Öngyilkosok gyilkosa
Bobby Jobbing, az éjszakai ügyeletes, kilépett a kórház hátsó bejáratán, és a csikkekkel teletömött szemetest csörömpölve odahúzta az üvegajtó fotocellás érzékelője elé. Ásítva körülnézett a kihalt parkolóban. A feje fölötti neon műanyag burkolatának csapódó éjszakai rovarok koppanásain és a közeli parkból áradó tücsökzene hangjain kívül csendes volt minden.
Halványzöld egyenruhájának mellzsebéből előhalászott egy doboz cigit és rágyújtott. Élvezettel kifújta a füstöt a kerengő bogarak felé, azután elővette a mobilját és SMS-ekkel kezdte bombázni a barátnőjét, aki reményei szerint még nem alszik így este kilenc után, hanem éppen róla ábrándozik. Részletesen kifejtette, hogy mit és hogyan fog vele csinálni az ágyban, mihelyt túl lesz ezen a végtelenül unalmas éjszakai műszakon. Annyira belemerült a gombok nyomkodásába és túlfűtött terveinek ecsetelésébe, hogy amikor meghallotta a köszönést, ijedtében elejtette a telefonját.
- Jó estét! – mondta az előtte álló alak, aki mintha a semmiből öltött volna testet.
- Ember, észnél van? Ne paráztasson má’! – válaszolta Bobby dühtől kivörösödött arccal, és felvette a szétesett mobiltelefon darabjait. Az aksit a helyére téve visszapattintotta a hátlapot, és zsebre vágta a készüléket.
- Elnézést, nem akartam megijeszteni – mentegetőzött a férfi. Vastag lencséjű szemüvege mögött óriásira felnagyított szemei idegesen ugráltak ide-oda a parkoló árnyait fürkészve.
- Na persze. Én meg az ijedtség – mondta Bobby, és hogy visszaállítsa megtépázott tekintélyét, kihúzta magát, megfeszítette széles mellkasát, majd kétméternyi magasságából letekintve, összevont szemöldökkel végigmérte a nála egy fejjel alacsonyabb fickót.
Az apró termetű férfi kezeit szürke dzsekijének zsebébe süllyesztve ácsorgott. Oldalra fésült tincsei alig takarták kopaszodó feje búbját. Nyakát behúzta a vállai közé, és zavartan bámulta koszos cipője orrát.
- Mit akar itt ilyenkor? – kérdezte Bobby. Magabiztosságát visszanyerve egy utolsót szívott a cigarettából és elpöckölte a csikket a parkoló sötétjébe.
- Az a lány. Akit elgázolt a vonat. Délután hozták be. Életben van? – a kis fickó könnytől csillogó szemekkel felnézett a nagydarab ápolóra.
- Családtag? – firtatta Bobby, miközben erős karjait összefonta maga előtt.
- Nem. Én vezettem a vonatot, csak látni szeretném – válaszolta a férfi, és látszott rajta, hogy közel áll az összeomláshoz.
- Sajnálom, öreg. Azt nem lehet. A lány az intenzíven fekszik kómában, válságos állapotban. Nem látogatható, főleg nem idegeneknek. A szabály az szabály. Nem tehetek semmit – mondta Bobby némiképp megenyhülve.
- Esetleg ha mégis lenne rá mód. Kérem… - azzal a férfi kihúzta reszkető kezét a zsebéből, és gyűrött bankjegyköteget nyújtott az ápoló felé.
Bobby megvakarva borostás állát töprengve bámulta a pénzt, végül sarkon fordult és eltűnt a kórház folyosóján. Miután meggyőződött róla, hogy a főnővér mélyen alszik irodájának a kanapéján, visszatért és megszámolta az összeget. Elégedetten elvigyorodott, majd elrakta a cigis doboz mellé.
- Rendben van. Jöjjön velem! – mondta és betessékelte a férfit, aztán visszarakta a szemetest a helyére.
Az ajtó halkan becsukódott mögöttük.
A liftet elkerülve felmentek a sötét lépcsőházban a második emeletre, ahol a zöldre festett falak között egy ajtóhoz értek.
- Itt vagyunk, de ha szólok, azonnal mennie kell. Az állásommal játszok – mondta Bobby és beengedte a férfit a kórterembe.
Odabent még a szúrós fertőtlenítő szaga sem tudta elnyomni a betegség és a halál bűzét. A kis fickó bizonytalan léptekkel az ágyhoz ment és leült egy műanyag székre. Megbabonázva nézte az ágyon fekvő eszméletlen fiatal lányt. A kórlapra pillantott és alig hallhatóan megszólalt:
- Helen Woe, hát így hívnak.
Körös-körül orvosi műszerek szegélyezték az ágyat. A szívmonitor halk, szabályos pittyegése jelezte, van még élet az összetört, megcsonkított testben. Helen fejének tetejét és bal szemét foltokban átvérzett vastag kötés takarta. A másik, sötétkék karikás szeme szorosan lehunyva. Bájos, sápad arcát apró horzsolások csúfították. Szinte eltűnt a fehér takaró alatt, ami mindkét térdétől lefelé átmenet nélkül simult a matracra, tudatva a külső szemlélővel, hogy a lány elveszítette a lábait. A férfi gyengéden a tenyerébe vette Helen ernyedt kezét, melynek könyökhajlatába infúzió csepegett.
- A nevem Dale Pander és őszintén sajnálom. Nem akartam ezt, ahogy máskor sem – a kis ember most már nem tudta visszatartani a könnyeit, és görcsös zokogás rázta meggörnyedt alakját. Amikor valamennyire összeszedte magát, szabad utat engedett a régóta elfojtott szavaknak is.
- Már több mint huszonöt éve vezetek vonatokat, és ez idő alatt túl sok balesetem volt. A tizenegyedik vagy, és akárcsak te, mindegyikük öngyilkos volt. Egy vonat féktávolsága sebességtől függően akár száz méter is lehet. Esélyem sem volt megállni – mondta Dale. Tekintete megváltozott, üveges lett, ahogy a múlt képei felelevenedtek előtte.
- Emlékszem az elsőre. Még csak egy éve dolgoztam a cégnél. Fiatal voltam, huszonegy éves, friss házas és egy kéthónapos kisfiú apja. Tele voltam tervekkel és reményekkel. Azután jött az a srác… Fél kilométerrel az állomás előtt történt. Először azt hittem, valami állat rohan ki a sínekre az erdőből. Nem az volt. Egy depressziós kamasz fiú, aki azt hitte, csak így oldhatja meg szerelmi bánatát. Tudom, hogy az volt a baja. Utána sokat megtudtam róla, mint mindegyikükről. A darabjai hatvan méteren keresztül szétszóródtak a talpfákon. Csak a fogairól tudták azonosítani a szerencsétlent. Amikor végre sikerült megállni, és leszálltam a vonatról… a kerekek alatti látvány leírhatatlan volt. Nem kívánom senkinek – Dale tovább szorítja az öntudatlan álmát alvó Helen kezét, majd folytatja.
- Azt mondták, nem én vagyok a hibás. Két hét szabadságra és pszichoterápiára küldtek. Valamennyire túl is tettem magam a dolgon, amennyire ez emberileg lehetséges. Azután másfél évre rá jött az a fiatal pár. Úgy döntöttek, együtt, kéz a kézben távoznak el erről az árnyékvilágról. Micsoda romantikus gondolat! A kocsijukkal áttörték a sorompót, és egyenesen a járatom elé hajtottak. Kicsi autó volt, nem siklott ki a vonat. Őket viszont száz méteren keresztül toltam magam előtt. Amikor megálltam, és a roncsokhoz siettem, a fiú, aki még életben volt egy darabig, sírva próbálta visszatuszkolni halott barátnője zsigereit a hasán tátongó sebbe. Később, nem sokra rá ő is meghalt. Mire a mentősök kiértek, elvérzett a combartériáján keresztül.
Helen szótlanul lehunyt szemmel hallgatja a történetet. Egyetlen reakciója ujjai időnként megismétlődő, akaratlan rángása. Dale szabad kezével zsebkendőt vesz elő, és kifújja az orrába folyt könnyeket.
- Megint egy hónap szabadság és terápia. Más az én helyemben feladta volna a szakmát. Nem tehettem. Családom volt, el kellett őket tartanom, és máshoz nem is értettem. Két év múlva újra megtörtént. Olyan volt, mint egy lidércnyomás. Az a férfi ott a síneken. Szabályosan kettévágták a kerekek. Deréktól felfelé találtam rá. Mintha csak aludna, úgy feküdt ott két karjára hajtva a fejét. Azt hittem, ha valaki ilyen sérülést szenved, egyből meghal. Tévedtem. Ahogy közeledtem felé küszködve a rosszulléttel, egyszer csak megmozdult, rám nézett. Azt sem tudta, hol van. Volt valami békés beletörődés a tekintetében. Szerintem már látta a túlvilágot. Átfordította a fejét a másik oldalára és vége volt. Sokkot kaptam. Újabb terápiák következtek, de már semmi sem lett a régi. Az asszony látta a változást, és lelépett a gyerekkel. Nem hibáztatom. Jól döntött.
Dale Pander fáradtan elmosolyodva végigcirógatja Helen viaszfehér merev arcát.
- Miért nem tudtok valami más módszert kitalálni, ha már mindenáron mennetek kell? Miért kell mást belerángatnotok a nyomorotokba? Csak megteszitek, és nem számoltok azzal, akinek együtt kell élnie a történtekkel. Istenem, mennyien voltatok még ezután! Ahogy mondtam, te vagy a tizenegyedik. Mindenkivel meghaltam én is egy kicsit. Apránként elkoptam. Kijártam a sírokhoz, és mindent megtudtam rólatok. Próbáltam megérteni az indítékokat. Valahol sikerült.
A férfi körülnéz az üres szobában.
- Elárulok egy titkot, Helen. A többiek itt vannak velünk. Egy ideje követnek mindenhová. Most is látom őket azon szörnyű valójukban, ahogy a halálukat lelték. Ők lettek az új családom.
Dale feláll a székből és Helen fejéhez lép.
- Szóval sajnálom. Sajnálom, hogy nem sikerült – azzal finoman kihúzza a lány alól a párnát, és rászorítja a mozdulatlan arcra. Helen karjai megrebbennek egy pillanatra, mint egy madár szárnyai, azután éles hangon felsípol a szívét vigyázó szerkezet.
- Szívesen – mondja Dale, és a zsebéből egy rövid csövű pisztolyt előhúzva az ajtóhoz fordul, amin beront az ügyeletes ápoló.
- Mi történt? – kérdezi Bobby, de abban a pillanatban felméri a helyzetet.
- Te rohadék, szemétlá… - mondaná dühösen Dale felé lépve, amikor a fejének szegeződő fegyver csövének vészjóslóan sötétlő torkolata megállítja.
- Mondd csak, szeretsz élni? – kérdezi Dale nyugodtan.
- Iiigen – dadogja a megszeppent ápoló és remegő lábakkal hátrálni kezd.
- Akkor becsüld meg! – mondja Dale. A pisztolyt biztos kézzel végig Bobbyra szegezi, miközben elmegy mellette és kisétálva az ajtón eltűnik a kórház folyosóján.
Az állomás fényei megvilágítják Dale Pander gondolataiba merült alakját. Ránéz a kezében tartott fegyverre, aztán messzire elhajítja a peronon túli sötétségbe. A talpfák közötti zúzott köveken botladozva (tizenegy véres túlvilági szörnyeteggel a nyomában, akiket csak ő láthat) megindul a sínek között a távolból közeledő zakatolás felé…
