Üveggolyó
Elena képtelen volt elaludni, pedig nagyon fáradt volt. Csak bámult a sötétbe, s hallgatta mindkét oldalról a halk szuszogásokat. Ritmikus, egyenletes. Mindkét gyermek mélyen alszik, és valószínűleg szépeket álmodik. Akárcsak a férje, George.
Még tíz percig forgolódott az ágyban, aztán feladta a reményt. Egy érzés költözött belé, amit nem tudott megmagyarázni; ezért nem tudott elaludni. Felült az ágyon, majd egy nagy sóhaj után le is kászálódott óvatosan. Kiosont a konyhába, aztán engedett egy kevés vizet a kedvenc bögréjébe. Lila színű, mosolygós arc, kidudorodó orral a közepén, „Gondolok rád” felirattal. Még a férjétől kapta, amikor a kisfiával volt terhes, és be kellett feküdnie a kórházba némi komplikáció miatt. Kedves emlék volt ez a bögre. Arra emlékeztette Elenát, mennyire más volt még, amikor csak ketten voltak, és mennyire várták első gyermeküket. Erre gondolt, amikor belekortyolt a hideg, édes vízbe.
Már éppen befelé készült menni, amikor egy hirtelen érzés kerítette a hatalmába. Az ablak felé nézett. Odakint úgy tűnt, mintha világosodna.
„Ez lehetetlen” – gondolta. – „Hisz még alig múlt éjfél.” Halkan cipőt húzott, majd kabátot vett, hisz ilyen késő ősszel – különösen éjszaka – már igen hűvös tud lenni az éjszaka. Mindkét zárat kinyitotta a bejárati ajtón, aztán kisétált az udvarra.
Ha a bögréje a kezében maradt volna, biztosan leejti, és darabokra töri. Így azonban csak a szája maradt tátva. A sötét égbolton egy fehér, fényes csík húzódott vízszintesen hullámozva, s ebből a csíkból több kisebb és vékonyabb fénycsík ágazott lefelé, illetve felfelé is. Pár perc ámuldozás után végre elindult a lába, és besietett. Odahajolt a férje fölé, aztán ébresztgetni kezdte.
- Drágám! Ébredj! Ezt muszáj megnézned! – Vigyázott azért, hogy csak félhangos maradjon. Ez amolyan anyai ösztön lehetett. „Ha itt a világvége, akkor se ébresszük fel a gyerekeket, amikor alszanak!”- alapon. A férfi szemei végre kipattantak.
- Elena, mi történt?
- Gyere, kérlek – sürgette az asszony, majd a kezét fogva húzta maga után a férfit, aki pár pillanat múlva meg is értette felesége sietségét.
- Szentséges… - Csak ennyit tudott kinyögni.
- Mi… mi lehet ez?
- Nem tudom – ingatta a fejét kábán a férfi. Egy ideig úgy érezte, talán fel sem ébredt még. Talán még mindig álmodik. – Olyan mintha… mintha…
- Megrepedt volna az ég – fejezte be helyette az asszony. Igen, George is pontosan erre gondolt, amikor a látszatra teherautónyi méretű, óriáskígyószerű fehér fénycsíkot figyelte, amelyből mintha néhány „bébikígyó” hullámzott volna kifelé alul is, felül is.
Sokáig nézték még a furcsa jelenséget úgy gondolván: Ez talán csak a kezdet, és valami történni fog majd. De semmi nem történt. Se egy óra, sem pedig öt óra elteltével. A fényes csíkok továbbra is ugyanolyanok maradtak az égen. Sőt: Fura, tiszta fehér ragyogásukkal még a nappali égbolton is tökéletesen ki lehetett venni őket. Fényesek voltak ugyan, de nem szórták a fényüket, így nem zavarták jobban az éjszakát sem, mint a telihold. És így maradt ez még húsz év múlva is.
Kezdetben nagy volt a félelem. Az emberiség több mint a fele biztos volt abban, hogy most aztán eljön az Apokalipszis, vége az ijesztgetéseknek, a félreinformált jósoknak, nincs kegyelem. A kormányfők világszerte kétségbe voltak esve. Mi lesz, ha az embereken pánik tör ki, és ez elvezet majd a harmadik világháborúhoz? A félelmek bizony majdnem beigazolódtak. A vallási szervezetek megkezdték a prédikálást, némelyek ezek közül tömeges öngyilkosságot hajtott végre. A bűnözések száma megszaporodott, a terrortámadások gyakoribbakká váltak. Az úgynevezett „ufómániások” saját telepeket hoztak létre, ahol megpróbálták felvenni a kapcsolatot a jelenség mögött –szerintük- húzódó intelligenciával. Így ment ez az első években, amíg pszichikailag fel tudták dolgozni az emberek a jelenlétét a jelenségnek.
Aztán a kedélyek lecsendesedtek, az Apokalipszis nem jött el, a bűnözést megfékezték, a vallási vezetőket letartóztatták, és bíróság elé állították. A pápa pedig beszédet mondott az egész világnak, melyben kinyilvánította, hogy e jelenség bizonyosan nem Istentől való, hanem egy olyan természeti jelenség, amit ma még tudósaink nem tudnak megmagyarázni, viszont semmiféle veszélyt nem jelent az emberiségre, s e felől ő maga kezeskedik.
Ezzel vége is lett a pániknak, az emberek megnyugodtak, tovább élték hétköznapjaikat. Húsz év múlva pedig már szinte senki nem foglalkozott az „égi repedéssel”, kivéve talán a tudósokat, illetve a csillagászokat. Ők viszont hiába rendelkeztek távcsövekkel, műholdakkal, űrszondákkal. A fényen túl semmit nem láthattak azok sem.
* * *
- Apu, nézd! Eltörött az üveggolyóm. – A fehér fénylény gyermek a tenyerén tartva mutatta meg apjának a balesetet szenvedett mini-Univerzumot, amelyen apró hajszálrepedések keletkeztek minden irányba a törés csomópontjától.
- Sajnálom, fiam – vigasztalta az apa. – Ezt már nem lehet megjavítani. Tedd a többi sérült közé a Fekete Dobozba. – A fehér fénylény gyermek lebiggyesztette nem létező ajkait, és szomorúan nézte apró, fekete pontszemeivel a kedvenc játékszerét.
- Nem lehetne megjavítani? Csak ezt az egyet…
- Nem lehet, fiam – szólt szelíden az apa. – Azért törött el, mert lejárt az életének ideje. Ez az Univerzum eleget élt már. Nagyon öreg, és nyugalomra van szüksége.
- De mi lesz a benne lakókkal? Annyiféle lakója van ennek a kis golyócskának. És mindet szerettem… Legfőképpen az tetszett bennük, hogy üzengettek egymásnak mindenféle módon. – A fénygyermek most felkuncogott, mintha visszagondolna azokra a vicces képekre, amelyeket a gömbben látott. – Még mindig azt hiszik, hogy egyedül vannak.
- Kicsodák?
- A földlakók például. Ők a legviccesebbek. Olyan kis buták. Nem értik a többiek jelzéseit. Azt hiszik, egyedül vannak az egész golyóban. Pedig nyüzsög körülöttük az élet, csak nem veszik észre, mert a saját dolgaikkal vannak elfoglalva.
- Ez így van – értett egyet a fénylény apa. – De most tedd be szépen a Dobozba. A földlakóknak van még egy kis idejük, mielőtt megsemmisül a világuk. Addig talán rájönnek ők is a tévedéseikre.
- Nem értem. Miért kell megsemmisülnie annak az üveggolyónak, ami eltörik? – A gyermek tovább akadékoskodott. Minél több ideig szerette volna még a fehér, fénylő, kis tenyerében tartani a golyócskát. Az apa azonban türelmes maradt. Kicsi még a gyermek, s hogy megértse a világ dolgait, meg kell neki magyarázni.
- Mert ha megsérül egy Univerzum, bármily apró legyen is, az egyensúly felborul benne, s már nem tud tovább létezni. Meg kell halnia, hogy aztán az Üveggolyó-készítő Mesternél új életre kelhessen. Talán a mi világunkat is a kezében tartja most valaki. Talán az is egy gyermek, aki szeret játszani, mint te. És csak rajta múlik a sorsunk… - A kis, fénylény gyermek megértette apja szavait. Egyszer minden véget ér, de helyette kezdődik egy új, és talán szebb, mint az előző. Most már nem habozott. Felemelte a Fekete Doboz tetejét és óvatosan belehelyezte a törött golyócskát a többi közé, bízva abban, hogy talán egyszer ismét a kezében tarthatja majd azt az új mini-Univerzumot is, amely ebből születik majd. Aztán lezárta a Doboz tetejét.
* * *
Elena az édesapja sírjánál álldogált. Nyugodt, csendes nyári este volt. Kellemes szellő fújdogált, s túrt bele néha Elena hajába, amely most kifejezetten jól esett neki. Miután letette a friss csokrot a sírhoz, elmondta pár mondatban, mi is történt azóta, hogy utoljára itt járt.
- Leila férjhez ment a múlt héten. Gyönyörű esküvőt tartottunk neki, apa. Olyat, amilyet te szerettél volna nekem. De hidd el, nekem így is jó. Boldog vagyok, még mindig. Sajnálom, ha csalódást okoztam neked… de ezt annyiszor megbeszéltük már. Edgar is jól van, a legújabb lemezén dolgozik. Ő is énekes lett, mint az apja. Ó, és George… ő pedig valóra válthatta az álmát végre. Sikerült egy kis víkendházat vennie a tóparton. Reggeltől estig horgászik. Én is sokat vagyok… - Elena hirtelen elhallgatott. Fura érzése támadt. Nem érzett ilyet legalább… Felnézett az égre. Mostanában először. Egy ideje nem szeretett felnézni, túl sokszor látta már a „repedést”.
Amely most, mintha eltűnt volna. Legalábbis a fénye. Valóban, a fény helyébe sötétség lépett, mégpedig fekete. Elena sóhajtott egyet, aztán visszatekintett apja sírkövére.
- Látod, apu, egyszer minden véget ér.
VÉGE
