Márciusi tárca - Nincs papucsom!

Szépirodalom / Novellák (1365 katt) Szombatfalvi László
  2013.11.14.

Ha az írót nyomja valami, kiírja magából, hadd szenvedjen az olvasó. Útnak engedi, mint valami rissz-rossz mostohát. Költői rongyokban, szegényes batyuval. Megkönnyebbül tőle vagy sem, nehéz eldönteni.

Alkalomadtán ketten szenvednek. Láthatatlan bábzsinórral vezeti; tollhegyről fakadva, lelki tintával. Összevegyül az emlék és a fantázia, kitör a bosszú, netán az öröm. Békétlen szavak ezek, állandó lázongás, végtelen elégedetlenség. Rázúdítja a világ összes arculatát, hogy a pákosztos olvasónak nyújtsa az írói hozsannát. Tentikélő Apollón is felkapja a fejét, hogy lássa, az új mese tudora melyik grádicson ül, és a recipék közé hogyan vegyülnek az ihlet szárnyas nemtői.

Hétköznapjaim álma, hogy egyszer jól kipihenhessem magam. Huszonnégy órát henyéljek azzal a tudattal, hogy azután sem következik semmi, és nincs körülöttem senki. Úgy mondogatják, ez minden író vágya. Nem tudom, igaz-e a mondás, de ha igen, akkor ezen a szinten kétségkívül közéjük tartozom.

Szeretnék csak úgy elnyúlni, az utóbbi években megkedvelt pihenő pózomban. Hanyatt feküdve, és az agyamtól távol tartva minden olyan gondolatot, ami kapcsolódik az óra mérte időhöz és a hozzá tartozó tevékenységhez.

Fogom is rögvest a görgős asztalkát, és ide húzom szorosan a heverő mellé. Van rajta papír, golyóstoll, cigaretta, hamutárca és gyufa. Nehogy valamelyikük hiánya miatt meg kelljen szakítanom a sziesztám! Ennyi elég is volna. Mi több kell még egy írónak? Na látjátok, ez a második dolog, amiben teljes egyenértéket képviselek. Sőt, túl is teszek a látszaton, ugyanis egy csésze feketekávét szoktam magam mellé helyezni. Időnként azt kortyolgatom.

Párnám annyival fentebb helyezem az ágy támláján, hogy felsőtestem helyzete ne akadályozzon a szenvedélyeim fogyasztásában. Felhúzott térdem pedig kiválóan alkalmas támasz az idiómák papírra vetéséhez; netán a nekigyűrkőzést két szónál többől álló mondat alkotásáig sikerülne vinni. Volt már rá példa! Főleg egy-két óra bóbiskolás után. Valahogy nekem jobban megy pihenten. Könnyebben sorakoznak a gondolatok.

Nagy hévvel ugrok neki az első sor leírásához. Kezeimben lelki reszketés. Dolgozik az agyam. Felszínre törnek, peregnek az események. Mintha csak most bújna elő az álom; elkezdem papírra vetni azt, ami már napok óta lappang bennem, de ezidáig nem sikerült összeállítani.

– Laci!

Amennyi tükör – az ihlet tükrei –, mind egy halomban. Törötten, darabokban. Kirugaszkodom az ágyból. Nem bírnék kivárni még egy szólítást, az engem is összetörne. Annyira, hogy a világ összes elmegyógyintézete sem lenne képes arra, hogy még egyszer egészbe rakjon. Bedugom a fejem a konyhába megnézni, mi az, ami annyira fontos? Elfogyott a tejföl, vagy csak a szemetet kell kivinni?

– Már semmi, megtaláltam. A kalapács kellett, kijött egy szög a hokedliből.
Visszafordulok.
– Két szamár udvarol egy lónak.
– Mit mondasz?!… Nem hallom!
– Semmi!

Milyen sztorim volt az imént? Á! Hülyeség. Nem is olyan jó…, és még vége sincsen! Kár vele foglalkozni, inkább nézzek bele, minek is fogtam most vagy két hete.

Valamit a papucsomról akartam írni, mármint a volt papucsomról, amit kidobtam, és most nincs semmi csoszogóm. Se új, se régi. Megemlékezés akart lenni, mert már régen a szívemhez nőt; huszonöt évet szolgált a barna, bőr lábbeli. Hű barát volt. Mikor az ágyam mellett, mikor az előszobában várt rám, és csakis rám, a szeretett gazdira. Nem tagadom, fiatal koromban egyszer-kétszer a repülést is megízlelte, de már rég megbántam az akkori tettem. Sajnos az új év kezdetével egyre inkább fontolóra kellett vennem a megválást. Annyira szakadozott lett, hogy képtelen voltam megtartani a lábamon. Egyfolytában lemaradt.

Mondtunk egypár búcsú szót, és elmentem valami új fazont vásárolni. Nos, idáig a megemlékezés gondolata, mert, miután szétnéztem a közeli áruházakban, hol van az a kedves papucs, amelyik új gazdit keres, hamarább egy vélemény fogalmazódott meg bennem – idegrendszeremet borzolva – a könyörtelen globalizáció gyors termékeiről.

Még ha lehetne kapni ilyent is, meg olyant is, nem szólnék semmit. De nem… csak ilyen… Szép színesek, és olyan egybehúzott az egész! Semmi forma, semmi hajlékonyság. Talpa egyenes és fröccsentet. Elől, ahova lábam kéne bebújjon, semmi szabás. Nagyobb méretű anyagot biggyesztettek rá, elkerülve azt, hogy levarrás után ráfeszüljön a talpra. Varrás? Akkora karimája van kereken körbe, hogy azt még a városháza tetőkiugrása is megirigyelhetné!

Minek bíbelődni vele? Beilleszkedik a modern termékek sorába. Pont olyan ez is, mint a négyágú csillár, amelyiknek az összes műanyag foglalata egy kapcsolóra van kötve. Minek vacakoltak a dupla kapcsoló felszerelésével a régi mesterek? Ott a falon az egyik most fölösleges. Nem egyszerűbb? Egy kapcsolás, és máris izzik az összes égő! Ha válogatni akarsz, mássz föl, és csavard ki, vagy csavard be, netán hívj egy villanyszerelőt – kösse át! A hülyeséget tanítják?

Nehezen tudnám leírni véleményem, mert ha gördülékenyen elengedném hétköznapi tudásom, akkor a bekarikázott tizennyolcas sem volna elegendő a minősítésre, szégyenében lefolyna a képernyőről vagy batárként távozna a papírról.

Negyedszeri látogatásomkor borultam ki magamból. Addig minden alkalommal megfogtam a papucsot, felemeltem és biztattam magam – vigyem haza. Nem sikerült. Annyira ellenszenves volt a látványa, hogy inkább választottam az árvaságot.

Már nem is a papucs miatt toltam arra a kosaram, mikor a fordulónál újra megpillantottam a több színben pompázó halmot.

Késő délután lévén, a melóban beszerzett fáradtság, az embertársaim hatása az agyamra – melyek mikor egyszerű, mikor bonyolult gyilkos gondolatokat szoktak ébreszteni bennem –, mindezek lehetséges közrejátszásával az idegrendszeremben fellépett egy kisebb üzemzavar, egy el nem törölt hiba.

Hétköznap volt. Nem sokan népesítették be az áruház helyiségét; a kellemes zene hangulatában az a kevés is a teendőivel volt elfoglalva. A hátam mögött Angelica valami teadobozokat rendezgetett. A dugig telt polcra próbálta felrakosgatni azokat. Ügyeskedett szegény, mert nem számított, hogy az utolsó héten egy dobozzal sem adtak el; ezt hozta a díler, ezt kell kitenni! Kit érdekel, hogy nincs már elég hely a számukra?

Feladata nem volt könnyű; gyömöszölte őket, építgette a tornyokat, de még mindig két kosárra való várakozott körülötte, és vissza a raktárba nem vihette. Kétszáz eurós fizetéssel nem illik a részleg vezető szemére hányni a problémát.

Még a múltkor mondtam Angelicának: vigye őket oda túl a sarokba, és ne Eiffel-tornyot építsen, hanem a Notre-Dame-ot próbálja utánozni, az több dobozt emészt fel. Még meg is csodálnák! Ha akarja, hozok majd egy fényképet, és kávészünetemben eljövök segíteni is, mert értek ám én a művészethez!

Szóval megálltam a fordulónál; kényelmesen ránehezedtem, rákönyököltem a kerekes kosaramra. Először nem mondtam semmit, csak figyeltem, milyen megvetően ágaskodnak. Az összetűzés elkerülését esélyeztetve vártam, hátha valaki arra jár, és eltereli a figyelmem. Szeme sarkából Angelica már többször felém sandított, mozdulatlan alakom bizonyos sejtéseket ébreszthettek benne.

– Idegen területen vagytok, hadüzenet nélkül.
Felém mosolyogtak. A légáramlat a legfelső darab műanyagszálait borzolta.
– Ha Texasban lennék, revolveremmel bizonyára szétlyukasztanám az egészet, majd felfűzném, és visszaküldeném a gyártónak. Mit hallok? A régi papucsom emléke szent! Ezt véssétek az agyatokba ti… – a további, sok jelzővel tűzdelt szöveg majdnem két percig tartott, és Angelica a nevetéstől elvesztette egyensúlyát, hanyatt tántorodott, és kezének reflex-mozdulatával magára rántotta a teás dobozokat. Lábát szétvetette a kőpadlón, ült és nevetett.

Mire mindketten megnyugodtunk, felsegítettem és megkérdeztem, hogy vásároljak-e egy doboz teát. Papucsnak pont úgy nem lesz jó, de majd a következő télen szigorúan megiszom a levét.

– Menj a francba, Laci! – a fiatal lány mosolya magába kerített, és illetlen gondolatok kezdtek keringeni a fejemben. Sajnáltam, hogy nem lehetek húsz évvel fiatalabb.
– Máris indulok – ügyet sem vetve az ellenségre, hátam mögött hagytam a helyszínt.

Vidámabb hangulatban léptem ki az áruházból. Az ereszkedőnél, az épülő torony tömbház félkész földszintjére behúzódott fiúknak megígértem egy rapszöveget. El voltak ragadtatva az ötlettől. Nem is gondoltak arra, hogy valaki rokonszenvesen is tud rájuk figyelni. Azt mondták, én vagyok a fertály piros-királya.

Amilyen sunyi vagyok, a papucs dolgát egy vadiúj adidas-szal oldottam meg. Mifelénk ez az egybefoglaló megnevezése minden sport topánkának. Pont úgy használandó, mint az ajtófélfa kifejezés, még akkor is, ha az történetesen alumíniumból van.

Vettem egy adidast, és a régit befogtam papucsnak, vagy ha jobban tetszik, házi lábbelinek.

– Nem lépsz a fűződre?
– De!… Egyfolytában.

Soha be nem fűzőm. Úgy bőven szétnyitva használom, mintha papucs lenne. Fűzőit hiába húzom vissza, gyakran rátaposok. Megszoktam, hogy előbb magasra kell emelnem a lábam a járás gyakorlásához. Így visszafog valamelyest a rohanó mozdulataimtól, ugyanis nekem a konyha hossza három lépés szokott lenni.

Most már a járásom is egyedi lett; különc. Kerékpár hajtására hasonlít, de a család, ahogyan ismer, tőlem nem tartja szokatlannak. Igaz is, egy író csak akkor tud rendkívülit alkotni, ha ő sem tartozik a szürke átlaghoz, ők mindig a társadalom bohémei voltak. Ez a harmadik dolog, ami írói mivoltom büszkesége.

Befejezésül elárulom titkos hátsó gondolatom – hátha mégis megakadok a fűzőmben, orra esek, és eltöröm a bal karom. Három hét gipsz, betegszabadság, egész napi henyélés, és a jobb kezemmel írni is fogok tudni!

Előző oldal Szombatfalvi László