Elferó és Orkia - A gyűrű köteléke

Fantasy / Novellák (1280 katt) The Economist
  2013.10.07.

A mű részt vett a VIII. Lidércfény Pályázaton.

Valamikor az idők kezdetén, egy mitikus kor hajnalán született meg az elfek ősi és nemes népe. Ahogy fajuk sokasodni kezdett, és messzi, idegen földeket hódított meg, népük végül több nemzettségre szakadt.

Kialakultak az erdei elfek. Ezek abban különböztek a többi elftől, hogy erdőkben laktak, míg a nem erdei elfek nem. A vízi elfek a tavaknál telepedtek le. Egyes tavak a száraz korszakban száradásnak indultak. Az ezen tavak mellett élő szerencsés elfekből lettek a lápi elfek. A kevésbé szerencsések szomjan haltak. A mezei elfek a füves pusztákat népesítették be. Más elfek aktív tűzhányók mellé költöztek. Na, ők nagyon megszívták. Némely nem aktív tűzhányók környékén és egyéb katasztrófa sújtotta területeken tanyát vert elfek nagyra nőttek. Ők lettek a zwölfök. Persze akadtak egészen piciny, aprócska elfek is: a halfok.

Fontos már most rögtön leszögezni, hogy a fenti információknak történetünk szempontjából abszolúte semmi jelentősége nincsen. Hiszen az nem a sötét germán erdőkben, vagy a Nagy-tavak vidékén, esetleg az orosz sztyeppéken, de még csak nem is a Krakatau gyomrában, hanem egészen máshol, San Veronasban, egy vadnyugati kisvárosban játszódik.

San Veronas különleges hely volt: együtt éltek itt az elfek meg a törpék az ócska sisakjukat sombrerora cserélő orkokkal, és – bármily hihetetlenül is hangzik – még a vonatok sem késtek. Merőben különbözött tehát minden más eddig ismert fantasy világtól. Nem tudni biztosan, hogy ezt mi okozta. Egyesek szerint az ősi istenek átka, mások szerint sötét mágia, míg megint mások azt állították, hogy egy irodalmi pályázat.

Mindenesetre itt, San Veronasban élt Elferó, egy nem erdei, nem tavi, nem lápi, csak egyszerű, hétköznapi (de nem mezei!) elf, teljesen átlagos, normális méretekkel és egyéb paraméterekkel megáldva. Fontos tudni, hogy Elferó, mint a legtöbb elf, elég letargikus, depressziós személyiség volt. Hogy mi állt ennek a hátterében? A rossz gének? Az ősi germán mondavilág sztereotípiáit mindenáron igazolni akaró beteges megfelelési kényszer? Vagy egyszerűen csak túl sok volt az ismerősei között az emós? Ki tudja!

Az azonban biztos, hogy az egész San Veronast érintő identitás válságnak komoly szerepe volt a dologban. Vonatozó elfek, kártyázó törpék, harci bárd helyett flintával flangáló orkok. Hát ettől még Tolkien szakálla is berasztásodott volna! San Veronas lakói egyszerűen nem találták a helyüket ebben a különös világban. A fix pontok, a mindenki által elfogadott közös értékek, a megszokott viselkedési minták hiánya pedig egyeseknél komoly magatartászavarokhoz vezetett. Néhány magából kifordult törpe például harci bárdját hegedűre és bendzsóra cserélve country zenekart alapított Zizi Törp néven.

Még szerencse, hogy az ősi szövegek – amit a helyiek maguk közt suttogva csak úgy emlegettek: ”pályázati kiírás” – nem tartalmaztak utalást a villamos energia mágikus erejére vonatkozóan. Már csak az hiányzott volna, hogy elektromos gitárt pengető ork bandákra pogózzanak a kocsmákban, vagy a tereket elárasszák a Vanilia Ice és Eminem imitátor elf kamaszok!

Dehát a helyzet így sem volt egyszerű. Még az emberek is annyira mások voltak itt! Nem kardot és páncélt hordtak, hanem olcsó ruhákkal teletömött hamis Gucci bőröndöket, vagy apró batyukat a hátukon, és nem a legendás Középföldén akartak átjutni, hanem a mexikói határon. Persze papírok nélkül ez is eléggé nagy kalandnak bizonyult. Így nap mint nap elkeseredett harcot vívtak a rájuk támadó vérszomjas szörnyetegek – a határőrök németjuhászai és dobermannjai – ellen.

A fentiek következményeként az alkoholizmus is meglehetősen elterjedt jelenség volt San Veronasban, (a város kocsmatulajdonos goblinjainak és whiskyfőző törpéinek legnagyobb örömére) mely történetünk szempontjából kiemelt jelentőséggel bír.

Egy átdorbézolt éjszaka után esett meg ugyanis, hogy másnap reggel Elferó valahogy Orkia ágyában ébredt. Nem tudni, pontosan mi történt. A szemtanúk beszámolói eléggé ellentmondásosak.

Orkia szerint Elferó ajándékokkal halmozta el, és szerenádot adott az erkélye alatt, mielőtt ő felhívta magához, és egy felejthetetlen estét töltöttek együtt. Elferó ivócimborái szerint ugyanakkor éppen az utak mellett talált döglött oposszumokkal dobálták a fúria ablakát, és gúnydalokat énekeltek neki, mikor a bestia egyszer csak kirohant a házból, és a részeg, menekülni képtelen Elferót a határa kapta, majd egyszerűen becipelte magával a lakásába, miközben ők igazi jóbarátként együtt vihogtak, röhögtek a komikus jeleneten.

Az biztos, hogy mikor másnap reggel Elferó megpillantotta Orkiát, először nagyon megijedt. De aztán – furamód – az erős karok és óriási méretek mellett olyan biztonságban érezte magát, mint életében talán még soha. Háborgó lelke megnyugodott. Végre akadt egy biztos pont ebben a fura, különös világban, valaki, akihez odabújhatott, aki gyengéden átölelte. Úgy érezte, élete végre révbe ért. Még Orkia ork menyecskékre oly jellemző hatalmas, puffadt hasát is furcsán izgatónak találta, melynek méretéért sokak szerint a mozgásszegény életmód és az intenzív táplálékbevitel, az orklányok szerint viszont egy pajzsmirigy rendellenesség volt a felelős. Igen. MINDEN orklány ezt mondja...

Az ezt követő időszak Elferó életének legszebb, legidillibb szakasza volt. Orkiával való kapcsolata új távlatokat nyitott meg előtte. Napjai gondtalan örömben és tökéletes harmóniában teltek egy szerető, megértő társsal az oldalán. Elferó és Orkia boldogságának napsütötte, derűs egét azonban egyszer csak sötét felhők árnyékolták be. Minderről egy gyűrű tehetett.

A gyűrű. A gyűrű, amit Klezmer, az ékszerkereskedő törpe szerint a legkitűnőbb ötvösmesterek több ezer évvel korábban öntöttek formába a messzi Pantlaranon hegyeiből kinyert párját ritkítóan értékes, tiszta, mágikus erővel bíró színarany tömbökből.

Mivel azonban Klezmer és a hozzá hasonló törpék ott vágták át az elfeket, ahol tudták, Elferó gyanította, hogy az Orkiának vett eljegyzési gyűrű valójában csak egy rézkarika volt, amit a törpe az üzlet hátsó helyiségében futatott be sebtében fuxszal. De a lényeg nem is az anyag volt, hanem a rendeltetés. S létezhet-e szebb, nemesebb küldetés annál, mint bizonyítani egy elf kedvese iránt érzett soha el nem múló, olthatatlan szerelmét, Alpion gránit hegyeinél is szilárdabb hűségét és teljes odaadását?

A gyűrű azonban mindent megváltoztatott! Az ékszer, aminek határtalan boldogságot, mérhetetlen derűt és féktelen örömöt kellett volna okoznia, csak keserűséget, fájdalmat és balszerencsét hozott a szerelmespár fejére. Szerelmükről – mely addig csupán kettejük titka volt – az egész világ, de legalábbis San Veronas nagy része tudomást szerzett. S családjaik, kiknek együtt kellett volna örülniük velük, s támogatni őket ebben a fontos időszakban, ellenük fordultak, és megpróbálták megakadályozni az esküvőt, szerelmük beteljesülését! A két família ugyanis mélyről jövő, vad szenvedéllyel gyűlölte egymást!

Tudniillik Elferó édesapja, Kapulelf egy pisztolypárbajban pár évvel korábban lepuffantotta Orkia egyik nagybátyját, halálos sebet ejtve rajta. A párbaj a westernek klasszikus szabályai szerint zajlott. A két párbajozó szemébe húzott kalapban, derekán lógó pisztolytáskával megállt egymással szemben San Veronas főutcáján, és várta a jelet, mely a város egyetlen toronyórájának délben felhangzó 12. kondulása lett volna. Elferó édesapja azonban a 7. ütés után előkapta fegyverét és lelőtte meglepett ellenfelét, kihasználva azt a tényt, hogy az orkok csak 5-ig tudnak számolni. Mondhatnánk, hogy Kapulelf szerencséjére, de hát ő sem véletlenül jelölte meg ezt az időpontot az eredetileg felajánlott délután 2 helyett. Tekintve, hogy a lelőtt nagybácsi valamennyi rokona a matematika tudományában igencsak sekélyes ismeretekkel rendelkező ork volt, senki nem óvta meg az eredményt, de innentől kezdve a két család között kibékíthetetlen ellentét feszült.

Elferót és Orkiát ezért eltiltották egymástól, így csak titokban, lopva találkozhattak San Veronas eldugott zugaiban, vagy várost körülölelő sivatag kaktuszerdejének tisztásain. Egy ilyen találkozás alkalmával Elferó éppen Orkia térdén ült, vastag, izmos karjára hajtva fejét, mikor a lány könnyektől elfúló, keserves hangon felsóhajtott:

- Ó Elferó, miért vagy te Elferó?

És ahogy Elferó ránézett a lány szomorú, könnyáztatta, fájdalmas arcára, megérett benne az elhatározás. Küzdeni fog! Nem hagyja, hogy bárki közé és a szeretett ork közé álljon! Harcolni fog a szerelmükért!

Így Orkia térdéről felpattanva elindult, egyenesen a lány apjához, hogy beszéljen vele, mint férfi a férfival, és meggyőzze: igenis érdemes a lánya kezére! Bármit megtesz, hogy bizonyítsa Orkia iránt érzett határtalan szerelmét!

Mikor leendő apósa végighallgatta, úgy döntött, ad egy esélyt Elferónak. De a fiúnak be kell bizonyítania, hogy milyen fából faragták! Ha el akarja nyerni Orkia kezét, akkor el kell hoznia a messzi Nekranonból a retteget Terronita erdő legmélyén növő legendás Jonagold fák mesés almáinak egyikét!

Elferó pillanatig sem hitte, hogy a próbatétel oka apósa krónikus C-vitamin hiánya lett volna. Azt sem tartotta valószínűnek, hogy az öreg friss gyümölcsök iránti olthatatlan vágya állt volna a dolog hátterében, tekintettel a tényre, hogy az orkok alapvetően vérszomjas kannibálok voltak, akik gyümölcsöt legfeljebb pálinkás üvegből, minimum 40 fokosra főzve fogyasztottak. Inkább hajlott arra, hogy mivel Terronita erdeit halálos treffalgonok lakták, az odavezető utat pedig vérszomjas terisztaromonok és a környék varázslóinak sötét mágiái védték, az apósa egyszerűen el akarta veszejteni. Elfero nem kertelt, a szemébe is mondta:

- ЪЭќα۹Ђd α ƒąΨθπ, Γę ĦŬךę νèñ ßųحї! (Ősi elf sértés, melyet már a korabeli elf bölcsek által lejegyzett legrégebbi kódexek is említenek.)

Szerelméért, Orkiáért azonban vállalta a hosszú utat és az elképesztő veszélyeket. Tudta ugyanakkor, hogy társakra – bátor harcosokra és fondorlatos mágusokra – lesz szüksége, ha küldetését véghez akarja vinni.

Szerencséjére régi cimborája, Tibboh, a varázslótanonc hobbit felajánlotta segítségét és szolgálatait. Tibboh annak idején még San Veronast otthagyva vándorolt az Arklon hegység titokzatos, felhők fölé magasodó, sötét erők uralta legendás csúcsai közé, hogy a legkiválóbb varázslóktól és sámánoktól tanulva szerezze meg a mestermágus képesítést. Elferó nehézségeiről értesülve aztán azonnal beszélt oktatóival, elmesélve nekik, mily veszélyes küldetésre vállalkozott cimborája, és meggyőzte őket, hogy a nekranoni utat – amennyiben részt vesz rajta – beszámíthassa szakmai gyakorlatként, így barátja támasza lehessen a kockázatos kalandok során.

Szintén Elferóval tartott Epröt, a törpe, a nagy (tetteit és nem méreteit tekintve) Ógrom fia, Rodut unokaöccse, a híres Rodiv egyenes ági leszármazottja. Kinek néhány cinkelt lap, egy rosszul sikerült kártyaparti és pár sarkában loholó ork miatt kellett sürgősen elhagynia a várost.

Az elf, a hobbit és a törpe tudták, hogy már csak egy emberre lesz szükségük, aki nem ismeri a félelmet, és kész bármilyen reménytelen, veszélyekkel teli, lehetetlennek tűnő útra vállalkozni. Ő volt Pepe, a mexikói határsértő, kinek hírnevet, dicsőséget, valamint kisebb összegű készpénzt és letelepedési engedélyt ígértek, amennyiben velük tart.

Minden adott volt hát egy vérbeli fantasy kalandhoz, így a kis csapat vonatra szállt, és a 13.45-ös San Veronas-i gyorssal pár óra alatt el is jutott Nekranonig. Innen azonban már gyalog kellett folytatniuk útjukat, mivel Nekranon hamisítatlan, autentikus fantasy környezetben feküdt, melynek háborítatlanságát, eredetiségét mindenképp meg akarták őrizni a kevésbé elborult amatőr és profi írók számára. A modern kor vívmányai – mint például a vonatok – így aztán nem léphették át határait. Hőseinknek coltjaikat és winchestereiket is le kellett adniuk. Gatling rendszerű géppuskát egyikük sem vitt magával, hiszen azzal (a szomszédos Texas-szal ellentétben) még San Veronasban sem engedték a közösségi járművekre felszállni az utasokat. Kalandoraink ezért fantasy szereplőkhöz illő, antik fegyvereket választottak maguknak. Elferó íjat vitt magával, Tibboh varázsbotot, Epröt harci bárdot, Pepe pedig az összes többi cuccot, amit a többiek lusták voltak cipelni. Mint a legélesebb szemű, Elferó haladt elöl, utána rögtön Tibboh, aztán Epröt, a mázsányi felszerelés súlya alatt roskadozó Pepe pedig messze lemaradva mögöttük.

- Hé amigo! Vamos!



Így értek el a hatalmas Kopal hegyhez, melyen csak két módon lehetett átkelni. Magas, hófödte csúcsait megmászva, hol éjt nappallá téve tomboltak a heves hózivatarok, s oly hideg, metsző, jeges szél fújt, mely bármely halandót pillanatok alatt halálra fagyasztott, vagy a hegy gyomrába vájt alagúton keresztül, melynek bejáratát mágikus erők által védett kapuk őrizték, mik csak a megfelelő jelszó elhangzása után tárultak fel az azt kimondó utazó előtt. A jelszót pedig egy a kapura vésett rejtvény rejtette magában. Eszerint a Nekramon hosszú, 12 ezer éves történelme során uralkodó 563 király testmagasságát összeadva (milliméterben), majd megszorozva a szintén az ajtóra felvésett négy ismeretlenes, harmadfokú integrálegyenlet megoldásával, kijön egy 124 jegyű szám, amit hangosan kiejtve az alagút kapui megnyílnak.

Barátaink tanácstalanul vakargatták fejüket, hisz a megoldást ugyanúgy nem tudták kiszámolni, mint azt, hogy véletlenszerű próbálgatásokkal a szám eltalálása 16 987 évbe telt volna. (Természetesen elfi évben mérve, mely 6,43 törpe évnek felel meg.)

Ekkor azonban Pepe élénken gesztikulálva elkezdett az ajtóra mutogatni. Elferó meglepődve kérdezte az amígót:

- Mi az, csak nem rájöttél, hogy nyílik?
- Sí, sí, Señor!

Elferó karjait széttárva mutatta kis compañerojuknak, hogy akkor nosza, nyissa ki! Pepe nem is tétovázott, Epröt hegyoldalhoz támasztott bárdját felkapva, egy jól irányzott csapással bezúzta az ősi, mitikus erők által védett, azonban mindössze 4 ponton rögzített, és csak 1 inch vastag tölgyajtót. Egyértelművé téve ezzel a fantasyátlan megoldással útitársainak, hogy őt Tolkien művei helyett esténként inkább a tequila szokta álomba ringatni. A többiek ezen nem várt fordulat következményeként meglehetős zavarba jöttek, végül némi tanakodás után két dolgot határoztak el:

1. Bár az ajtó kinyitásának egy a fantasy világában meglehetősen szokatlan, alternatív módját választották, ennek ellenére a hegyen átvezető alagúton keresztül folytatják útjukat, ha már egyszer Pepe nem túl szofisztikált, ámde annál eredményesebb ténykedése ezt lehetővé tette számukra.
2. Nem kezdik el firtatni, hogy a kis latin Conannek miért is kellett olyan hirtelen elhagynia Mexikót.

Így hát hőseink végigbandukoltak az alagúton, és átjutottak a hatalmas Kopal hegy másik oldalára.

Itt azonban már várta őket a második próbatétel. Ezt a földet ugyanis a misztikus nériszek lakták. Különleges leányzók, kiknek éneke bármely férfi eszét elvette, a nőszemélyek örökös szolgájává téve őket. Ahogy kiléptek az alagúton, fel is tűntek a boszorkák, rázendítve dalukra. Amint az ének Elferó, Pepe és Epröt fülébe jutott, ők azonnal megrészegedtek tőle, és megbabonázva, öntudatlan állapotban megindultak a nériszek felé, kik ármányuk sikerét látva táboruk felé kezdték csalni a három férfiút. Még szerencse, hogy velük volt Tibboh, aki kezdő mágusként pontosan tudta, mik azok a bűvös szavak, amik megtörhetik a rontást. Nem is tétovázott, azonnal elkezdte kántálni őket:

- Ugyan, fiúk! Nézzétek már meg őket jobban! Se seggük, se mellük, olyanok, mint a deszka. Ezeknél bármelyik lepukkant San Veronas-i kupiban százszor jobb kµřψåķat (igen elterjedt hobbit szleng, amit még a törpék és a mexikóiak is értenek) kaphattok!

Ahogy barátai meghallották ezeket a varázsigéket, egyből kijózanodtak. Bizony nagy szerencséjük volt, hogy Arklon rosszul megvilágított, borgőzös kocsmáiban ezt a varázslatot az elsők között tanítják meg egymásnak a fiatal mágustanoncok!

Hőseink a második próbatételt is maguk mögött tudhatták hát, mikor elérkeztek a híres varázsló, Kópszukóh földjére. Ő pedig csak egy feltétellel engedte őket tovább: ha olyan trükköt mutatnak neki, amit ő maga, a híres mágus sem ismer. Tibboh mindent megtett, amit tudott. Nyulat varázsolt kalapból, aztán két nyulat, aztán hármat. De Kópszukóh mind utána csinálta, sőt varázspálcájával sorra el is tüntette a Tibboh süvegéből előugró tapsifüleseket.

Mivel Tibboh kezdő mágusként ennél bonyolultabb trükköket nem tanult, ráadásul a vacsorára félretett nyuszik is elfogytak, úgy tűnt, barátaink ezúttal elbuknak. Ekkor azonban Epröt hívta ki a varázslót. Elővette a mindig magánál hordott pakli cinkelt kártyát, lapot osztott, és olyan csuda dolgokat művelt, hogy fél órán belül nem csak a nyulakat nyerte vissza, hanem még a gatya is lekerült a híres mágusról. A porig alázott varázslónak nem maradt más választása, mint továbbengedni őket Terronita erdeje felé.

A hosszú úton azonban rájuk esteledett, így a kis csapat még az erdő határának elérése előtt tábort vert. Tüzet gyújtottak, vacsorát sütöttek maguknak (nyulat nyárson), és a hangosan pattogó lángok megnyugtató fénye mellett az előttük álló kihívásokról beszélgettek, mikor Elferó egyszer csak Tibbohhoz fordult:

- És mondd, barátom, milyenek azok a híres jonagold almák? A mestereid biztos sokat meséltek róluk.
- Óh, azok lehetnek a legnagyobb, legpirosabb, legédesebb, legfinomabb almák a világon!
- Lehetnek?
- Mivel Terronita erdejéből halandó még nem jött ki élve, nem tudhatja senki.
- Tehát, ha sima, hétköznapi almákat vinnénk haza, senki meg nem mondaná, hogy nem onnan vannak?
- Hát… ja. De az csalás lenne, és a kalandunk most rögtön be is fejeződne.
- Hé, egy legfeljebb 20 ezer karakter hosszú, vadnyugati környezetben játszódó fantasy történettől szerintem ennél többet ne várjon senki!
- Hm… ez igaz!

Hőseink tehát másnap visszabandukoltak a Kopal hegy túlsó felére. A nekranoni vasútállomás zöldség-gyümölcs standján vettek egy kiló almát, amit a hazafelé tartó vonatút során egy példány kivételével el is fogyasztottak.



S hogy végül mi lett velük?

Pepe San Veronasba visszatérve letelepedett a városban, és a szolgálataiért kapott pénzből egy taco büfét nyitott.

Epröt egy balul sikerült csillagpor üzlet során életét vesztette, lelőtték egy hatlövetű colttal. (Tehát nem leszúrták, megmérgezték, kupán vágták, hanem a westernek klasszikus kellékével végeztek vele.)

Tibboh végül nem kapta meg a mestermágus fokozatot. Ugyanakkor sikeresen elvégzett egy középfokú szakképesítést adó feketemágia tanfolyamot. Nyitva hagyva ezzel a lehetőséget, hogy jelen történet sikere esetén valaki az ő kalandjait is papírra vesse, illetve filmvászonra vigye.

Elferó a megmaradt almát a San Veronas-i állomásra megérkezve a zsebébe vágta, lóra pattant, és a lenyugvó nap narancs fényébe beleügetve elvitte apósához, elnyerve kedvese, Orkia kezét.

Előző oldal The Economist
Vélemények a műről (eddig 5 db)