Linktár

1101001 II.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/11 számában.

Ez a szám: 1101001 mindig visszatért: 6-9-69, de ezek köré csoportosítva sok más számot is találtam. Nem teljesen tudtam ezeket kezelni, nem értettem. A számok pontok voltak, melyek mentén a Gép haladt az idő-tér gömbhéjon. Ezek voltak vezérfonalak, melyekre a logikai sort felfűzte.

Ezen a délutánon vad kora nyári zivatar dühöngött odakinn, az eső patakokban folyt az utcán, és én kóvályogva a fáradtságtól az ablaknál ácsorogtam. Amire rájöttem, volt olyan súlyos, mint annak idején az első megfejtett adatok értelme. A nyomozó, Jónás is benne volt a párbajról szóló részben! A két ember, az élő – a zsigereimben éreztem, hogy Bojki még él – és a holt harca, félelmeik, reményeik, egymásra koncentrálásuk nyomai ott voltak a lyukszalagokból visszafejtett számoszlopokban, arra várva, hogy életre keltsem.

Amikor egy távoli villám cikázott át az égen, úgy éreztem magam, akár Frankenstein, mielőtt a teremtménye feléledt. Az is egyértelmű lett, hogy a két ember gondolatai egy ponton találkoztak, hasonlók voltak, és ezt az azonosságot a Gép a visszatérően a hatos számmal jelölte, a saját nyelvén, 110-el, ami a kettes számrendszerben a 6. A 6-110, és a 9-1001, ez a két szám uralta a Gép mondanivalóját, amit sokszor együtt adott meg, akár egy margót vagy hivatkozási pontot.

Az első nekifutásra az '56. október 30-i eseményeket írtam le a saját „átköltésemben”. A leirat súlyosan felzaklatott, nem csak azért, mivel akkoriban még hallottam folyamatban lévő perekről, hanem azért is, mert az írás közben képeket „láttam”, olyanokat, amiket nem tudtam, de még inkább nem mertem értelmezni.

Ahogy a nyomozó alakja felsejlett, vele érkezett valami más is, mintha mögötte lopózna. A nullák és egyesek közt egy sötét árny lakozott a számok és lázálmok egyvelegének mélyén. Egy sötét ösvény, egy szakadék mélyén megpillantottam valamit… de még inkább valakit, és ezt nem kellett volna! Odalenn… át, életre kelt, megmozdult valami, szinte hallottam, ahogy felébredve lelassult életritmusa a normálisra gyorsult… visszatért. Felfoghatatlanul idegen és borzasztóan öreg volt, és ebből a nem emberi, mozgásban lévő arcból szemek néztek rám az űr hidegével…

Amikor lihegve felriadtam egy éji vihar közepén, a pillantásom a villámok fényében izzó régi könyvre esett. Zsigeri félelem ugrott rám, ahogy a könyv furán ragyogott a mennykövek fényében. Szörnyűséges bizonyosság fogott el, hogy a régiség befolyásolt valahogy a programom megírásakor! Az ősi rémálom, a könyv „hőse” ébredezett, és kapcsolatba került a Géppel! Mindez az én hibám, de hogy a fenébe lehetséges ez?! A modern technika eszköze és egy elfeledett legenda! Tudtam, annak nem lesz jó vége, ha az a polipszerű arc a Gépen keresztülnéz ide… a modern civilizáció nincs felkészülve efféle vendégre! A számológép engedelmes eszköz, bárki eszköze, aki tudja kezelni! Ennek a sötét valaminek ez nem probléma! Ez az izé ennél már sokkal bonyolultabb feladatokat is elvégzett, mint egy szovjet tervezésű M-3-as számológép manipulálása!

Iszonyodva bámultam a könyvet. Ami eddig ártalmatlan kikapcsolódásnak tűnt, most apokaliptikus rémálommá lett. Azon az éjjelen elégettem azt a könyvet! Bár a nagyapámé volt, családi ereklyének számított, de a viharos, sötét égre nyitott ablaknál laponként égettem el, és a hamut kiszórtam a szélbe. Nem voltam benne biztos, hogy ez elegendő, megsemmisítettem a programot is. Mégsem voltam nyugodt.

Napokkal később alkalmam adódott egy próbára, emlékezetből betápláltam az eredeti program egy részletét. A Gép döbbenetes dologba kezdett. Kiegészítette a programot egészre, és elkezdte futtatni! Azonnal leállítottam, és borzadva meredtem a szerkezetre. Rémülten találgattam, hogy mi, vagy ki emlékszik a programra, a Gép, avagy a polipfej? Csak egyet tehettem, kisajátítottam magamnak a futó munkafolyamatok ellenőrzését, és éveken át figyeltem a Gépet.

A többiek munkamániásnak tartottak, én pedig betegre aggódtam magam. Állandóan résen voltam, a Gép nem kezdett-e el ismerős műveleteket? Szerencsére nem találtam ilyennek nyomát! Teljesen csak akkor nyugodtam meg, amikor szétszerelték a Gépet, mert elavult, és egy sokkal modernebb masinát kapott az intézet helyette. Ezen már nem is futott volna a programom. Kértem a nyugdíjazásomat, amit tekintettel érdemeimre el is fogadtak. Az egyik munkatársam ajánlásával sikerült éjjeliőri állást kapnom egy építőipari raktárban. Megkönnyebbültem, bár a gondolat, hogy az a rettenet esetleg kedvet kapott az informatikához, időnként, rémálmokból ébredve, még mindig zaklatott…

Évekkel később, 1969 kora nyarán aztán végre megértettem a vezérfonalat, ahogy a két számsor mentén haladva tudom helyesen értelmezni a gép adatait. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám még jobban „irodalmasítani” a Gép által kiadott adatokat úgy, hogy azt az
„űrarcot” kihagyom belőle, ha lehet, teljesen. Az adatokat, amelyek feketén-fehéren azt mutatták, hogy Bojki lelőtte a 45-ösével (1000101) Jónást ’59 márciusában, gond nélkül tanulmányozhattam. Az volt az elképzelésem, hogy hasonló stílust követek, mint amikor a pártház ostromát írtam át. Az egész egyértelműen Bojki szemszöge volt, bár akadt benne több fura, zavaró mellékzönge, amivel nem tudtam mit kezdeni. Közben olyan érzetem volt, hogy egy másik lehetséges szemszög is benne van, ám nem tudtam kibontani.

1969. július 8-án, késő délután ténferegtem a Bazilikánál, és töprengtem. Emlékszem, kissé rezignáltnak, valahogy szétszórtnak éreztem magam, később figyeltem fel rá, hogy másokon is ilyen jeleket láttam. Úgy mondják, a hidegfronti hatások ilyenek: reflexlassulás, fáradtságérzet, fejfájás. Nekem is nyomás volt a halántékomban, bár én azt hittem, a megerőltető gondolkodástól. Az ég is nyomasztó volt, mintha rögtön leesne a fejünkre. Ahogy felnéztem, szédülni kezdtem az érzéstől, hogy a fejem felett mélység van, nem magasság.

Emlékszem, volt egy ártalmatlan flótás, akit Füttyös Tóbinak hívtak, mert mindig füttyögött, akár egy zaklatott madár, ha macskát lát. Az ártalmatlan flótást mindenki kerülte, pedig senkit se bántott. Ő jött szembe az utcán, idegesen felfelé tekingetve. Amikor elment mellettem, meg akartam szólítani, ahogy szoktam, és egy kis pénzt adni neki. Az arcába néztem, és elállt a lélegzetem. Még sohasem nézett rám senki ilyen sötéten, elborultan. Egy szót mondott: Kutuhululuu!, vagyis valami effélét, és közben az égre mutatott. De már iszkolt is tovább, meg sem várva a bélást.

Még a találkozás hatása alatt voltam, amikor figyelmes lettem arra a csoportra, amely a Bazilika felől jött. Afféle szedett-vedett csapatnak látszott. Beatnikoknak néztem őket, és nem értettem, mit keresnek ott. Nevetés, trágár ének hallatszott közülük. Meglepődve megálltam, és bámultam őket. Vidáman énekeltek, ütemesen csapták a lábuk az utcakőre. Hirtelen egy harminc körüli férfi sietett el mellettem agresszív, lárvaszerű arccal szitkozódva. Félig nyitott szájából nyálbuborékot fújt káromkodás közben. Láthatóan magánkívül volt. Hallottam, ahogy maga elé morogja:

– Ezek fasiszták, riasztanom kell az elvtársakat!

A következő pillanatban felfogtam, hogy egy rendszerellenes demonstrációba csöppentem, akaratlanul. A férfi majdnem fellökött, amikor elsietett mellettem a közeli telefonfülke felé. Ekkor pillantottam meg egy nőt, aki agresszíven gesztikulálva intett a férfinak, és követte a csoportot. Az ő arca nem látszott a távolság miatt, de a fehér folt, amit helyette bámultam enyhén lüktető szemekkel, sem volt kellemes élmény.

– Mi a fene folyik itt? – kérdeztem magamtól.

A felvonulók fiatalok voltak, kinézetük alapján – hosszú haj, rongyos, színes ruha – valami galeri tagjai lehettek. Mostanáig úgy hittem, ezek ártalmatlanok, isznak, zenét hallgatnak és a békét hirdetik. Ez a csoport sem tűnt agresszívnak, de a menetoszlopszerű vonulásuk nagyon gyorsan eszembe juttatott egy másik felvonulást, 13 évvel ezelőttről!

Pánikba estem. A telefonáló férfi látta az arcom, fel fog ismerni! Ha kijönnek házkutatást tartani, és megtalálják a jegyzeteim… futva távoztam onnét, egyenesen haza. Másokat is láttam bámészkodni, de azokon nem láttam se riadalmat, se dühöt, csak némi értetlenséget… A hidegfront?...

Futás közben már riadóautókat láttam elszáguldani, többet, mint amennyit az elmúlt hónapokban eddig! Nem tagadom, szűköltem a félelemtől! Ha megint lázadás lesz… és én ott voltam, az a férfi biztos emlékezni fog rám! Egész idő alatt füleltem, rettegve vártam, mikor hallom meg az első lövéseket, de csendes volt az éjszaka. Később „társadalmi vita” kezdődött a hippijelenségről, az újságírók és szakértők látható élvezettel csámcsogtak a témán, miközben a hivatalos szervek kriminalizálni igyekeztek az egészet. Idegesen követtem a fejleményeket, közben dühöngtem a késedelem miatt.

Akkor kísértést éreztem rá, hogy elégessek minden feljegyzést, kész szöveget, amikor a sokktól reszketve hazatértem. Azonnal összeszedtem minden papirost, és még azon az éjjelen kiautóztam arra a kis hobbitelekre, ahol botcsinálta kertészként évek óta zöldségtermesztéssel próbálkoztam több-kevesebb sikerrel. A veteményes egyik sarkában elástam mindent, közben iszonyodva próbáltam a délután és kora este képeit elhessegetni.

Amikor hazatértem, még mindig reszketve, fülelve kávét főztem, mert tudtam, hogy aznapra virradólag már nem alszom semmit. Azon a nyáron nem vetettem. A szomszédom, egy kedélyes öregúr, aki egyszer eldicsekedett nekem, hogy ’19-ben Kun Bélával harcolt, felajánlotta, hogy segít, de elhárítottam. Azzal magyaráztam meg, hogy sok a dolgom, nem érek rá, és így legalább parlagon hagyva regenerálódik a talaj. Az öreg homlokráncolva hallgatta, aztán vállat vont.

– Maga tuggya!

Csak amikor a Magyar Ifjúság című lapban is azt olvastam, hogy a galerik nem rendszerellenes fasiszták, hanem identitásmintákat kereső fiatalok, akiket a szocialista társadalomnak segíteni kell, nyugodtam meg. Egy hideg éjszaka kiástam a feljegyzéseket. Szerencsém volt, jól átvészelték a földben a nyirkos kora őszi időjárást. Kellett némi idő, míg visszarázódtam azokba a számításokba, amelyeket előzőleg annyira sietve félbehagytam.

Amikor újra nekiveselkedtem a problémának, ismét az érzés kerített hatalmába, hogy nem csak egy nézőpont van. Több teljes hétvégém ment el ezzel viaskodva, közben az öregúr őszinte örömére mégiscsak elfogadtam végre a segítségét, és a kerti munka, ha késedelmet szenvedve is, de nem állt le…

Végül áttörést értem el. Nem tagadom, hogy volt ebben része egy sorozat különös, visszatérő álomnak is, amelyeket éjeken át álmodtam, mégpedig összefüggő történetként. Utólag nem sokra emlékszem, csak arra, hogy egy nedves, elhagyott helyen állok, sziklák közt… ezekkel nem stimmelt valami. Később, amikor nem is vártam, az elfeledett álmok szokása szerint beugrott pár kép. Először is a bizonyosság, hogy október 30-a van. Tisztán fel tudom idézni a csodálkozást, mert a dátumhoz én mindig a Köztársaság teret kapcsolom. Ezekben a képekben nyoma sem volt a térnek. A hely, amit láttam, egy zárt tér, amelyben emberek ülnek és állnak valami műszerek, vagy mik mellett, és azokon dolgoznak.

Lassan értettem meg, hogy egy rádióstúdiót látok, ahol éppen élő adás megy. Az emberek öltözéke valahogy réginek tűnt, bár nem vészesen. Egy film szereplőinek láttam őket, a régies öltönyük miatt. Az adás előrehaladtával egyre izgatottabbak lettek, állandóan telefonáltak, végül az adásnak vége lett, és egy megnyugtató bejelentést tett a műsor vezetője, egy fiatalember. Nem értettem ezt az álmot, aminek visszatérő témája volt a Mars nevű bolygó, és mindig feltűntek afféle polipszerű formák. Nem tudtam mit kezdeni vele. De egy életre megutáltam a polipokat, bár azelőtt semmi bajom nem volt velük.

Az ébredések kifacsart érzetét csak a hétköznapok rutinja koptatta el. Erre a szürke egyhangúságra nagy szükségem volt, ez adott erőt a folytatáshoz, amikor a Gép adatai fölé görnyedtem. A szövegben ketten voltak, a gulyás, meg az ellenfele, a nyomozó. Érdekes módon Jónás alakja kezdetben elnyomta a gulyást, aki töredékesen jött elő, úgy kellett összeszedegetnem, mint egy széttört vázát. A nyomozó, noha intenzívebb volt, mégis kevesebb, ezt sem értettem.

De 1969. november 1-jén, ott állva apám sírjánál, talán a hangulat miatt, talán a hideg őszi idő „kísértetes” levegője okán, megvilágosodtam. Ehhez egyértelműen a halottak napja kellett, meg a tudat: mindjárt 4-e. A nyomozó erőszakos halála egy különleges ügy. Szemtől-szemben állt egy ’56-ossal, aki gyorsabb volt nála. Kísértettörténetbe való eset. Jónás talán üzenni akar valamit, és a Gép, bármilyen abszurd is, a médium, akivel üzen! Bojki viszont még ezen a világon van…
1959. március 5.
– Állj! – A kiáltás ostorszíjként vágott az elhárítóba.

Jónás Miklós nyomozó mozgás közben megmerevedett, aztán nagyon lassan, hangsúlyozottan lassan kiegyenesítette a derekát. Egyenesen a parasztlegény hidegen villogó szembe nézett. Felismerte. A keze önkéntelenül is a nyitott pisztolytáskája felé mozdult, ám a rávillanó kobaltkék pillantás megállította. A rémület szobrává vált. Némán reszketett a sokktól és a hidegtől.

– Ne kapkodj! – mondta neki a gulyás. – Mer' elsieted a halálodat! – A hangja fénytelen, baljós morgás volt, Jónást egy gonosz bűvige elmormolására emlékeztette. Gyermekként olvasott egy vadászkalandot, valami gróf írta le afrikai élményeit. A törzs varázslója a homokba rajzolt oroszlán szellemét bűvölte így meg. Akármilyen kétségbeesetten ágált ellene, egyre jobban elvarázsolt vadnak érezte magát. Mozdulatlan pánikban állt ott, iszonyodva bámulta a tehenész vaskos övében megcsillanó forgópisztolyt. Felismerte a típusát! Egy 45-ös, egyszeri tüzelésű Colt, a hírhedt „békecsináló”! Kiütött a homlokán a halálfélelem verítéke, a márciusi puszta jeges szele szinte ráfagyasztotta a bőrére. A szája reszketni kezdett, a pupillái kitágultak a borzalomtól. Vajon honnan szerezte? Ha tetszett, ha nem, egyszer csak egy „vadnyugati pisztolypárbajban” találta magát, itt a pusztában a kilenclyukú híd tövében. Több ilyen történetet olvasott a nagyapja háború előtti ponyváiban. Az öreg 1951 telén maga tüzelte el mind attól félve, hogy egyszer megtalálják nála.

– Jobb ez így fiam – mondta az öreg. – Nekünk is, meg Billnek is!

Az agya üresen kattogott, nem hitte, ami vele történik. Azt remélte, ez csak egy rossz álom, és mindjárt felébred belőle. Valószerűtlen volt az egész. A hideg szél felhőket kergetett odafönn, a talpuk alatt kásás hó és havas sár. A híd körüli mocsár jégkérgén bántóan meg-megcsillant a nap. Fulladozva kapkodta a dermedt levegőt, és őszi falevélként reszketett. A gulyás, az a bizonyos Bojki József oldalvást állt, tőle 15 lépésnyire, furán görnyedt, de mindenre figyelő, halálosan éber tartásban. A jobb keze az övén, az oldalánál, egyelőre távol a forgópisztoly agyától. Jónás tekintete idegesen villogott hol a várakozó kézre, hol a hipnotikus szemre, és egyre rosszabbul érezte magát. Az ő keze félúton a szolgálati fegyvere felé, a levegőben állt. Hogy is sulykolta az agyába a szovjet kiképző? „Hideg fej, forró szív.” Az elvtárs biztató és határozott hangja azonban semmivé foszlott Bojki kék pillantásának kegyetlen izzásában.

Kétségbeesetten próbált megnyugodni, mert tudta, ha ideges, az maga a vég. Eszébe villant a gyakorlat, amelyet a légzés lecsillapítására mutattak neki. Állítólag keletről származó technika volt. Mélyet lélegzett, és lassan elkezdte. A hatás szinte azonnali volt. Kimért nyugalom kúszott fel benne a gyomra tájékáról, hűvös és megnyugtató. A látása kitisztult, megállapodott, rémülete alábbhagyott. A hűvös folyam felkúszott az agyába, és a következő pillanatban már egy jól képzett elhárító nézett farkasszemet a tehenésszel, egy precíz halálautomata.

– Hát legyen – suttogta. A megváltozott helyzetben már egyenlőnek érezte magát Bojkival. Keményen végigmérte, amaz viszonozta a pillantást. Párbaj...! Nem szabad megölni, minden részlet fontos! – gondolta, és ismét eszébe jutott a jelmondat. Most egy kicsit másként. Hideg
fej, hideg szív!

Ő az, akit keres itt az isten háta megett napok óta! Parancsa van a letartóztatására! Hosszú nyomozói munka van mögötte. A bevett rutin csak mérsékelt sikert hozott itt vidéken, inkább a félelem hozott gyümölcsöt. A puszta megjelenésükkel sikerült rettegésbe taszítani a parasztokat. A pusztában nagyobb a szabadság, ezt tudta, és azt is, hogy a parasztok jól megtanulták félni a hatalmat. A munkatársai még kikérdeznek embereket, de hamarosan jönnek utána. Ő ezt a fickót kereste. Egyes tanúvallomások megemlítették ezt a parasztlegényt a pártház ostrománál. A vallomások személyleírásai nagyon hasonlítottak Bojki kinézetével, és most ez a forgópisztoly! Most már biztos volt benne, hogy jó nyomon van... de előbb győznie kell úgy, hogy a paraszt életben maradjon... Bojki megérezte a változást az ellenségében, elismerően bólintott. Egyenrangú ellenfelek álltak szemben.

– Ez legény, nem úgy, mint az a kettő! – gondolta hidegen, s elmosolyodott…

Ettől a mosolytól Jónásban az októberi események jutottak eszébe. Képek, amelyek a rendszer elkötelezett hívét acélozták meg belőle.

– Ez egy fasiszta vigyor! – Ettől a gondolattól nem tudott szabadulni. – El kell kapnom! Ezt szajkózta magában, akár egy imát…

Bojki méregette a fickót. Ott állt vele szemben a belügyis. A reszketése elmúlt, a keze a pisztolytáskája fölött lebegett. Nem a kezét figyelte, mint az amatőrök tették volna, a szemébe nézett. Klasszikus párbajhelyzet, 15 lépésre voltak egymástól, majdnem egymással szemben. A puszta szele fütyült, köztük a csendet csak távoli varjúkárogás törte meg. Bojki magába szívta ezt a hideg csendet, ez volt az ereje, a szövetségese. A puszta föld csendje. A hideg csend... Erről eszébe jutott egy másik némaság és hidegség a mozdulatlan sötétség uralta város mélyén. Az érzékei megfeszülve vártak, ámde a homlokába húzott kalap mögött az a másik csend kúszott elő. Most ketten vannak, akkor hárman voltak, igaz, a másik kettő nem tudott róla, hogy a vég közelít hozzájuk...



...1956. november 1. hajnali 4 óra felé járt. Egy árny kúszott végig a hideg falakon. A hold, amikor pillanatokra átsütött a felhőkön, fémesen, hidegen szétlapulva, akár a kilőtt golyó, megszaggatott várost látott, ahol most gyilkolták a gyilkosokat. Az ezüst homálya, mely hosszú csíkokba kenődött az égen, fokozta az érzést, hogy az utca fölé magasodó épületek előbb-utóbb összenőnek alagúttá, aztán ráomlanak a fagyos flaszterra.

Az a mozgó árny nem engedelmeskedett a holdnak, önálló akarata volt. Beleolvadt, aztán kiszakadt a harcok után itt maradt törmelékhalmok és roncsok kihűlt sziluettjeiből. Ez az árnyék veszélyes, egy kitalált hős életre kelt szelleme volt, a vélhetően rég halott szerző álmának materializációja. Halk roppanás. Egy üres töltényhüvelyt tiport el a csizmatalp. A gazdája elégedetten vette tudomásul, a párhuzamot a távoli, múltbéli Nebraska és a jelenkori Budapest „Vadnyugata” közt. Kikerült egy döglött hernyóként heverő, kiégett villamost. Bill szelleme vadászott, nem vad apacsokra, vagy gonosz banditákra... akikre lesett, gyilkosok voltak, a magyar nép gyilkosai. Tudta, hogy a közelben vannak, az előző nap hallotta, hogyan sebesültek meg többen errefelé az orvlövészektől. Megállt, halk suttogás ütötte meg a fülét.

– Elvtárs, ne félj! Meglásd, a szovjet elvtársak nem hagynak minket cserben...! – Rövid csend.
– Tényleg kimennek? – A hang bizonytalanul csengett, olyan emberé volt, akit megráztak az elmúlt események.
– Csöndesebben, hé! – pisszegte le a másik.

Most már tudta, hol lapulnak, egy üresen ásító ablakból hallatszott a pusmogás. Erősen figyelt, és hamarosan halvány foltokat látott megmozdulni, ahogy az elgémberedett tagjaikat mozgatták. A kérdezett előrébb hajolt, kinézett az utcára.

– Dehogy mennek ki, ez csak megtévesztés... Nem mennek ki...

Bojki ezen eltöprengett. Jól értesült az elvtárs! Ők sem mentek, bár az öreg Zoli bá' nagyon akart! Találkozott valami régi nőjével, akinek még a háború előtt udvarolt. Az öreg egyszerre megfiatalodott, otthagyta őt, hogy majd jön, és eltűnt. Nem sokáig várt rá, hatalmába kerítette a harci láz. Másnap, október 31-én egy csapatnyi corvinistával tartott, akik mindenáron meg akarták találni a pincebörtönök lejáratát. Ezért visszamentek a térre, és a pártház udvarán keresték. Bojki azt gondolta magáról, hogy ő kemény gyerek, megedzették a puszta szelei. De amit ott a friss virágágyásban találtak, tizenéves kölykök hulláit, hátradrótozott kézzel, tarkón lőve, még őt is megrázta. Azonnal ölni akart. Ezért portyázott most, és megtalálta, akiket keresett, a mocskos gyilkosokat. Bojki kilépett a hold koszos fénypászmájába, és gyorsan besurrant a kapualjba. A lépcsőn felfelé Bill szelleme vezette, olyan hangtalanul lopakodott, akárha ott se lett volna. Megpillantotta a két disznót. Mögéjük állt, és megszólalt:

– Kakukk!

A kiáltásra egyszerre mozdult a két alak. Tátott szájjal bámultak a semmiből feltűnő rémalakra. Megrettenve, döbbenten. A parttalan sötétség anyagiasult. Egy szikár gyilkos állt velük szemben, a puszta vándora, aki saját erkölcsöt követ… BANG! BANG! Két éles, gonosz dörrenés, két jajkiáltás és robaj, ahogy a találat erejétől hanyatt estek. Két lövés, két halott, Bill szelleme tovasiklott a sötétség mélyén. Az árnyék tovasuhant. Reggelig még van idő, és Bill sürgette őt új kalandok felé...


1959. március
Jónás eddigre felőrölte magát abban, ahogy Bojkit figyelte. Kezdetben még sikerült uralkodnia magán, mert folyton emlékeztette magát a ponyvában olvasottakra. Ám a hős alakja akárhogy is erőlködött, távolodott tőle, és ahogy elhagyta a cowboy, úgy szegődött hozzá a kétség. A bágyadt kora tavaszi napfényben álló csikós egyre inkább tűnt a hősnek, ő pedig egyre inkább érezte magát mellékszereplőnek egy film fináléjában. Az idegességet nem tudta tovább palástolni, hiába lélegzett mélyeket. Már feladta azt, hogy élve fogja el a parasztot, „nincs sikertelen nyomozás, csak elbaszott jelentés!” – jutott az eszébe. – Megölöm! – ordította belül. Ez az érzés elhatalmasodott, hisztérikus, néma üvöltéssé fajult. A nyomozó lélekben már lőtt is, és elsőnek, ezért, amikor a fegyveréhez kapott, sokkal lassabban mozdult, mint ahogy a képzeletében az lezajlott. Egy goromba taszítást érzett a mellkasában, amitől hanyatt esett, a kezéből elrepült az automatája. Csak ezután hallotta meg a dörejt, egy 45-ös Colt öblös hangját.

Fájdalmat nem érzett, csak keserűséget, ahogy elzuhant a hideg földre, estében még, ha késve is, de megérkezett a retinája által közvetített kép az agyába. Bojki elmosódott csíkként mozdult, rettentően gyorsan és halálosan pontosan. Mire elkezdte a mozdulatot, már be is fejezte, és a kezében hidegen csillogott a füstölgő Colt.

– Minden fegyvernek megvan a maga sajátos hangja – szólt Bill és cudarul elmosolyodott. – A nagy kaliberhez a jó időzítés…

Jónás ott feküdt a saját vérében fuldokolva, és nem érzett fájdalmat, csak tompa zsibbadást. Az elvtárs hangja: „A halálos sérülés nem fájdalmas.” Egy árnyék vetült reá, Bojki volt az, de valahogy mégsem. Mintha más is lett volna ott, egy árnyék, aki figyelt. Mindezt homályosan látta csak, a rászegezett fegyvert annál tisztábban. Gonosz roppanás... felhúzta a kakast.

– Mit akarsz már, győztél! – kiáltotta némán. A csőből kicsapó láng folyékonynak tűnt…



Amikor azt írtam le, ahogy Bojki újra lőni készült, hallottam a felhúzott kakas hangját. Emiatt ezt a részt többször újra kellett írnom, mert rántottam egyet a tollamon, vad kriksz-krakszokat szántva a papirosra. Minduntalan az érzet ellen kellett küzdenem: a gulyás engem fog mindjárt lelőni. Az első golyó a nyomozó, vagy ahogy Bojki hívta, „nyominger” máját járta át, második a fején érte Jónást, azonnal végezve vele. Bojki a hulláját a közeli fagyos mocsárba dobta, ezt csak úgy érzékelte a Gép, mint egy társadalmi dráma távoli záróképét… és vége… főcím.

Aztán a csikós lelépett a térképről, mert sejtette, hogy keresik. Nincs arról információm, hogy a nyomozó társai megtalálták-e Jónás testét. Gondolom, igen. Bojkit viszont nem fogták el, erre utalt a Gép ezzel: 59 06 09 Amerika, Name: Jozef Bojki.... farmer, cowboy? Revolucionary '56,.. political...? Yes!... Ebben benne van minden, Bojki Amerikában van…

Hogy miért meséltem el ezt a történetet? Talán azért, mert szeretném, ha valami nyoma maradna a… jövőben… talán azért, mert a Gép „megjósolta”… talán azért, mert valaki 1889-ben tudta, hogy Bojki győz a fegyverével egy párbajban, s hogy ezt 1969-ben leírják! Meg is adta a dátumot, hogy mikor: 1100101101001 ez az 1969-es szám a kettes számrendszerben! Bojki nem tudta, hogy a teljes véset így festett az 1899-es dátum után: 1100101010110: REVOLUTION - THE DUEL HUN 110-1001: 1100101011001. BY: 1100101101001!

Az idő elkoptatta a vésetet, a kérges kezek és az idő. A Gép viszont látta! Meg is adta a szalagon! Ki lehetett ez az ember? Honnan tudta mindezt...? Nem tudom, nem is fogom soha, de ismerem őt, „láttam” őt, miközben tébolyultam írtam… Akit én „láttam”, egy homályos alak, egy ismerős árny az izzó napfényben. Valakire várt, valakit meg akart ölni. Meg is tette! Úgy éreztem, a tett jogos, de ez bizonytalan maradt, talán mert nem volt lényeges. Míg várt, megtisztította a fegyverét… alaposan. Ő maga nem volt egy üdítő jelenség, de a fegyvere, az tökéletesen működött. Megtöltötte, akkurátusan, lassan. Mennyire ráértek akkoriban! Aztán elkezdte a faragást: Bicskát vett elő, és időnként felsandítva komótosan belevéste a pisztoly agyába: 1100101010110: REVOLUTION - THE DUEL HUN 110-1001: 1100101011001. BY: 1100101101001…

Eltöprengtem: tudta-e mi az értelme ennek? Talán a véső-váró tudott valamit a hazámról? Bizony ez tudás volt a javából! A faragás alapján tudnia kellett arról, hogy egy távoli, kis országban milyen állapotok lesznek sok évtizeddel azután, hogy ő ott farigcsál. Az ország lakosai fellázadnak, ezt leverik. A lázadókat üldözik, kivégzik, nyomoznak utánuk. Megadta a dátumot, a lázadás dátumát, meg az egyik lázadó és az őt kereső közötti párbaj dátumát! Csak azt nem tudom elképzelni, hogy miért a kettes számrendszerben tette ezt? A legmegdöbbentőbb ez: BY: 1100101101001!… Ez azt jelenti, hogy rólam is tudott! Tudnia kellett, hogy egy gépezettel mindezt kiszámolom, leírom, mégpedig ekkor: 1100101101001=1969!...


VÉGE

A szerző megjegyzése: ez a történet az októberben elkezdett folytatása. Annak más a címe: 45 a kettes számrendszerben, míg ezt: 69, szintén a computerek számrendszerében adtam meg. A címadás önkényes volt, és először a 45-ös kaliberű Colt pisztolyra utaltam. Most az 1969-es évre.