem.)
Megpróbáltam feltápászkodni, de a puska újra lecsapott. Miért nem lő le csak egyszerűen? -merült fel bennem a kérdés. A válasz pedig elég egyértelmű volt: a fegyver üres. A fickónak nincs tölténye.
Így hát, mikor újra fejbe akart kólintani, egy videójátékokból tanult mozdulattal kitértem az ütés elől, kicsavartam ellenfelem kezéből a puskát és hasba vágtam vele. Mindezek után szalmakalapos fejére irányítva a fegyver csövét, kipróbáltam, hogy töltve van-e. A durranás és a szétrepülő agyvelő tudatta velem, hogy bizony helytelennek bizonyult sherlocki dedukcióm.
Félredobtam a fegyvert, amire szinte azonnal ráhajtott egy eszelős, aztán beültem a rozoga teherautó volánja mögé. Gombok, lámpák és kijelzők százai pislogtak rám a műszerfalról. Nem tudtam, melyik mire való, hiszen köztudott, hogy nem igazán konyítok a vezetéshez. Ennélfogva becsuktam szememet azzal a szándékkal, hogy találomra megnyomok valamit, de kikapcsolva egyik érzékszervemet, lehetőséget adtam agyamnak arra, hogy az orromban lüktető fájdalomra koncentráljon. Hülye agy.
Fájdalmamban rácsaptam a műszerfalra. Őszinte meglepetésemre az autó beindult, annyira pedig én sem voltam tehetetlen, hogy ne tudjam, mire jó a gázpedál, úgyhogy rátapostam a kis rohadékra. A motor felvinnyogott, mint egy nyüves egér, a seggem alatt pedig megindult a teherautó.
Mivel hajlamos vagyok ugyanazt a hibát nem elkövetni kétszer, megragadtam a kormánykereket, és annak tekergetésével próbáltam egyenesben tartani a járművet. Mint kiderült, ezúttal jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlok. Véletlen belehajtottam a mellettem haladóba, a csotrogány teherautó pedig kipördült és velem együtt felborult. A biztonsági övemet pedig, mint egyszer régebben, megint elfelejtettem bekötni.
Basszus.
Az orvosok azt mondták, kétszer is meghaltam, de sikerült újraéleszteniük. A rendőrök pedig azt mondták, hogy a börtönben harmadszor is meghalok majd. Nem történt semmi különös a hűvösön töltött néhány nap alatt, kivéve talán azt az esetet, amikor megtámadott néhány homár a zuhanyzóban (és itt nem rákokra célzok), akiket azonban volt szerencsém jól helyben hagyni, mielőtt csorbát ejthettek volna a tisztességemen. Rövid időn belül meguntam a dutyit, úgyhogy leléptem.
Hazatértem bérlakásomba. Mrs. Ruberrel nem találkoztam az előszobában, de egy másik lakó, aki azt képzelte magáról, hogy elég jópofa, arról érdeklődött, hogy hol jártam. Frappánsan azt feleltem, levegőváltozásra volt szükségem, aztán az arcába csaptam az ajtót.
Ekkor történt meg az, amit az in medias res kezdésben már korábban említettem: Mrs. Rubber rám tört, kezében egy töltényekkel teleaggatott minigunnal.
– Tud fizetni végre? – kiáltott rám végigmérve villogó hárpia-szemeivel.
– Persze – feleltem őszinte meglepetésére. Az éjjeliszekrényemhez sétáltam, és kihúztam a fiókját, mintha pénzt keresnék. Belenyúltam, ujjaim rákulcsolódtak egy hideg tárgy markolatára. A fegyver töltve volt. Hátrahúztam a kakast, megpördültem a tengelyem körül és egyszerűen lelőttem Mrs. Rubbert.
